I loved you throuhg everything and you don't even care

Borongós esőfelhők gyülekeztek az éjjeli égbolton, gyenge, halvány köd fedte a várost, de még így is tisztán lehetett látni a gyér világítású utcai lámpák fényében körkörösen táncoló rovarokat, illetve csak azokat a túlélőket, akik bírják a hűvösebb időt. Mindkét vállamon, és karom hajlatában nehéz csomagokat hordok, melyek az újonnan vásárolt, lélegzetelállító ruhadarabjaimat tartalmazzák. Csizmám sarka kopog a betonon, s minden léptemkor egyre több kis, sötét pötty jelenik meg az aszfalton. Itt-ott kis eső cseppek esnek az égből, lehűtve a levegőt. Sietősebbre veszem az iramot, mert nem áll szándékomban nagyon megázni, de a cseppek megelőznek és néhány másodperc alatt váltott a szemerkélő zivatar erős viharrá. Egy előttem lévő fa ritka lombján végig suhant a szél, és hangos dörgés tette még komorabbá az éjszaka hangulatát.
 Őszintén szólva, mindig is imádtam az esőt. Olyan emberi és olyan hangulatos, melyért gyermekkoromban oda voltam. Szerettem nézni, ahogy lepattannak a földre és, ahogyan pocsolyák keletkeznek az összegyűlt esővízből, mintha egy csoportot alkotnának. De a legkedvesebb számomra mindig is a szivárvány volt, ami a nyári és tavaszi időkben követte az esőt.
Nem tagadom, manapság is csodásnak tartom ezt a természeti jelenséget, de jelen pillanatban nem igazán tudom élvezni, mert mégis ki élvezi, hogy eláznak az új ruhái? Lehet, hogy talán túl sokat törődöm a ruhákkal, de nagyon ideges lennék, ha valami baja lenne a drága felsőmnek. Igaz, nem mintha fizettem volna érte akármennyit is, de attól még drága.
Szerencsémre hamar visszaérkezek az otthonunkba, a gyors lépéseimnek, illetve a vámpír képességemnek köszönhetően. Még egy utolsó nagy levegőt veszek, hogy utoljára érezzem az eső illatát, azt a tömény fülledt illatot, mely elhagyja a tüdőmet, amint belépek az ajtón és magamra zárom azt. Nem pakolok le, azonnal a szobám felé veszem az irányt. Fellépkedem a lépcső minden egyes fokán, kezemet a korláton végig húzom, miközben a másikkal még mindig szatyraimat cipelem. Mikor megérkezem az ajtó elé, gyorsan a kilincshez nyúlok, majd kinyitom azt. Nyugodtan átlépem a küszöböt, azonban mikor a következő lépést tenném, megállok. Minden lecsúszik a karomról, a földre esik, az arcomon pedig döbbenet ül ki, amit azonnal le is törlök, hiszen készültem rá. Tudtam, hogy nem kerülhetjük egymást sokáig. Tudtam, hogy egyszer úgyis találkozni a fogunk az eset után és azt is tudtam, hogy nem egy vidám családi beszélgetés lesz. De most, egyáltalán nem számítottam a bátyámra. Az pedig, hogy idefent várt, bezárkózva a saját szobámba kitudja mióta, nyugtalanná tesz.
- Nik… - töröm meg a csendet. Mélyen belemélyesztem a tekintetem az övébe és próbálom megfejteni a gondolatait. Próbálom kitalálni, hogy az a csodás kisfiú, akit régen a példaképemnek tartottam, hogyan lett az, akitől tartanom kell. Hogyan lett a bátyámból, akivel együtt töltöttem egy évezredet, hogyan lett az ellenségem.
Mondanám neki, hogy örülök, hogy itt van, mert legalább megmutathatom neki mit vettem magamnak, valamint a Hope-nak vett kicsi, csinos szoknyát, de nem teszem. Hogy mióta, nem tudom, de egy ideje eltávolodtunk egymástól. Bár, azt tudom, hogy a szerinte ’főbűnöm’, a Hope ügy volt…
- Ha azért jöttél, hogy bocsánatot kérjek, csalódni fogsz, mert nem fogok. Nem tagadom, sajnálom, hogy így alakult, de még mindig úgy gondolom, hogy helyesen tettem, amit tettem. – Mikor először megkaptam a levelet a hibrid lánytól, el akartam mondani a bátyámnak. Haza akartam hozni őket, onnan, ahová elszöktek. De rájöttem, hogy lehet, hogy ott biztonságosabb az unokahúgomnak. Talán ott normális kislányként nőhetne fel...