Terasz és kert



 

Megosztás
 

 Terasz és kert

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Hello darling, call me by my name
Isabella Sanders
Isabella Sanders

I'M A STRONG HYBRID

❦ Hozzászólások száma : 127
❦ Join date : 2013. Dec. 25.
❦ Age : 30
❦ Tartózkodási hely : New Orleans ↯

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeSzer. Nov. 26, 2014 8:09 pm


† Klaus and Isa †


- Félre értettél. – szaladt ki a számon ez a két apró szó, ami méretükhöz képest elég nagy súlyt cipeltek. Ez több volt, mint amit meg akartam vele osztani. Vajon miért esett ennyire piszkosul nehezemre hanyagolni a témát és hagyni, hogy a nagy és gonosz hibrid király bemagyarázza magának, hogy nem… kedveltem. Már megint ez a szó! Mennyire bosszantó! De mit tudtam volna csinálni vele? Igaz, ami igaz Klaus nem tartozott a kedvenceim közé, azonban ez még nem jelentette azt, hogy nem… na, nem! Ezt a szót nem használom többször. Még számomra is igen felfoghatatlan ez a dolog, de az vitán felül állt, hogy az ősi hibrid nem is volt annyira vészes.
Megtehettem volna, hogy nem reagálok, vagy csak egy vállrándítással elintézem az egész történetet, de nem én lennék, ha ezt csak úgy annyiban hagytam volna. Egyszerűek ki kívánkozott belőlem az igazság, ami testbeszédemben is bőven megmutatkozott. Ideges voltam, összefont karjaimon halk dobolásba kezdtem ujjaimmal, miközben testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem. Tekintetemmel kitartóan fixíroztam a földet, azon belül is egyetlen egy pontot a padlón, mindent megpróbáltam bevetni, hogy ne kelljen felemelnem a tekintetem és ránéznem. Aztán végül is minden erőfeszítésem ellenére felkaptam a fejem a szavaira és az én barna tekintetem találkozott az ő zöldjével. – Én piszkálódni? Sosem tennék ilyet… - Vágtam ártatlan ábrázatot, amit megspékeltem legszebb nézésemmel és nagy-nagy pillázással. Nagy önuralom kellett hozzá, hogy ez első néhány másodpercben vissza tudjam tartani előtörni készülő hatalmas mosolyomat, ami most megmutatkozott. Hiába, ilyen az én formám, egyszerűen képtelen vagyok sokáig „komoly” maradni.
A következő téma sem elég ahhoz, hogy ne legyek a szokásos Isa. Pláne, amikor megemlítésre kerül az én sok idegesítő tulajdonságom, mert erre bizony belőlem is kiszaladtad egy amolyan „na persze” morranás. Azonban az eléggé meglepett és felébresztette a kíváncsiságomat, hogy miért is nem bánta meg az átváltoztatásomat. Tényleg, miért?
Kérdésére, csak vállat vontam, miközben kíváncsian figyeltem a hibridet, ahogy lerakja a kezéből az ecsetet és végül minden figyelmét tényleg nekem szenteli. Most vagy nagyon nagy bajban vagyok, amin mondjuk, nem lepődnék meg. Vagy valami olyan jön, amire álmaimban sem gondoltam. Nem is tudom, hogy melyik lenne jobb, vajon melyikkel járnék jobban? Mindenféle lehetőség átfutott a fejemben, de arra soha sem gondoltam volna, hogy végül egy gyémánthoz leszek hasonlítva. Tátva is maradt volna a szám, ha nem figyelek rá, hogy csukva tartsam. A szemeim azonban mindennél beszédesebbek voltak, tökéletesen kifejezték, hogy megint sikerült meglepnie.
- Gyönyörű pipacsmező és gyémántok? Mi van veled ma este? – Szórakoztam. Nem tudtam elrejteni a hatalmas vigyorom, de még csak egy visszafogott kuncogást sem tudtam elhallgatni. Persze, érdekelt, hogy komolyan mi ütött belé, hiszen nem mindennap hallani ilyeneket magától a nagy és félelmetes ősitől, Klaus Mikaelsontól. Ha belegondolok, még sosem halottam hasonlót sem tőle.
- Miért is érzem úgy, hogy te már egészen rutinos vagy abban, hogy a magad javára fordítsd ezeket a meglepetéseket? Hmm… ? – tettem fel a kérdést, mire persze nem vártam választ, csak szerettem volna egy kicsit megpiszkálni őt. Tekintetemet felvezettem az égre, mutató ujjammal a számat ütögettem, mintha komolyan belegondolnék ebbe a kérdésbe. Már látom is magam előtt a reakcióját. Legalábbis az szinte ezer százalék, hogy kapok egyet a híres nézései közül…
Ha pedig már egyszer az égre vetült a tekintetem, számolgattam a csillagokat és a huszadik után újra elismételtem azt az egy mondatot, amit a teraszra érkezésem óta egész jól begyakoroltam.
- Igazad van… - néztem rá. S még mielőtt esetleg meg tudta volna kérdezni, hogy miben, már gyorsan meg is magyaráztam. – Tényleg finoman fogalmaztál.  – Vigyorogtam rá, aztán újra a az égre emeltem tekintetemet és folytattam a számolgatást. Igaz, szerintem már vagy huszadjára számolom ugyan azokat a csillagokat, annyit tekingettem már félre, hogy szembetaláljam magam Klaus több mint ötven árnyalatú mosolyaival, hogy már nem is csoda, hogy semmi kedvem továbbra is ezt csinálni. Inkább tanulnék meg festegetni, aminek hangot is adtam, a várt eredmény pedig jobb, mint vártam. Nevetésére én is elengedtem magam és hagytam, hogy mosolyom újra megmutatkozzon. Aztán mikor visszakaptam a kérdést, amit nem is olyan rég én tettem fel neki…
- Ha-ha-ha! – Vigyorogtam és kivettem a kezéből az ecsetet. Forgattam egy kicsit a kezemben, nézegettem, közben pedig fél szemem az ősin tartottam. – Na, ha kiszórakoztad magad rajtam, ideje lenne megtanítanod festeni. – mondtam, és mosolyogva megint csak elkezdtem az ujjaim között pörgetni az ecsetet. Figyeltem rá, nehogy elejtsem, vagy összekenjem vele magam, esetleg őt.  - Csak mert az én tudásommal előfordulnak apró balesetek… – ártatlan mosoly jelent meg az arcomon, ezzel egy időben pedig egy tökéletes és jól látható csíkot húztam Klaus arcára az ecsettel. – például ilyenek.  -  Az eddig ártatlan mosolyom, most kiszélesedett és átváltozott egy igazi ezer wattos vigyorrá, torkomból pedig jókedvű nevetés jött elő.


Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Niklaus Mikaelson
Niklaus Mikaelson

HEY DEAR, I'M A ORIGINAL

❦ Hozzászólások száma : 380
❦ Join date : 2014. Feb. 26.
❦ Age : 1024
❦ Tartózkodási hely : New Orleans
❦ Job/hobbies : Don't Laugh – You Might Be Next

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeHétf. Nov. 03, 2014 2:24 pm



Isa & Klaus




-Nem kedvelsz, mond csak ki egészen nyugodtan, hiszen tisztában vagyok vele. - kellemes mosoly ül ki az arcomra, ahogy megérzem félelmétől felcsendülve szavait, mellyel elfojtva véleményét inkább burkolózik hallgatásba, mintsem hogy őszinte véleményét elém tárja, ugyanakkor ezer évvel a hátam mögött, személyem már képes olvasni a csendből, a meghatározó, kínos, kellemes vagy épp jelentőségteljes csendből. - Nem azért változtattalak át, hogy kedvelj, ezért nem is idegesít fel amikor megpróbálsz piszkálódni, nem arra van szükségem, hogy kedveljenek, hűségre van szükségem. - nézek rá, ahogy a kezemben még mindig egyenletes táncot jár az ecset anélkül, hogy egyetlen apró pillantást vetnék a vásznamra, minden tekintet nélkül tudom, hogy milyen vonalak és színek szerepelnek rajta, ezért is képes vagyok sokszor már behunyt szemekkel is alkotni, de gyakorta így van ez a nagy művészekkel, egyszerűen ez nem egy kép, ez egy darab belőlük, melynek minden apró kis pontját tökéletesen ismerik, mintha az én hűvös szívem is ezzel együtt megdobbanhatna újra hosszú évszázadok után. - Tulajdonképpen a sok idegesítő jellemvonásod ellenére, amivel rendelkezel néha, egyszer sem bántam meg, hogy átváltoztattalak és tudod miért? - teszem fel a kérdés, majd most először az este folyamán megszakítom alkotásomat és az ecsetem óvatosan a festékek mellé helyezem az asztalra, majd egész testemmel felé fordulok, hogy biztosíthassam teljes körű figyelmemről. - Mert erősebb lettél tőle, megszületett a jellemed, néhol ugyan még csiszolni kell rajta, de bizonyára tudod így kezdik a gyémántok is. - pillantok fel az égre, ahogy eszembe jut, hogy talán egyetlen személy átváltoztatásáért átkozom a mindenséget, ez pedig nem más, mint Tyler Lockwood, de mentségemre szóljon, hogy amikor ez megtörtént még nem igazán ismertem a Mystic Falls-i lakosokat és első ránézésre nem igazán tűnt selejtesnek, másodikra már annál inkább, szörnyen szánalmas példája a fajtájának.
- Magam részéről kedvelem a meglepetéseket, van benne valami egészen izgalmas és izgató, valami új, valami kihívás, néha persze akadnak kellemetlen meglepetések is, de ha megtanulod a magad javára fordítani az eseményeket, akkor te csak nyerhetsz. - válaszolom, ahogy elgondolkozom azon eseményeken, melyek az életem során történtek velem és bizony volt pár olyan szituáció, mikor néhány meglepetés egészen rosszul érintett a váratlansága miatt, noha később személyemből fakadóan az összes bőségesen megtérült. Egészen mélyen elmerülök a gondolataimban, amikor az általam kiszabott mondatot meghallom, amire elmosolyodva reagálok, majd tovább figyelem a hibridlány mozdulatait.
- Ne sajnáld, talán a világ nem volt rám felkészülve, én azonban fel voltam a világra és talán nem értettek meg soha, de nézz körbe mégis a lábam előtt hevernek. Ma már nincs szükségem arra, hogy megértsenek, akkor talán kellett volna, de valószínűleg ez tett ennyire erőssé, hatalmassá és azzá a személlyé, aki most vagyok, még ha ez legtöbbőtöknek nem is szimpatikus. Hogy finoman fogalmazzak. - magyarázom egy féloldalas mosollyal, majd újra magamhoz ragadva az ecsetet kezdek alkotni, amikor is néhány perc múlva még csak az irányába sem kell fordulnom, tudom, hogy mögém lépett és a festményt szemlélgeti.
- Festeni kívánsz? - nevetem el magam, valójában ez most meglepetésként ért és ha már ennyit beszéltünk róla, talán éppen idejében is történt meg, mintha ezt valaki pontosan egy ide írta volna meg. - Ki vagy te és mit csináltál Isa-val? - fordulok felé, hogy egy percekkel ezelőtti hasonlatos mondatára utaljak, miközben végig a szemébe nézek. Talán változunk, talán mindketten változunk és talán két csillag ma közelebb érezte magát egymáshoz, az egyik búcsúzott a másik pedig lehullt az égről.

Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Isabella Sanders
Isabella Sanders

I'M A STRONG HYBRID

❦ Hozzászólások száma : 127
❦ Join date : 2013. Dec. 25.
❦ Age : 30
❦ Tartózkodási hely : New Orleans ↯

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeSzomb. Okt. 25, 2014 2:44 am


† Klaus and Isa †


Ezer szerencsém, hogy nem láthatom magamat kívülről, mert elég mókásan festhettem azzal a félig tátva maradt számmal, miként rácsodálkoztam az én hibrid királyom kiejtett szavaira. Elkerekedtek szemeim, ajkaim elnyíltak egymástól, s még a lélegzetemet is visszatartottam pár másodperc erejéig. Valami hihetetlen, hogy egyetlen kérdése, s annak továbbfejtése elég lett hozzá, hogy elnémítson és több, mint valószínűleg enyhe vöröses árnyalatot kölcsönözzön orcámnak. Éreztem, ahogy az arcredőim felforrósodtak, minek elrejtése céljából két kezemet azonnal az arcom elé kaptam, s próbáltam lenyugtatni magam. Tisztában voltam vele, hogy most megtapasztaltam a „Klaus-féle” gonosz szúrások egyikét, s, mintha ebben a tényben meg akart volna erősíteni, a mosolya eléggé nyilvánvalóvá tette ezt számomra. Pár pillanat kellett, míg visszanyertem arcom eredeti színét és végre leengedtem a kezeimet arcom elől, hogy tekintetemet újfent a hibridre emeljem.
- Én nem… - Azt akartam mondani, hogy kedvellek, de hamar meggondoltam magam. Ezt a kijelentést valahogy nem éreztem helyénvalónak, mert attól függetlenül, hogy nem voltam oda érte túlzottan, még nem jelentette azt, hogy utáltam is. Igaz, beismerem, kezdetben rühelltem, csak púp volt a hátamra és mindent elkövettem, hogy alátegyek, persze csak ésszel, mert hát nem akartam én meghalni. Most meg már lassan kezdtem ott tartani, hogy kedveltem őt, minden elviselhetetlensége ellenére is. Volt benne valami, ami miatt nem lehetett utálni, sőt, már-már egyenesen kedvelni lehetett.
Kellemetlen volt, hogy nem tudtam befejezni a mondatot, ezért inkább egy mordulásféle hangot adtam ki magamból és bosszúsan megráztam a fejem, miközben egy apró mosolyt engedtem arcomra.
- Kíváncsi vagyok, vajon azóta hányszor bántad meg, hogy átváltoztattál? – tettem fel a kérdést, az apró mosoly, mely eddig arcomat díszítette, most kiszélesedett, szemeimben pedig már én magam is érzem, ahogy fellobbant az a bizonyos, játékos szikra. – Egy párszor már biztos… - elmélkedtem rajta hangosan. Igen, kissé szórakozottá tett ez a kérdés, ami egyébként valóban foglalkoztatott. Szerettem volna tudni, hogyha Tyler átváltoztatását minden egyes nappal bánja, akkor vajon az enyémet menyire? Én tudtommal még nem süllyedtem a szemében olyan mélyre, nem voltam „veszett ügy”. Klaus biztosan látott bennem némi reményt még, ha eddig még nem hajított ki. Már pedig nem tette.
- Az attól függ, hogy miféle meglepetésről lenne szó. – válaszoltam nemes egyszerűséggel. – Na és, te hogy állsz ezzel a kérdéssel? Mennyire vagy oda a meglepetésekért? – dobtam neki vissza az úgy nevezett labdát, már csak azért is, mert bár vele éltem, szolgáltam – legalábbis kellett volna -, még mindig nem tudtam róla eleget ahhoz, hogy el tudjam dönteni, érdemes-e a megértésemre, amit még pár perccel ez előtt sikerült kiváltania belőlem. De valami azt súgta; érdemes.
Szóval megérdemlem a büntetést? Oké, ebben van némi nemű igazság, de könyörgöm; pont ilyen fajta büntetést érdemlek? Miért nem tud velem is úgy viselkedni, mint a többi alattvalójával és töri el valamimet? Lehet azért, mert abból túl hamar kigyógyulnék és bizony nem lenne benne tanulság… Nem mintha a szennyese mosásában, vasalásában és elpakolásában lenne, de tény és való, hogy maradandó károsodást, vagyis emléket szereztem velük.
Ahogy hallgattam szavait, úgy éreztem szépen sorban kezdenek megjelenni rajtam a felsorakoztatott jelzők, amik a meglepettségtől tágra nyílt szemekkel kezdődtek és haladtak tovább abba az irányba, amit ez a hibrid nekem olyan szépen kijelölt itt az előbb. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire megszokott figyelni, az meg aztán pláne nem, hogy a mondandója végén nem csak pipacsmezőhöz hasonlít, de lángoló arcomnak köszönhetően kezdem is magam annak érezni. De megnyugtatásomra szóljon, hogy az előbbi szavaival éljek; szerencsés vagyok, hiszen jól áll a piros.
Mosoly szökött az arcomra, bensőmet elégedettség töltötte el, hogy megerősítette bennem, amit már kezdetek óta sejtettem. Fejem gyorsan hátrabillentettem, hogy felfelé bámulva a fekete égboltra, folytassam a már korábban megkezdett csillagok számlálását és elismételjem a betanult szöveget:
- Többet nem szegülök neked ellen, Klaus.
S így folytattam tovább, míg a percek teltek és a „királyom” néma csendbe burkolózva festegetett tovább. A beállt csendet, csak az én hangom törte meg egy jó darabig, amíg a kért mondatot ismételgettem el újra és újra, egészen addig, míg Klaus mély hangja újra fel nem csendült. Érdeklődve fordítottam felé arcomat, tekintetemmel őt figyelve, a mozdulatait, amivel felvitte a kiválasztott színeket a készülőben lévő festményre, miközben odafigyeltem minden kiejtett szavára. Szinte magam előtt láttam a leírt képet, s ahogy egy pillanatra lecsukódtak szemhéjaim, s belélegeztem az esti levegőt, kicsit olyan érzés fogott el, mintha ott lettem volna. Az elhangzott kérdés pedig mintha csak arra vonatkozna, vajon én is magam előtt láttam-e mindezt? A válasz igen, bár nem kellett kimondjam. Biztos voltam benne, hogy már ő maga is tudta.
Tekintetem az égre táncoló csillagokon tartottam, magamban egyesével számolgattam őket, persze jó lassan, mert annak ellenére, hogy teljesen megértettem volna, ha Klaus nem akar választ adni feltett kérdésemre, én reménykedtem benne, hogy válaszolni fog. S mintha csak a csillagok meghallgattak volna, az ősi hibrid már meg is szólalt, én pedig bátortalanul ugyan, de rá emeltem a tekintetemet.
Elképzeltem, ahogy a kis Niklaus a barlangok mélyén éppen a falat firkálja, vagy ahogyan épp a húgának farigcsál különféle bábukat. Melegség költözött a lelkembe és és egy halovány, szinte alig észrevehető mosoly jelent meg az arcomon, amint gyorsan el is tüntettem onnan.
- Sajnálom, hogy nem értettek meg. – őszinte sajnálkozás, megértés jelent meg a hangomban. Azt nem mondom, hogy értettem milyen művészként kirekesztettnek lenni, de nagyon is tudtam mit jelent, ha az embert a saját családja nem képes megérteni. Hiszen az én családom is ilyen volt. Sem engem, sem pedig a nővéremet nem fogadták el. Az én személyiségemet elnyomták, a rossz tetteimet a koromra fogták, hogy majd kinövöm, míg a nővéremet elítélték, mert mert önmaga lenni, s várták a megfelelő alkalmat, hogy megszabaduljanak tőle… Szóval igen, megértettem Klaust. Talán láthatta is rajtam, hogy komolyan éreztem, amit ő érzett, de nem zavart. Ez nem volt titok.
- Egyszer, majd, ha úgy döntesz, hogy már nem büntetnél tovább… akkor igazán megtaníthatnál festeni, szeretném megtudni milyen egy különc művész bőrébe bújni. – tereltem el a témát, vidámságot csempésztem a hangomba és még közelebb léptem hozzá, ahogy átkukkantva a válla fölött, meglestem a készülő képet. – Tudod, komolyan mondtam ám, hogy gyakrabban fogok kijárni hozzád… - viccelődtem, mindazonáltal komolyan mondtam, amit a festésről mondtam. Bár soha a büdös életben nem leszek egy Picasso, de nem is bánom.


Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Niklaus Mikaelson
Niklaus Mikaelson

HEY DEAR, I'M A ORIGINAL

❦ Hozzászólások száma : 380
❦ Join date : 2014. Feb. 26.
❦ Age : 1024
❦ Tartózkodási hely : New Orleans
❦ Job/hobbies : Don't Laugh – You Might Be Next

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeHétf. Okt. 20, 2014 10:15 am



Isa & Klaus




-A derűs égbolt kifeszített ébenfekete palettáján egyre több és több milliónyi kis pont csillan fel a Hold mellett, mely fényével mindkettőnket igazán királyi dicsfényben részesít, magam részéről szóval a hűvös szellő és a lassan még ugyan alig látható, de már mozdulni készülő köd is a kedvemre van, amely most még csak a lábaim alatt feszülten és izgatottan toporog. Minden éji mozzanat kedvesen hat fel számomra, míg a csend mely másokat megijeszt, nekem a megkedveltebb és legszebb dallam, amit valaha is hallhattam, hiszen annyira nyugodt, annyit titokzatos, annyira veszélyes, annyira új és ismeretlen, annyira csodálatos, hogy a legszebb hegedűszóló sem érhet fel hozzá, a legjobban megírt zongora komponálás sem veheti fel vele a versenyt. Hallgatom a tőlem csak néhány lépésre ácsorgó lány felém közvetített szavait, hangja a távolból csap fel és egyre halkabb lesz, amíg hozzám elér, szemeim előtt megtestesülve ül le a vásznamra, mintha csak a képpel próbálna beszélgetni, mintha a szavai a festett jelenettel próbálnának táncolni, mintha otthont keresne magának a vásznam egy rejtett pontján. Az ecset továbbra is nemes táncot jár a kezeim között, ahogy ujjaim vadul pörgetik és kialakulni kezd végre az értelme ennek a régóta elveszett, azonban mai estén nosztalgikusan megidézett emlékképnek.
- Már olyan korán? - pillantok Isabella-ra, ahogy felé vetem tekintetem, majd mosolyommal tüntetem ki, persze ha tudná, hogy cinikus megjegyzés következik, nem biztos hogy ennyire örülne neki, azonban humoros hangzással és kellemes szájízzel vegyítve talán kevésbé érzi sértőnek. - Az első őszinte mosolyom már az első találkozásunknál megkaphattad, mikor elterveztem, hogy átváltoztatlak. Nem tudtam, hogy olyan régóta kedvelsz. - kuncogok magamban a saját megjegyzésem mivoltából adódóan, majd pillantásaim újra a vászonra és képre vetülnek, ott folytatva a munkát, ahol előzőleg abbahagytam azt.
- Egyébként szereted a meglepetéseket nem? - keresek egy pontot a képen, amit át szeretnék egy másik színnel vinni, hogy a kettő ötvözetéből valami egészen új dolog születhessen, valami egészen más kapjon életre. Emlékszem az arcára, mikor néhány perccel ezelőtt közöltem fele, hogy nagyon is tudomásomban van azon apró momentumról, hogy esténként kisurranva, kísérteteket megszégyenítve távozik a rezidenciáról. Bár talán az még inkább meglepte, hogy azt mondtam, hogy csupán kérnie kellett volna, hisz hajlandó vagyok engedményeket adni, abban az esetben, ha valaki cserébe engedelmességről biztosít, ugyan ez erről a lányról nem minden esetben mondható el, ezért is tartunk itt. De semmi gond, mert abban igaza van, hogy én élvezem, ahogy engem próbál idegesíteni, majd mindegy egyes alkalommal ő maga a kitörő vulkán, míg én a nyugalom mintaképe.
- Valójában azért büntetlek meg, mert megérdemled. - folytatom a festést továbbra is, ahogy megtalálom a megfelelő színt, amit eddig kerestem. - Bár nyilván ez nem zárja ki azt, hogy élvezem. - díjazom a megállapítását egy kellemes és gonosz mosollyal. - Természetesen élvezem, szórakoztató vagy. Mikor a szemed a homlokodig szökik a meglepettségtől, a szemed sarkában apró pici ráncok jelennek meg, a szád széle pedig megremeg, alig látható jelek, teljesen észrevételnek, azonban én mégis látom. Még szemed csillogása is megváltozik. - magyarázom neki a helyzetet, hogy milyennek kell látnia magát és megerősítésképpen még az ecsetemmel mutogatni is kezdek a levegőben, majd tovább festek, mintha mi sem történt volna. - Mattabb lesz, de a tekinteted erősebb, áthatóbb, dühösebb, őszintébb. Mint a kitörő vulkán, belül forrongsz, engem próbálsz idegesíteni a végén pedig mindig te hasonlítasz egy gyönyörű pipacsmezőre. Viszont szerencsés vagy, hiszen jól áll a piros. - fűzöm hozzá, amivel ezen témát lezártnak is tekintem, hiszen azt gondolom, hogy egészen mélyre menően kielégítő választ adtam a számára, nem mintha ez nem lett volna eddig is teljesen nyilvánvaló. Hiszen ő maga is rájött, bár gondolom kellett számára a megerősítés, hogy most azt egyszer igaza van, különben ha ellent mondok, akkor ismételten az a helyzet állt volna elő, amit éppen az előbb lefestettem neki. Percekig hallgatom, csendben állok, ahogy végül válaszol a feltett kérdésemre, de nem válaszolok rögtön, csak a festménybe belemerülve nézegetem az alkotásomat, ahogy tovább finomítok rajta.
- Aranybarna. - ismétlem utána, a kellemes csilingeléssel elnevezett színt, melynek nevét ahogy kiejtem, szinte leesik a színpalettáról a szemem előtt. - Akár egy a késő októberi éjjelen a hajnalba futó levéltakarók által borított talaj, előbb színek sokasága borítja be, színesebb mint bármi más ezen a világon. Aztán a rothadó föld megmérgezi és elszívja a benne csörgedező életet és színei elvesznek, egybeolvadnak, eggyé vállnak, finom karamell színnel bolondítanak be. És ahogy ránk köszönt a november, a magasztos felhők könnyei mossák rá a mogyoró és csokoládé árnyalatait, minek a végén aranybarna csillogást kap még az is, amely egykor olajzöld volt, gyászolják egykori színes énjüket és sírnak miért nem kaphatják vissza. Ezért száradnak keményre és törékenyre, míg utol éri őket a halál egy hófehér lepellel, mely olyan vastag, hogy nem kapni tőle levegőt, de szebben csillog az összes gyémántnál, ha esti sétáid egyikén a Hold fényével találkozik. - itt elhallgatok egy pillanatra, majd felé fordulok. - Te is érzed a fenyőillatot? - teszek fel egy lehetséges teljesen oda nem illő kérdést, de ha elég eszes, akkor rájön, hogy mire értettem, azonban nem hallgatom meg a választ, már el is fordulok és a fülemben ott csilingel az ő mondata, melyet nekem szegezve akar választ kapni, ettől pedig elhallgatok, még a festést is hirtelen abba hagyom, mire ő szabadkozva az égre tekint.
- Szerettem. - válaszolom egyszerűen, ahogy tovább festek egy mély levegő után, elmém minden egyes pontjával ráfeszülve a festményre, ahogy szemeim előtt egyszerűen, világosan és gyorsan peregnek az emlékeim, olyan képek, melyekről azt hittem már régen elfelejtettem. - De a legtöbb művészt nem értették meg, engem sem. - teszek egy megjegyzést, amely éppen az egész életemet összefoglalhatná egészen születéseim pillanatától fogva a mostani elvesző percig. - Nem állt annyi minden a rendelkezésemre, mint most. Egy barlang falára rajzoltam a pattogó kövekkel, sokszor éjjel a ropogó tűz mellett, elcsent és kifeszített irhabőrt színeztem képekkel az erdő mélyén és fából faragtam játékot a testvéreimnek, Rebekah imádta őket. - fűzöm hozzá, majd csendben tovább festek, azt hiszem nem kell többet elmondanom a gyerekkoromról, mint amit érdemes, talán jobb is, hogy ezekre nem tisztán emlékszem, csak mint sötét foltokra.

Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Isabella Sanders
Isabella Sanders

I'M A STRONG HYBRID

❦ Hozzászólások száma : 127
❦ Join date : 2013. Dec. 25.
❦ Age : 30
❦ Tartózkodási hely : New Orleans ↯

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeVas. Okt. 19, 2014 11:31 am


† Klaus and Isa †


Hogy meglepett-e? Az nem kifejezés. Teljes új volt számomra ez a viselkedés forma. A nyugodt és békés Klaus legalább olyan ijesztő volt, mint a morcos. Egy bármikor kitörésre kész vulkán. Mégis úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, hogy nem kell tartanom tőle. Nem is tudom miért, de úgy tűnt, hogy ez az igazi Niklaus Mikaelson. Azt hiszem, a festés kihozta belőle az igazi énjét, amit ezer év alaposan maga alá temetett és megteremtette a már jól ismert Klaust, a veszélyes szörnyeteget. Így azonban, ahogy elnéztem őt, nem tűnt annak, nem volt szörnyeteg, de még csak hasonló sem. Nem tudtam, hogy szerencsésnek gondoljam-e magam, vagy inkább balszerencsésnek, amiért én olyannak láthattam őt, amilyennek hosszú ideje már csak a testvérei. Volt benne valami lenyűgöző, valami nagyon emberi, aminek sikerült megdönteni bennem a róla kialakult képet és átformálni valami mássá. Most, hogy tisztában voltam vele, hogy mi lakozik még benne, kevésbé utáltam, sőt! Még azt is ki merem jelenteni, hogy megértettem őt és szimpatikussá vált. Ez persze nem jelenti azt, hogy majd ezek után ugrani fogok minden egyes szavára, de talán kevesebb ellenkezést fogok tanúsítani.
- Már akkor sikerült meglepned, amikor az első valódi kedves mosolyodat rám villantottad. Az pedig, hogy ennyire nyugodt, már-már teljesen békés vagy, csak hab a tortán. Szinte alig merem elhinni. Megkérnélek, hogy csípj belém, nem-e álmodom, de... ha ez álom, akkor tovább ringatnám benne magamat. Jobban tetszik ez az oldalad, mint a harapós. – vigyorogtam rá, hogy mellkasom előtt összefontam karjaimat, s egymás előtt kereszteztem lábaimat, miközben egy lépéssel közelebb kerültem a hibrid királyhoz. Tekintetem elidőzött a festményén egy kicsit, aztán az arcára siklott, figyeltem, ahogy a vonásai kisimulnak és minden figyelmével a festésre összpontosít. Najó... nem minden figyelmével, mert volt az a sanda gyanúm, hogy bár én nem érzékeltem, ő attól még szemmel tartott engem, mintha csak arra várna, hogy bármelyik pillanatban elszaladok és világgá megyek. Persze ez még csak meg sem fordult a fejemben, legalábbis, ami az elmúlt tizenöt percet illeti. Na meg, hová is mennék? Vagy meddig maradnék életben? Bármennyire is kellemetlen beismerni, de nekem tökéletesen megfelelt itt, még így is, hogy gyakran játszadoztam a szökés gondolatával. Hiszen, annyira nem is volt itt rossz dolgom. Még ha Klaus az idegeimre ment is a hülye feladataival - amit biztosan csak azért talált ki, mert élvezte, ha szenvedek -, néha egész jó társaságnak bizonyult, ráadásul a ház többi lakójával is jól megvoltam, még kedveltem is őket.
- Ilyet sem hallottam még. Klaus Mikaelson örül neki, hogy gyakrabban szeretnék vele csillagokat számolgatni. – pimaszkodtam, arcomra pedig mosoly penderült. - Hogy is felejthetném el? Te a festegetés miatt vagy itt, én meg azért, hogy a kedvedre téve elismételjem mennyire engedelmes hibrid is leszek ezentúl. – szurkálódtam, de lemertem volna fogadni, hogy kicsit sem hatja meg. Sőt! Amennyire ismertem, szinte ezer százalék, hogy ezt is élvezte, akár csak a „kínzásomat”. – Egy, kettő, három... – fogtam bele a számolgatásba, ahogy tekintetemet újra az égboltra vetítettem. De mivel fogalmam sincs melyik csillagokat számoltam meg pár perccel ez előtt, kezdhettem bele újból a dologba. Magamban megszámoltam húsz csillagot, aztán elismételtem a szavait, amit olyan ügyesen a számba rágott. Egy pillantást vetettem felé és nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg. – Élvezed, mi? – kérdeztem – Mármint azt, hogy ilyen feladatokat osztasz ki nekem és láthatod, ahogy pufogok miatta. Biztos vagyok benne, hogy direkt csinálod és élvezetből büntetsz a nagy ellenkezéseim miatt... – magyaráztam még mielőtt megszólalhatott volna. S ahhoz képest, hogy milyen témával hozakodtam fel, az arcomon fülig érő vigyor virított. Nem is értem, hogy miért. Általában szenvedtem ezektől a feladatoktól. S félreértés ne essék, nem a nehézségük miatt, ami abszolút nem volt, hanem a típusuk miatt, ami direkt úgy lett kitalálva, hogy az ötlet kitalálója az agyamra mehessen vele. Ami sok esetben sikerült is. Azonban belegondolva... a feladatok végére mindig jó kedvem lett.
- Azt hiszem, hogy aranybarna. – Gondolkodás nélkül vágtam rá a választ a kérdésre és mosolyogtam vissza a hibridre. Valami hihetetlen, hogy már megint ott virított egy mosoly az arcán. Azt hiszem igaza volt, valaki biztos emlegetni fogja ezt az éjszakát, mikor csillagokat kellett számlálnom. Ez a valaki, pedig én leszek, örökre emlékeimbe vésve ezt az estét.
- Kiskorodban is ennyire szeretted a művészetet? – csúszott ki a kérdés a számon, ahogy megint csak őt figyeltem a munkálatai közben. Ahogy rájöttem mennyire személyesre sikeredett ez a kérdés, azonnal elnézésért rebegtem. – Bocsánat, nem kell rá válaszolnod. – Tudtam, hogy nem igazán szerettek az ősiek a régi időkről beszélni, abból az időszakból, amikor még nem voltak „szörnyek”. Azt ugyan nem tudtam, hogy miért nem, hogy mi volt a múltjukban, de úgy gondoltam, jobb, ha nem bolygatom fel ezt a dolgot és kész. Tekintetem megint az égre vezettem és számolni kezdtem...


Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Niklaus Mikaelson
Niklaus Mikaelson

HEY DEAR, I'M A ORIGINAL

❦ Hozzászólások száma : 380
❦ Join date : 2014. Feb. 26.
❦ Age : 1024
❦ Tartózkodási hely : New Orleans
❦ Job/hobbies : Don't Laugh – You Might Be Next

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeKedd Szept. 23, 2014 3:04 pm



Isa & Klaus




n vagyok Klaus. - mosolyodom el, ahogy a tekintetem a mellettem csak pár lépesre toporzékoló lányra vetítem, ahogy kedvesen szaladgál el köztünk játékos könnyedséggel az éjjeli szellő, hol engem, hol Isabella-t körbetáncolva, miképpen mintha csak minket is egy elfelejtendő táncba hívna, azonban gyökeret vert lábaink egyikünket sem engedik közelebb a másikhoz, hisz dolgunk éppoly egyszerű ezen a sötét éjszakán, mint máskor, magam részéről szólva legalábbis is biztosan, hiszen gyakran festek akkor mikor már a pillák takarják el a szemek tükreit, mikor lassú nyugodt lélegzetvételek zenélnek a csendben, mikor meleg takaró vigyázza édesen szövögetett álmainkat. Akkor kel életre a kezeim közt egy már régen megkopó ecset, egy szinte omladozó papír esetleg vászon, vagy darabjaira száradt festékmaradvány, egy - egy már korható paletta, melynek anyagát belülről titkos féreg családja rágja és amely hamarosan úgy porlad el, mintha egy lassan lobogó tűz martalékává lenne, hamuként végezve az út porában. Miért festek éjjel és nem nappal, mikor mások is csodálatukat tehetnék a művészet eme ragyogó kiteljesülésében? Nem árulok el nagy titkot azzal, ha éjszakánként valaki olyan barátommal találkozhatok, akivel akkor nem mikor napfény borítja a fák övezte utcákat, mikor zene szó kíséri a lépteket és mikor emberi mosolyok tükröződnek vissza a felragyogó tekintetekben, ezt a barátomat, pedig úgy hívják, hogy: a csend. Aki hallotta már a csendet beszélni, az örökre megjegyzi a hangját, mert bársonyosabb a leglágyabb zongoraszólónál, édesebb a legízletesebb gyümölcsnél, nyugtatóbb a leghatalmasabb emberi békéknél. Az ujjaim közt lassú mozdulatok, majd heves váltások közepette kerülnek fel újabb és újabb árnyak, árnyékok, formák és formálódások, alakok és alakzatok, szinte emberi érzelmek, hangok és történések kelnek életre, szakadnak le a vászonról, hogy hírül vigyék egy gyönyörű párizsi este történelmét, amit csak kevesen mesélnek már esténként a karosszékükbe roskadva a pattogó, kandallóban égő tűz mellett.
- Talán megleptelek? - teszem fel halkan a kérdést, ahogy tekintetemmel a festményem figyelem továbbra is, de így a hibrid lány is tudhatja, hogy sem róla, sem a feladatáról nem feledkeztem meg és bármily meglepettséggel is szolgál számára a személyem, semmilyen varázslat nem áll a háttérben, továbbra is én, én magam vagyok, talán egy kicsit nyugodtabb és békésebb kiadásban, hiszen a művészet rám mindig hatással van, ha pedig magam dolgozok vele akkor még inkább.
- Örülök, ha így van, de azért ne felejtsd el miért is vagyunk itt. - célzok ezzel arra, hogy az elmúlt pár percben semmi olyat nem hallottam, hogy egy, kettő vagy a bűvös mondat, amit minden huszadik kis égitest számolása után el kellene mondania. Bár őszintén szólva most valahogy nem zavar az sem, ha nem csinálja, mivel a művemre koncentrálok, ezért egy elvesző pillanatban automatikus mozdulattal emelem meg a csuklóm, majd felharapva azt, az egyik kis tálacskám szélére csepegtetem az éltető nedűt az ereimből, mielőtt még a seb végleg behegedne. Semmi sem ad kellemesebb színt, semmi sem ad gyönyörűbb vöröslést egy képnek, mint maga a vér, ezért az ecsetem könnyedén belemártva viszem fel bizonyos helyeken a vásznamra. Egy művész kifogyhatatlan annak tekintetében, hogy tökéletesítsen az alkotásain, magam pedig még szélesebb tárházzal élhetek, mint a legtöbb művész ide s tova már vagy ezer éve.
- Mond csak, Isabella, ha választhatnál milyen szín lennél? - kérdezem tőle, ahogy egy pillanatra felé emelem a tekintetem, az arcomról azonban semmi más nem olvasható le, csak egy érdeklődő mosoly a Hold fényében tündökölve.

Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Isabella Sanders
Isabella Sanders

I'M A STRONG HYBRID

❦ Hozzászólások száma : 127
❦ Join date : 2013. Dec. 25.
❦ Age : 30
❦ Tartózkodási hely : New Orleans ↯

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeVas. Jún. 08, 2014 11:18 pm


† Klaus and Isa †


Sikerült összezavarodnom. Klaus zavart össze. Ő tipikusan az a személy, akinek mindig vannak meglepetései. Nem lehet kiismerni, és sosem tudni, hogy éppen mikor, mire gondol. Sokszor nem tudom, hogy mire számítsak, vagy mire gondoljak vele kapcsolatban. Általában mindig a legrosszabbat feltételezem róla, a terveiről és a még ki nem ejtett szavairól is. Most sem tudtam, hogy mit gondoljak. Hiszen annyira nyugodt, és mondhatni kedves(!) volt, hogy már attól tartottam álomba keveredtem. Vagy valami alternatív valóságba, melyben a gonoszság nem játszik szerepet.
Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen beszélgetést fogok lefolytatni ezzel a hibriddel. Ami ezt illeti, egészen tíz perccel ezelőttig abban a hitben éltem, hogy csak is gúnyolódni tudok majd vele. Erre tessék! Megdöntötte az elképzeléseimet és egy egész másik oldalát mutatta meg nekem. Érdekes volt a benne élő művészt hallgatni, akit teljesen elbűvöltek a színek és a csillagos égbolt. Ha pedig már elbűvölésnél tartunk… engem az ősi festménye és különös mosolyai bűvöltek el. Tetszett, hogy most nem azt a kemény, szigorú és gonosz valakit látom magam előtt, akit általában. Hm… lehet, hogy gyakrabban kéne festegetnie, akkor talán nem lenne ennyire… harapós.
Szavainak – érdekes mód – engedelmeskedve, feltekintettem az égre. A látvány pedig pont olyan lenyűgöző és gyönyörű volt, mint legelőször. Azonban, engem valahogy még mindig nem tudott ledönteni arról a véleményről, miszerint a festménye magával ragadóbb lenne, mint az égbolt. Bár, ha jobban megnézem… talán mind a kettő egyformán gyönyörű. Van bennük valami különleges, ami magával ragadja bárkinek a figyelmét, de tényleg… bárkiét. Azt hiszem igaza volt Klausnak. A szavait most is csak úgy iszom magamba, mint szivacs a vizet. Érdekes és egyben nagyon igaz meglátása van. El kell ismernem, azt hiszem sikerült elérnie, hogy érdekesnek találjam a világító égitesteket.
Egy pillanatra elszakítottam tekintetem az eget bevilágító csillagokról és az ősire néztem. Még épp időben ahhoz, hogy lássam, miként húzódik újabb, egy nagyon is ritkán látott mosolyra a szája. Nem rémlik, hogy valaha is láttam volna így mosolyogni, így most csodáltam, hogy ezt is megéltem.
Felnevettem, lágy kacaj hagyta el ajkaim és száguldott az ég irányába, mind ezt szavai hatására.
- De, igazad van. De azt nem hiszem, hogy valaki a számolgatásomra akarna emlékezni. Ha lenne is ilyen elvetemült valaki, az is csak egy olyan személy lehetne, aki jelen volt. – Néztem rá jelentőség teljesen, ajkaimra pedig egy nagy és elbűvölő mosolyt eresztettem. Most nem akartam gúnyolódni és a pimaszságomból is igyekeztem visszavenni. Szokatlan volt, hogy a teljes nevemen szólított, régen halottam ezt így más szájából. Mindenki csak Isa néven emlegetett bármerre is jártam, talán ezért is volt fura. Na meg persze azért, mert magától Klaus Mikaelsontól sem hallottam valami sűrűn.
Tekintetem újból az égre szegeztem, ahogy mondta és csak figyeltem. Láttam, ahogy az ezüstös holdfénye körbeöleli a csillagokat. Hűha! Elképesztő, mennyire igaza volt.
- Hogy milyen színűnek? – Gondolkodtam el egy pillanatig, miként oszthatnám meg vele az én meglátásomat. – Azt hiszem, talán halványsárgák, de köröttük a vibráló fény, ezüstös derengést kölcsönöz nekik. – feleltem neki és felé pillantva elmosolyodtam. Csak figyeltem őt, ahogy tovább folytatja a festést és, hogy milyen felszabadult és mennyire… önmaga(?), talán.
- Ki vagy te és mit csináltál Klaus Mikaelsonnal? – tettem fel a kérdést, melyre a válasz valóban foglalkoztat. – Ha ezt tudom, gyakrabban jövök ki hozzád csillagokat számolgatni. – jegyeztem meg, afféle viccnek szánva. Tudom, hogy ettől a beszélgetéstől még nem lettem jóban vele, lássuk be, az eléggé bizarr lenne. Ráadásul nézzünk szembe a tényekkel, ő Klaus, vele képtelenség jóba lenni. Ha meg valakinek még is csak sikerülne, akkor annak minden elismerésem, de most komolyan.


Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Niklaus Mikaelson
Niklaus Mikaelson

HEY DEAR, I'M A ORIGINAL

❦ Hozzászólások száma : 380
❦ Join date : 2014. Feb. 26.
❦ Age : 1024
❦ Tartózkodási hely : New Orleans
❦ Job/hobbies : Don't Laugh – You Might Be Next

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeVas. Jún. 01, 2014 1:14 pm



Isa & Klaus




- A művészet alázattal való csodálása a legbelsőbb titkaink feltárása, ki pedig művészettel él, ki is fordul önmagából. - reagálok utolsó mondatára, ahogy végighúzom az ecsetet óvatosan a palettán, néha egy - egy mozdulattal erősebben kényszerítem a színeket és árnyalatokat, az árnyékokat és fényeket, a kontúrokat játékos megszületésre. A legtöbb ember azt gondolná, hogy ez pusztán csak festegetés, de egy művész, egy alkotó sokkal több munkát fektet az alkotásába, mint bárki más ezen a földön, hiszen jóval nagyon odafigyelést igényel, törődést és alázatot, mi több, tovább megyek, tiszteletet.
- Azt gondolom, hogy a csillagok is éppoly érdekesek lehetnek, mint egy festmény, nézz csak fel az égre. - emelem fel magam is a tekintetem, ahogy az esti, lágy szellő simogatja az arcom, midőn égő zöld szemeimbe költözik az ezüstös fényű Hold képe és szinte tiszta tükörként köszönhetik egymást, mint két régi jó barát, akik hosszú találkozás után, most szorosan ölelték egymást keblükre. Kevés időm jut a természet ezen csodáit csak úgy minden gondolat nélkül, csendben, békében és nyugodtan szemlélni, pedig bármennyire hihetetlen gyakran csináltam ezt, amikor még nem foglalkoztatott ennyi minden egyszerre és az az idő, amit szórakozással tölthettem el, lényegesen több volt, mint mostanság. Akkor nem lihegett folyton a nyakamba valami idióta vámpír, nem hallgattam órák hosszat Elijah, sőt egyik testvérem prédikációját sem, nem voltak mindent szabályt megszegő hibridjeim és nem voltak farkasok, akik az én gyermekemet hordták a szívük alatt. Ha őszinte akarok lenne magamhoz, másokhoz, akkor mindig rájövök, hogy az én egyetlen hűséges társam, a magány, az egyedüllét az, amit kimondottan szeretek és hogy miért, nos arról nem fogok ódákat zengeni, hiszen a válasz olyan roppant egyszerű, hogy aki egy kicsit is tovább lát az orránál és elgondolkodni is képes, az rájöhet a válaszra. Ugyan az álarcom és a falaim kemények és magasak, de amikor kijövök festeni, akkor mindig magam mögött hagyom őket, hiszen egy művel csakis kizárólag őszinte gesztusokkal lehet bánni, csak őszinte szavakkal lehet dicsérni és ettől lesz valóban olyan gyönyörű, csodálatos mások szemében, ettől kel majd életre és ezért érzi a szemlélője minduntalan úgy, hogy valamit közvetíteni próbál, lesz majd benne egy felcsapó érzés, amiről úgy érzi ez a festmény váltotta ki belőle, pedig valójában az alkotó volt az.
- Ha most ha még nem is látod érdekesnek őket, csak nézd a fénylő ragyogásukat, a játékos csillogásuk, minden egyes kis égitest mosolyog az égről egészen bele a mi szemünkbe, hát nem érdekes, ahogy a Hold ezüstös, olykor már egészen vibráló hófehér színe körbeöleli őket és mint egy fátyol hull le rájuk, hogy betakarja őket? És a csillagok lángoktól megpattanva csapódnak fel, még sem égetik el a halovány fátylat, vigyáznak rá, hiszen óvatos tűz ez és ki látja, élvezheti az ébenfekete palettán előadott színdarabot, mert nem másról szól, mint az élet forradalmáról. - mosolyodom el, ahogy továbbra is a csillagokat nézem és elmémbe szökik egy régi emlékkép, még egészen fiatalkoromból, olyan elrejtett és elvesző, olyan homályos és régi, szinte már alig emlékszem rá. - Mond csak, hát még mindig nem tartod érdekesnek a csillagokat, mely annyi embernek mutatott utat? Mindegyiknek története van és talán sok év múlva egyszer valaki arról is megemlékezik majd, hogy egy hibrid lány egy csendes éjszakán számolgatni kezdte őket. Csak nézz az égre, Isabella. - ejtem ki a nevét, nem sűrűn hívom így, talán furcsállhatja is, magam pedig visszatérek a festéshez és egy újabb árnyalatú színnel gazdagítom a lassan készülő művemet. - Milyen színűnek látod te a csillagokat? - teszem fel a kérdést, amelyet nem csak a nagy Klaus Mikaelson tett fel, de a benne rejtőzködő művész is.

Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Isabella Sanders
Isabella Sanders

I'M A STRONG HYBRID

❦ Hozzászólások száma : 127
❦ Join date : 2013. Dec. 25.
❦ Age : 30
❦ Tartózkodási hely : New Orleans ↯

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeSzomb. Május 31, 2014 7:06 pm


† Klaus and Isa †


Csillagszámolgatás…
Egyáltalán hogy juthat ilyen feladat valakinek az eszébe? Mit ártottam én a nagy és hatalmas hibridnek, hogy ilyen feladatokkal büntet, mikor épp nem is csináltam semmi rosszat? Mit tettem, ami miatt folytonosan, hülyébbnél hülyébb feladatokat kell végrehajtanom, csak azért, mert őfelsége ezen remekül szórakozik, de egyébként semmi másra nem jó? Egyszerűen nem értem. De ha a király ebben örömét leli, ám legyen! Számolgatok neki, csak utána ne nyaggasson semmi hülyeséggel…
- … tíz, tizenegy, tizenkettő… - unottan ejtettem ki a számokat. Semmi kedvem nem volt ezen a tökéletes éjszakán itt ácsorogni és bámulni az eget. Bár, be kell vallanom, az este most egészen gyönyörűségesen festett. Köröttünk ragyogtak a csillagok, a hold ezüstös fénye táncot járt a kertben, egy felhő sem borította be a már-már fekete égboltot. Panaszom nem igen lehetett a látványra. Ami ezt illeti, valójában egészen megnyugtató látvány volt, s örömmel nézegettem volna még őket. Azonban az ég, a hold és a csillagok helyett valami egészen más ragadta magával a figyelmemet. Valami egészen lenyűgöző látványt nyújtott, hogy innen csodálhattam, ahogy „börtönőröm” festeget. Korábban láttam már pár festményét és valahogy sosem tudtam elképzelni, hogy maga Klaus Mikaelson egy jó pillanatában ecsetet ragad, és egyszerűen csak leáll festeni. Erre tessék! A hatalmas hibrid király itt állt tőlem pár lépésre és teljes nyugalomban húzta-vonta az ecsetet a vásznon. Ahogy figyeltem, úgy látszott, hogy az ecset puha szőre siklik a vásznon, szinte nem is érintve azt, s mégis lágy vagy éppen erős vonalakat húzott maga után. A vonalak valósággal éltek, olyan hatást kölcsönöztek az egész képnek, mintha csak egy fényképről nézném az eredeti épületet.
- Gyönyörű… - csúszott ki a számon automatikusan, reagálva Klaus szavaira. Eddig is elég nyilván való volt, hogy a francia Moulin Rouge látható a képen, de így, hogy ő is kimondta legalább nem kételkedem abban, hogy felismertem a képet.
Azonnal elkaptam tekintetem a festményről és helyette az égitesteket kezdtem újból számolgatni. Vagyis, folytatni ott, ahol abbahagytam, vagy legalább is, ahol legutóbb még tarthattam…
- Tizenkilenc, húsz… - vettem egy mély levegőt, majd unottan kifújtam.
- Többet nem szegülök neked ellen, Klaus. – ismételtem az előre meghatározott, monoton szöveget. Isten ments, hogy elfelejtsem ezt ismételgetni, még a végén elküldene vécét pucolni, csak emiatt a kis hiba miatt. Márpedig, én biztos, hogy nem leszek hajlandó csillogósra kitakarítani a slozit, még akkor sem, ha összetöri valamimet. Nincs az a pénz, szó, vagy ajánlat, ami rávenne arra, hogy ezt megtegyem.
Nem reagáltam a szavaira, legalább is szóban. Inkább csak a szememet forgattam. Valamiért képtelen voltam elképzelni Klaust, aki csak azért mert szépen néztem rá, majd engedményeket tesz nekem. Nem, ez a kép valamiért teljesen abszurdnak tűnt a számomra. Lehet csak azért, mert eddig mást sem csináltam, mint ellenkeztem vele és meg sem fordult a fejemben, hogyha másként tenném, talán én sem lennék ide bebörtönözve. Lehet, ki kellene próbálom… de nem. Inkább lázadozom.
Pillantásom újból az irányba tévedt. Figyeltem, ahogy új színt vitt fel az ecsetre, majd a vászonra. Csillogó szemekkel figyeltem, ahogy újabb vonásokkal gazdagította a kialakuló képet. Egyszerűen túlságosan lekötötte a figyelmemet a festegetése, ahhoz, hogy a csillagokkal foglalkozzam. Volt benne valami lenyűgöző, valami, amiért képtelen voltam nem felfigyelni rá. Egészen belefeledkeztem abba, hogy őt és a festményét figyeltem, így a számolásról is úgy ahogy volt, megfeledkeztem.
Jól láthatóan összerezzentem és megugrottam szavaira. Annyira elvesztem a figyelésében, hogy minden mást kizártam, s csak a hangja volt az, ami visszarángatott a valóságba.
- Mondhatjuk így is. A festmények valahogy érdekesebbek, mint az amúgy is állandóan ragyogó csillagok. – feleltem neki, könnyedén. – Különben is, nem sokszor láthatom ilyen közelről, ahogy a hatalmas Klaus Mikaelson békésen festeget. – pimaszkodtam. Hihetetlen, csak nem bírtam ki és csak azért is meg kellett engednem magamnak egy kis pimaszságot. Ez a lételemem, szóval igen nagy nehézséget jelentett számomra, ha csak egy kis időre is, de el kellett fojtanom a pimaszságom. Csodáltam, hogy egyáltalán különösebb gúnyolódás nélkül el tudtam ismételni a kikövetelt mondatot. Vagy, hogy egyáltalán ennyi ideig vissza tudtam magamat fogni vele szemben. Máskor már rég a legkülönfélébb kifogásokat vagy történeteket találnám ki, hogy most épp miért nem teszem meg, amit akar, vagy mi dolgom is lett volna házon kívül, amit el kellene intéznem… De most nem tettem ilyet. Szerintem egész normálisan viselkedtem eddig. Egyelőre rá sem lehet panaszom…


Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Niklaus Mikaelson
Niklaus Mikaelson

HEY DEAR, I'M A ORIGINAL

❦ Hozzászólások száma : 380
❦ Join date : 2014. Feb. 26.
❦ Age : 1024
❦ Tartózkodási hely : New Orleans
❦ Job/hobbies : Don't Laugh – You Might Be Next

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeVas. Május 25, 2014 12:17 pm



Isa & Klaus




Teljesen a festményemre összpontosítva viszem fel a vászon enyhén érdes felületélére a külöböző színek adta árnyalatokat és laza, ösztönös mozdulatokkal terítem őket rajta szét, ím válik éltre kelő képpé egy valamikor hófehér színű élettelen vászon. A színek, formák és alakok játéka mosolyogva tükröződik vissza és szinte a vállamba kapaszkodva üdvözöl engem újra, majd teljesen magába szippant egy évszázadokkal ezelőtti estére, hogy az emlékeimben elmerülve újra végig mehessek, azon a megkopott úton a párizsi emberek előtt, kik kíváncsi szemeikkel fürkészően bámulnak utánam. Niklaus Mikaleson híre messze terjedt el és bár csak kevesen tudják igazi történetem, mégis olyan természetességgel tüntetnek ki pillantásaikkal, mintha ők maguk vetették volna papírra a cselekedeteimet, hogy az utókornak írásos formában is megőrizzék.
"  - Niklaus! - hallom meg fivérem jellegzetes hangját midőn éppen távozni készülnék ideiglenes otthonunkból, de ő valami hatalmas probléma miatt ismételten sikeresen feltart engem, így az ajtóban kimért mozdulatokkal fordulok felé, míg az arcomra egy cinikus mosoly kúszik. Azt hiszem a tudomására jutott azon tény, amit néhány nappal ezelőtt műveltem egy - két engedetlen vámpírral szemben, valahol Párizs külvárosában, ahol azóta szinte szárnyal a szörnyű pletyka, hogy leégett egy társasház és a benne tartózkodó halottak száma igencsak magas. - Mit műveltél? - lép közelebb hozzám, szigorú tekintete az én szembogaraimba vág, midőn szeme felett a ráncba szökik a homloka és a szája kicsire szorul össze az idegességtől.
- Megszabadultam a felesleges elemektől. - mondom nem törődően és rideg pillantással, amikor is észreveszem a gyűlölet, csalódottság és meglepetés elegyét összekeveredni a tekintetében, majd nagy erővel ragadja meg a ruhámat és fenyegetően suttogni kezd egészen közel hajolva hozzám.
- Na ide figyelj, ha bajba sodrod a családunkat, én nem állok jót magamért! - néz rám, az őrület úgy költözik a pillantásaiba, mint ahogy az enyémbe szokott, de most az egyszer az övébe száll alá, ezen jeleneten pedig elmosolyodom csak, ahogy a kezét lassan és nyomatékosítva vágom le magamról, lehetőleg ne tegye tönkre az új öltönyöm.
- Milyen család, Elijah? - teszem fel a kérdést cinikusan, mire ő teljesen meglepve hátrahőköl, néhány lépést hátulsó irányba megtéve, ezúttal már messzebbről szemlélget engem, én pedig ügyet sem vetve rá fordulok ki Párizsi otthonunk melegéből 1989. október 18-án, amikor mindenfelé hűvös szellő kotorta az őszi faleveleket. "

- A Moulin Rouge. - szólalok meg végül, ahogy a mellettem lévő személy már percek óta csak bámulja a festményemet, igaz valószínűleg sokkal gyönyörűbb látványt nyújthat, mint a csillagok, bár azt meg kell hagynom, hogy az égi palettán táncoló kis fényes pontok a mai éjjelen egészen különleges fényességgel ragyognak fel. - Ne keress folyton válaszokat, mert nem mindenre kaphatod meg, bár ha kicsit okosabb lennél magadtól is már rég ráébredtél volna. - lépek egy picit elé, hogy az ecsetem belemártsam egy égő bíbor színű festékbe, majd tovább folytatom azt, amit elkezdtem, ezúttal azonban az emlékeimet már kizárom, hogy válaszoljak neki arra, hogy mióta teszek ilyen engedményeket. Természetesen erre meg van az okom, ha nem akarna folyton ellenszegülni nekem, akkor én is hajlandó volnék néha kicsit elviselhetőbb lenni, de miután ő szereti, ha azt próbálgatja milyen gyorsan idegesíthet fel, így viselje a következményeit, ha valakit hibássá tehet a történtekért, akkor az csak saját maga lehet és kicsit sem én.
- Nem hallom, hogy számolnál vagy tán az utóbbi pár napban az érdeklődési köreidet áthelyezted a festmények köré? - pillantok rá, hiszen láttam már ez előtt is, hogy a művemet figyeli a csillagok helyett.

Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Isabella Sanders
Isabella Sanders

I'M A STRONG HYBRID

❦ Hozzászólások száma : 127
❦ Join date : 2013. Dec. 25.
❦ Age : 30
❦ Tartózkodási hely : New Orleans ↯

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeVas. Május 18, 2014 12:36 pm


† Klaus and Isa †


A sors fintorának éreztem ezt az egész helyzetet. Olyan volt, mintha most csak azért járna rám rúd, mert korábban „megfeledkeztem” szólni az ősi hibridnek, hogy lelépek a házból. Ó, pedig milyen jó ötletnek tűnt engedély nélkül elmenni a ház környékéről… amúgy sem lett belőle katasztrófa, nem értem az ilyenért miért is kéne bármiféle következményekkel sújtani. Azt hiszem, szimplán a saját szórakoztatása végett utasítgat ekkora hülyeségekre. De mit tegyek, ha az ellenszegülés egyet jelent az életem végével? Nem táncolhatok örökké az idegein, mert előbb utóbb teljesen bedurvul. Nekem pedig egy cseppet sem hiányzik, hogy utána minden idegbaját rajtam töltse ki. Ez pedig, hogy elvileg csak meg kellett volna kérdeznem, őt arról, hogy leléphetek-e… valamiért hihetetlennek hangzik.
- Mióta mond igent Klaus Mikaelson az ilyen kérésekre? – tűnődtem hangosan, valamilyen szinten mégis csak neki szegezve a kérdést. Esküszöm, ha ezt előbb tudtam volna, kimenőt kértem volna minden éjszakára, s ha kellett volna, még jó kislányként is engedelmeskedtem volna. Komolyan mondom, az agyam eldobom tőle, ilyen engedményekkel képes lennék a földig hajolni előtte. Na jó, ezt azért nem, viszont egy szavába kerülne és minden megcsinálnék már előre. Ez alól kivételt képeznének a hülye, felesleges és degenerált feladatok, mint például a csillagszámolgatás. Ez most komoly egyáltalán?! Tényleg azt szeretné, ha csillagokat számolnék, aztán újra „hűséget” fogadnék? Szeretném azt hinni, hogy nem gondolja komolyan, de ahogyan ránézek, és ahogy ő néz rám… Attól tartok nagyon is komolyan gondolja ezt az egészet, beleértve a vérben fürdést is, ha ellenszegülök. Nekem meg mivel nincsen kedvem összevérezi az új ruhámat… inkább nem szájalok vissza… nagyon.
- Ahogy őfelsége parancsolja. – sóhajtottam. Közelebb lépdeltem hozzá és a vászonhoz és nem sokkal mellette meg is álltam. Összefontam karjaimat a mellkarom előtt, lábaimat kereszteztem egymással, végezetül pedig tekintetemet felvezettem az égre. A csillagok, gyönyörű, sárgás fényben pompáztak, a hol is ezüstös fényével világította be az egész kertet és a teraszt is. Az égboltot most nem borították felhők, nem volt semmi, ami belerondíthatott volna ebbe a csodálatos látványba. Nem is tudom miért, de békességet éreztem magamban, nem éreztem kényszert a további hadakozásra az ősi parancsával szemben, hiszen, ez tényleg nem egy nehezen teljesíthető feladat. Ráadásul azon kívül, hogy alárendeltnek és kiszolgáltatottnak tűnök miatta, igazán semmi rossz nincs benne.
- Egy, kettő, három… - suttogtam magam elé a szavakat, hogy Klaus is felfogja, kivételesen nem szegülök ellent neki. Pillantásom ide-oda cikázott a csillagok között, ahogy magamban haladtam egyre jobban előre a számolással, míg végül a huszadik után újra megszólaltam. - Többet nem szegülök neked ellen, Klaus. – motyogtam unottan, fejemet az említett személy felé fordítva. Aranyszín szemeimmel, az ő arcát kutattam, figyeltem, ahogy minden porcikájával csak a festésre koncentrál. Egy halvány, valósággal láthatatlan mosoly kúszik ajkaimra, ahogy a festésbe belemerült ősit figyelem. Tudom, hogy valószínűleg kiszúrhatta, hogy figyelem, ezért pillantásomat hirtelen újra az égre szegeztem. Újból számolni kezdtem magamban a csillagokat, de a felénél abbahagyva, megint csak felé fordultam. Ezúttal a festményét néztem, ami már most gyönyörűen fest. Nem is értem, hogyan lakozhat ennyi gyönyörűség valakiben, aki velejéig romlott? Hogy képes valaki ennyi érzést, szépséget belevinni egyetlen festménybe, mikor maga az alkotója szinte érzéstelen? Hogy?
Meg sem próbáltam letagadni, hogy nem a számolással foglalkozom, hanem a festményt nézegetem. Nem lenne értelme, gyanítom már az előbb is kiszúrta, hogy egész máshol jár az eszem…


Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Niklaus Mikaelson
Niklaus Mikaelson

HEY DEAR, I'M A ORIGINAL

❦ Hozzászólások száma : 380
❦ Join date : 2014. Feb. 26.
❦ Age : 1024
❦ Tartózkodási hely : New Orleans
❦ Job/hobbies : Don't Laugh – You Might Be Next

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeSzomb. Május 17, 2014 11:48 am



Isa & Klaus




Gyűlölet. Mély gyökeret verő, szívünket behálózó, lelkünket átszakító, bosszúra szomjas vad érzés, mely minden egyes pillanatban megcsillan szemünk sarkában, amint azzal a személlyel állunk szemben, aki ezt a gyötrelmes érzést okozza belsőnk legmélyén. Hányszor láttam én már ez az elalvó fényt személyek szemében gomolyogva kavarodni, elnyomni, hogy ne törjön ki, félelemmel átitatni, hogy visszatartsák midőn világ a világ, pedig Niklaus Mikaelson-t nem hagyhatja meg egyetlen gyűlölt tekintet, egyetlen idegesítő, cinikus szó vagy éppen jellemét becsmérlő, pocskondiázó mondat. Láthatatlan fallal burkolja be magát, mely olyan kemény falat emel maga elé, hogy annak áttörése a lehetetlen fogalmával vetekszik, de csak vetekszik, mert olykor képes elő lépni mindig védelmező ajtói mögül, hogy néhány pillanatra magára hagyja paranoiáját, magányát és mélyenszántó ürességét. Mindezt egyetlen dolog miatt, egy fehér vászon, egy ecset és néhány festék miatt, mert aki fest, az magából ad egy darabot és ilyenkor ki kell nyitnia magát, hogy legbelsőbb értékei a papírra vetődve elevenedjenek meg. Hogy mi az, ami a képeimben folyton fellelhető? A magány, az egyedüllét, a kín és a szenvedés, van benne valami mély dolog, amit csak az én szemem láthat, amit már akaratomon kívül is folyton a képeim eldugott részeire festek, hogy emlékeztessem magam minduntalan rá, hogy ez vagyok én. Tekintetem a velem szemben álló személyre vetődik, ahogy elemelem a csillogó kis égi testekről a pillantásom és mosolyommal tüntetem ki, minek következtében arcom jobb és bal oldalán egy - egy apró gödröcske jelenik meg.
- Csak kérned kellett volna. - pillantok rá, ahogy hátra lépek egyet és a festményem elé lépve, szemlélődni kezdek a lassan kialakuló alakzatok, színkavalkádok és formák között elvesző értelemben. - Hajlandó vagyok engedményekre, amennyiben azonban a hátam mögött történik, a tudtom nélkül, az következményekkel jár. És még mielőtt bele kezdenél, nem érdekel az erről kialakult véleményed. - válaszolom ellentmondást nem tűrűen, közben a kedvenc ecsetemet, amit még ajándékba kaptam, a kezeim közé veszem és óvatosan vízzel, majd festékkel keverem össze, hogy lágy szőrszálai tökéletes ütemben és finoman vihessék fel az adott színt a vásznamra.
- Másrészről pedig. - lendülettől hirtelen mozduló karom megtántorodik a levegőben, ahogy ismét felé fordulok és folytatom a mondandómat. - Ha nem tűnt volna fel ez nem kívánságműsor, ha nem csinálod, segítek rajtad, de mint azt már említettem, az nem lesz ennyire kedvező számodra. - hangsúlyozom ki az utolsó szót, miközben egy apró vigyor bujkál a szám sarkában, az övében pedig a gyűlölet villan meg, a pillantása hevességében. - Ne kelljen demonstrálnom a másik verziót, mert ma este festeni akarok és nem vérben fürdeni. Tehát van még ellenvetés? - teszem fel a kérdést, amire valójában nem igazán várok választ, tehát meg sem várva, hogy esetleg szóra nyissa a száját, magam zárom le ezt a témakört. - Gondoltam. Akkor pedig halljam, ahogy számolod azokat a csillagokat. - vetek még rá egy utolsó pillantást, majd visszafordulva a festményemhez folytatom a már megkezdett munkámat és minden idegszálammal immár az előttem álló, lassan megelevenedő képre koncentrálok.
Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Isabella Sanders
Isabella Sanders

I'M A STRONG HYBRID

❦ Hozzászólások száma : 127
❦ Join date : 2013. Dec. 25.
❦ Age : 30
❦ Tartózkodási hely : New Orleans ↯

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeKedd Május 13, 2014 10:55 pm


† Klaus and Isa †


Reményekkel telve tekintettem a ma estére. Azt hittem, ma lesz esélyem eltölteni egy kis időt szeretett nővéremmel, akit már nagyon régen nem láttam. Reménykedtem benne, hogy ez alatt az este alatt elsimíthatjuk a dolgainkat és egyenesbe jöhetünk. Nem is tudom már mi volt az oka legutóbbi összeveszésünknek, aminek most is tartania kellene, ha az tegnap lett volna. De nem tegnap történt, hanem évekkel ezelőtt. A harag, amit pedig akkor éreztem iránta, egyszer s mind tovaszállt a felbukkanásával. Engem pedig elöntött a bűntudat, amiért ő keresett engem, én pedig nem kerestem, még csak arra sem vettem a fáradtságot, hogy a szüleimnél érdeklődjek utána. Ezért is lett volna mindennél fontosabb, hogy ma összejöjjön vele a találkozó, de persze a sors, vagy nevezzük inkább Klaus Mikaelsonnak, már megint keresztbe tett nekem. Most már egész biztos voltam benne, hogy szándékosan csinálja, és még élvezi is, hogy ezt teheti.
Bosszantóan nyugodtnak tűnt. Ahogy csak állt ott, egy rossz szó nélkül tűrte, hogy szánt szándékkal jöttem le hozzá még a csigatempót is megszégyenítően lassan. Az idegemre ment, hogy még a szavaimat is nyugodtsággal kezelte, sőt! Valamiért egy újabb mosolyt is kiérdemeltem tőle.
Eddig fogalmam sem volt róla, hogy tudott a kilógásaimról, valószínűleg ezért nézhettem most rá úgy, mint akinek mindjárt leesik az álla. Magamban persze tudtam, hogy roppant nevetségesen festhettem, és hogy ezt az ősi nyilvánvalóan élvezte, de nem érdekelt. Mégis hogy a fenébe?! Mióta tudhat róla?! Egyáltalán mikor volt itt, amikor én kiszöktem?!
- Ami azt illeti… nem nevezném kilógásnak. Inkább bejelentés nélküli távozásnak. – Sikerült összeszednem magam és az államat felkaparni a padlóról. Eltüntettem minden nyomát iménti meglepődöttségemnek, bár már letagadni úgy sem tudnám. Tartok tőle, hogy ezeknek a kilógásoknak is meg lesz még a maguk böjtje, ahogy abban is szinte biztos vagyok, hogy most is valami büntetésféleséggel állt elő nekem. Hogy miből gondolom ezt? Egyszerűen tudom. Túl nyugodt, ráadásképpen éppen festés közben hivatott magához, ami tőle nem egy megszokott dolog. Még a kutyának is nyilvánvaló, hogy Klaus nem rajongott érte, ha festés közben bárki zavarni merte. Már csak ebből kifolyólag is bűzlik valami a történeten, mert engem még is csak idehívott. Ergo… bajban vagyok, vagy ha nem, akkor majd leszek. A lényeg, hogy most majd jól megleckézet…
Tekintetemet egy percre sem vettem le az ősi hibridről. Figyeltem, ahogy lerakta az ecsetet és megindult felém. Megugrottam, ahogy a már jól ismert mozdulattal vállamra helyezte kezét, és még a szívverésem is egy fokkal gyorsabban kezdett verni ennek hatására. Nem fűzött túlzottan kellemes emlék ahhoz, mikor Klaus legutóbb így ért hozzám. Visszagondolva erre, még most is a fülemben csengett csontom törésének hangja. Ezt a hangot, pedig nem akartam újra hallani, soha. Úgyhogy jobbnak láttam eldugulni és figyelmesen végig hallgatni a mondandóját, ami meglepő mód… most sem nyerte el tetszésemet. Az én „vallásom” tiltja, hogy olyan ígéretféleséget tegyek, amit később úgy sem fogok tudni betartani. Ezzel pedig nyilvánvalóan ő is tisztában van, ezért is szeretné, hogy csillagszámolgatás közben, hazugságot ígérgessek, hogy utána még majd ezzel is büntethessen.
Azt hiszem túl sok időt töltöttem ebben a házban, már kezdek mindent túlbonyolítani…
- Még mielőtt demonstrálnád nekem a másik választást, nem akarnád megosztani velem, hogy mi is lenne az pontosan? Csak hogy biztosan jól válasszam ki, hogy melyik feladatot is csinálnám szívesebben. – Csak nem bírtam megállni egy hangyányi pimaszságot, persze tisztában vagyok vele, hogy a mosolya semmi jót nem sejtet számomra. A második dolog nyilvánvalóan nem tetszene nekem, mi több! Valószínűleg megint csonttörögetésbe kezdene, vagy tudom is én. Az biztos, hogy számomra fájdalmas véget érne.


Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Niklaus Mikaelson
Niklaus Mikaelson

HEY DEAR, I'M A ORIGINAL

❦ Hozzászólások száma : 380
❦ Join date : 2014. Feb. 26.
❦ Age : 1024
❦ Tartózkodási hely : New Orleans
❦ Job/hobbies : Don't Laugh – You Might Be Next

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimePént. Május 02, 2014 12:00 am




Isa & Klaus




Vajon létezik-e nagyobb gyönyörűség, mikor a művész átölelve a palettáját a tekintetével elképzel a hófehér vászonra egy képet, majd puszta ösztönből adódó mozdulatokkal tölti ki minden egyes kis szegletét színekkel, formákkal, alakokkal és vonalakkal. Mond-e szem mesét egy festménynél bárki is, hisz oly beszédes minden kis vonulata, a színek a szemek csillogásával vetekszenek, a formák tekintetek előtt kelnek életre, a vonalak mozdulni kényszerülnek, majdan meghallod te is, igen a kép megszólalt. Varázslatos, hogy minden egyes személynek mást suttog a fülébe és ugyan nem tudom, hogy mások számra mit jelent a művészet, de azt tudom, hogy nekem a legmélyebb intimitást, ezért is fordul elő olyan ritkán, hogy bárki mellettem tartózkodjék miközben én alkotok. Ez mindenki számára csak egy egyszerű kép, azonban nekem, a művésznek egy részlet az életéből, egy gondolat az elméjéből, egy kiszakított rész a megkopott és romlandó lelkéből, hiszen a legmélyebb sötétségben is ott pislákol a kialudni készülő gyertya lángja. A kép és a művész rokonok, apa és fia, ezért sem létezik, olyan hogy befejezett mű, hiszen egy édesapa mindig neveli a gyermekét, mindig képes tanítani neki valami, mindig mutathat újat. Sok képet jó magam is csak évtizedekkel később festettem át, vagy alkottam újra, midőn rájöttem azon mű értékes és igazi mibenlétére. És mi a legfontosabb egy festményben mikor ránézel? Az alázatos munka, mit irányába mutattak, tisztelet a vászon felé, az eszközök felé, a finom mozdulatok felé, melyeket még maga Niklaus Mikaelson is minden egyes alkalommal megadott, mikor ecsetet ragadott a kezei közé. Az első ecsetvonásom, mellyel új szín viszek fel az előttem álló vászonra valami egészen különlegeset alkot az alatta már pattogó zöld színnel és varázslatos enyvelegük kedves táncot jár a tekintetem előtt, amely még engem is egy kedves mosolyra késztet. Már messziről hallom, hogy Isa magához mérten a lehető leglassabb lépésekben igyekszik le hozzám és nem tudom eldönteni, hogy mire leér addigra magát idegesíti fel még jobban vagy arra számít, hogy engem hozhat ki a sodromból. Bántára ma este roppant nyugodt hangulatomban talál, amely akár zavaróan hathat rá, ha esetleg arra gondolt, hogy majd szeretne bosszantani. Mikor végre kilép és mellém sétál pimasz szavaival dönti romban az imént kialakult idilli képet az elmémben.
- Csak nem problémát jelent, hogy ma este nem tudsz kilógni a házból? - fordulok felé természetes mosolyomban, ahogy az ecset megáll a kezeim közt a levegőben és abbahagyom eddig tevékenységemet. Igen, minden egyes kilógásáról tudtam, ugyan keveset tartózkodom itthon, de amikor itthon vagyok mindenre figyelek. És hogy hogy nem egy sötétben töltött éjszakai wiskey elfogyasztása közben, az ablak előtt ácsorogva kit láttam a holdfényben kisurranni a kapun? Hogy miért nem szóltam róla, vagy miért nem büntettem azonnal, az ok igen egyszerű, akkor épp nem volt rá időm. Azonban nem felejtek, így aztán majd ezért is megkapja utólagosan a büntetését, most azonban mivel jó hangulatomban talált meg, így egy roppant könnyű dolgot találtam ki neki. Az ecsetet az asztalra helyezem, majd Isa mellé lépve a vállára csúsztatom a kezem, ezen mozdulatsort pedig már jól ismerheti, hiszen legutóbb hatalmasat reccsent a vállcsontja, természetesen megérdemelten.
- Valójában a festményem és én is köszönjük szépen, de nagyon jól vagyunk. - válaszolok cinikusan a legutóbbi megjegyzésére, majd a sötét égbolton csillogó kis égi testek felé mutatok. - Magad is jól láthatod, hogy gyönyörű esténk van, ennek érdekében szépen ma itthon maradsz és el kezded nekem megszámolni a csillagokat az égen, minden huszadik után pedig elmondod azt a mondatot, hogy: Többet nem szegülök neked ellen, Klaus. Azt hiszem ez teljesíthető feladat, de amennyiben képtelen volnál rá, még most szólj ugyanis akkor mást fogunk csinálni. - zárom le eme mondatomat szintén mosollyal az arcomon, amiből igazán kikövetkeztethető, hogy a B variáns kicsit sem olyan kedves, mint az eredeti terv.


Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Isabella Sanders
Isabella Sanders

I'M A STRONG HYBRID

❦ Hozzászólások száma : 127
❦ Join date : 2013. Dec. 25.
❦ Age : 30
❦ Tartózkodási hely : New Orleans ↯

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeCsüt. Május 01, 2014 3:00 pm


† Klaus and Isa †


A tükör előtt álldogálva nézegettem magamat, az új kék ruhámban, amit direkt a ma esti kiruccanás alkalmából választottam. Na igen, még mindig nem szoktam le arról, hogy engedély nélkül hagyom el a házat és vetem bele magam az éjszakai életbe. Azonban most nyomós indokom van, amiért le akarok lépni. A minap találkoztam valakivel, aki rettenetesen sokat jelent a számomra és őt szeretném most elrángatni magammal egyet italozgatni vagy valami. Nagyon régen volt, mikor mi ketten együtt lógtunk és akkor is többnyire csak a veszekedések mentek egyfolytában. De hát mit is várunk egy testvértől? Mindig akadt valami, ami miatt egymásnak tudtunk ugrani. Most azonban nem szeretnék vele összeveszi. Most, hogy visszakaptam őt, nem szándékozom megint elveszíteni. Még akkor sem, ha ez a város nem a legmegfelelőbb hely a családegyesítésre. Milyen ironikus, hogy pont a ezt mondom, mikor magam is olyan személyekkel élek egy fedél alatt, akik a családjuk összetartásán dolgoznak, több-kevesebb sikerrel. Legalább is én nem vettem észre semmit, ami arra utalna, hogy sikeres ez a dolog. Az egyetlen személy, aki miatt az ősi család újra összeállt, az Hayley, akit egyébként akarata ellenére tartottak itt. Cuki kis történet, nem? Kíváncsi vagyok, vajon hogyan fog tovább haladni ez a családosdi…
Elégedett mosolyra húztam a számat, magamban nyugtázva, hogy milyen jól festettem ebben a ruhában. Ez volt a ritka alkalmak egyike, mikor ilyen göncökbe gyömöszöltem magamat. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, egy utolsó hajigazítás, próba mosoly és teljesen elkészültem. Körbenéztem a szobában, hátha szükségem lenne még valamire, tekintetem pedig megakadt a nyitott ablakon. Lassan odasétáltam és kinéztem rajta, magamba szívtam az esti levegőt. A csillagok és a hold gyönyörűen ragyogtak a sötét égen, bevilágítva vele a kertet. Tekintetem végigfuttattam a kerten, egész a teraszig, ahol ugyan is egy ismerős alakon állapodott meg. Klaus a teraszon ácsorgott, előtte pedig ott figyelt a festővászna. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy megihlette őt az éjszaka és festeni készült. Már épp becsukni készültem az ablakot, mikor az ősi hangja kettészelte az éjszaka csendjét és eltalált hozzám. Önkéntelenül is összerezzentem a hangjára, ami csak annyit jelentett a számomra, hogy ma este bizony sehová sem fogok elmenni, mert neki rittig szüksége van a szolgálataimra. Klassz!
Bosszúsan morrantam fel, ahogy végül becsuktam az ablakot és elindultam lefelé a kertbe. Szándékosan húztam az időt azzal, hogy minél lassabban cipeltem ki a hátsómat hozzá. Semmi kedvem nem volt ma este is csak az ő szavaira ugrálni és bájosan mosolyogni rá, ha épp ezt kéri. Cipőm sarka hangosan koppant a padlón, ahogy csatlakoztam Klaushoz a teraszon. Lassan közelebb sétáltam hozzá és ügyelve rá, hogy ne legyek annyira a közelébe, megálltam mellette.
- Itt vagyok. – Hangomból érezhető volt, hogy most még a szokásosnál is jobban bosszant, hogy ugrálnom kell neki. Még a vak is láthatta volna, annyira nyilvánvaló volt, hogy sikerült belerondítania az esti programomba. Ami persze őt egy cseppet sem fogja érdekelni, valószínűleg még örülni is fog neki, hogy megint – mint mindig – bosszanthat, kitolhat velem. – Miért kellett ide jönnöm? Unatkozol egyedül és kell a festésen kívül valaki, aki szórakoztat? – gúnyolódtam. Ez volt minden, ami most kikívánkozott belőlem. Várakozón tekintettem rá, jobb kezemet a csípőmön nyugtattam, a másikat pedig unottan lógattam a testem mellett. Na igen, az életkedvem csak úgy tündökölt…


Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Niklaus Mikaelson
Niklaus Mikaelson

HEY DEAR, I'M A ORIGINAL

❦ Hozzászólások száma : 380
❦ Join date : 2014. Feb. 26.
❦ Age : 1024
❦ Tartózkodási hely : New Orleans
❦ Job/hobbies : Don't Laugh – You Might Be Next

Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitimeKedd Ápr. 29, 2014 7:02 pm




Isa & Klaus




Határozott, magbiztos mégis lassú és megfontol lépésekkel haladok végig a hátsó folyosón, mely hosszú és kacskaringós falakkal vezet ki engem a teraszra ahonnan egyenesen a szemem elé tárulhat az otthonom gyönyörű növényekkel övezett kertje. Az ujjaim az érdes felületű falhoz érintem és ahogy haladok egyenesen előre, úgy húzom végig magam mellem, apró sercegő hangot hagyva minden egyes érintés nyomán. A másik kezemben egyetlen ecsetet szorongatok, ami tökéletesen egészíti ki, a ma esti elfoglaltságomat, mely nem más, mint egy félbe maradt festményen végső befejezése. A kis eszköz már helyenként megkopott, de az oldalán még most is pontosan kivehető az a dátum, amikor eme tárgy a kezeim közé kerül. 1889. november 12. Esős és borongós nap volt ez a párizsiak számára, a szél erősen és semmit sem kímélve sörpört végig a városon, nevetve suhantak utána asszonyok szoknyái, falakról letépődő plakátok és férfiak kezéből kiszóródó bakjegyek. Mosolyra húzom a számat, ahogy felidéződik bennem ez a nosztalgikus emlék és a személy kinek mérhetetlen tragikus történetét ma már művészettörténet könyvek ezrei dolgozták fel. Henri kiváló művész volt és még kiválóbb hazudozó. Mindennap azt hazudta, hogy jól van, emberek szemébe nevetett, de mikor elvonult a sötét cigarettafüst láthatatlan homályába, a Moulin Rouge egy eldugott szegtelébe, akkor valójában mindig sírt. Nem látták rajta az emberek soha, hogy könnyes lett a sötét szembogara, hiszen kalapja, mint mindig most is eltakarta arcát, hogy az erős arcszőrzetéről már ne is beszéljek. De magányos a magányost, szavak nélkül is megérti és egy palettára festett szín, mindent elmond az alkotójáról. Kiváló művész volt és még kiválóbb hazudozó. Elszaladó gondolataim futnak utánam a sötétségben, majd amikor végre a merev falak közül kilépek a teraszra, a kezeim szabad terepet kapnak, de azonnal a villanykapcsolóra csúsznak, melyet óvatosan nyomok fel és máris megvilágításba kerül az egyik kedvenc tárgyam, a palettám. Ismét egy mosoly mélyed az arcom vonásaiba, ahogy a mellette álló asztalra helyezett tárgyak mellé teszem az ecsetet, amelyet ettől a roppant hazug személytől kaptam. Tán elítélendő dolog, mert hazudott, megmondom őszintén nem érdekel, hogy állandóan ezt a tevékenységet űzte, mindaddig míg nekem igazat szólt, pedig meg sem mozdította a száját. Henri a képeivel, plakátjaival mesélt és története rengeteg művésznek állíthatott példát akkor és most. Fura dolog mások alkotásait bámulni és közben arra gondolni, hogy ezt az embert a hazugságai miatt ilyen kiváló művész. Tehát mondja meg nekem valaki, elítélendő-e a hazugság? Ő azért hazudott, mert fájdalmat érzett, de nem akarta, hogy ezt mások is lássák. És ebben gyökerezett az ő eszméje, hiszen a művészet a fájdalomból születik. A tekintetem az égre siklik és tengerkékben játszó zöld szemeimben ragyognak tovább a csillagok és a Hold hatalmasra nőtt eszményi képe. Elmosolyodom, ma kivételesen a szórakozásomat fogom növelni, azaz festés közben Isa itt fog mellettem állni és számolni a csillagokat. Apropó Isa. Egy mozdulattal fordulok meg és a tekintetem a szobája nyitott ablakára téved, miután tudom, hogy jelenleg ott tölti semmitmondó idejét, így ellentmondást nem tűrően szólítom meg.
- Isa! - a hangom marcangolva tépi szét a meghitt csendet, az eddig békésen ücsörgő madarak egy csapásra rebbennek fel a fák lombjai közül, miközben a visszhang lassan, de biztosan elhal az éjszaka mélységében. - Van számodra egy igazán nemes feladatom, szóval ha volnál szíves lefáradni a kertbe. - húzódik mosolyra újra a szám, hiszen tudom kiválóan fogunk mulatni. Vagy legalábbis én, biztosan.




A hozzászólást Niklaus Mikaelson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Május 01, 2014 3:48 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Hello darling, call me by my name
Ajánlott tartalom



Terasz és kert  Empty
TémanyitásTárgy: Re: Terasz és kert    Terasz és kert  Icon_minitime

Vissza az elejére Go down
 

Terasz és kert

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Hátsó kert
» Hátul lévő kert
» Terasz
» Terasz
» Terasz / Bejárat

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Vampire Diaries :: Welcome to New Orleans :: Lakónegyed :: Mikaelson birtok-