Sokat utaztam életemben, rengeteget, több helyen jártam talán, mint más emberek, ezt mind röpke húsz év alatt. Büszke vagyok emiatt magamra, hiszen nem sokan mondhatják el magukról, hogy Egyiptom egyik törzsében született, ott túlélt, majd a világot birtokolja. Mindig is nagyravágyó voltam, így sosem elégeltem meg egy lakhellyel, bár a foglalkozásom nem is engedi meg nekem, hogy állandó lakásom legyen, hiszen mindig úton vagyunk Poppy-val, így hát sajnos felesleges lenne mindenhol egy ház. Amúgy is úgy lettem nevelve, hogy mindig próbáljak adni, mintsem kapni. Így én utazok, ezzel adok embereknek a bűvészetből úgymond a főnökömmel, és nekem annyi elég, hogy ajándékba kaptam egy pár mosolyt. Ennél felemelőbb nincs is a világon, akárki akármit mond.
New Orleans.. A város, amiről mindenki azt mondja teljesen átlagos hely, ámbár aki nem tudja, hogy mik lapulnak az éj leple alatt, természetesen mi mást is mondana?! Senki sem sejtené, hogy igazából vámpírok és vérfarkasok, sőt hibridek csapatai hemzsegnek, és sosem lehet tudni kiben bízhatunk. Lehet az utcasarkon ott sétál egy aranyos hölgy, de közben minden teliholdkor átváltozik egy nyáladzó dologgá, amit többen farkasnak írnának le. Mindenkinek megvannak a saját titkai, és mindenkinek joga van tartani őket, hiszen titkok nélkül nem lennénk emberek. Ha nem lennének titkos könyvek, senki sem tudná valójában miért is lenne érdemes megismerni egy embert.
Fáradtan sétálgatok az utcán egy bár felé, és inkább otthon lennék az ágyban aludni, mégis itt vagyok az utca kellős közepén, és még hideg is van. Örömmel pillantottam meg a bejáratot, ahova siettem ennyire, és mikor beléptem, sokkal melegebb volt, mint kint, és örültem, hogy nem vettem kabátot, se semmi ilyesmit. Megsülnék itt, és a karomban semmi kedven egy ruhadarabot hordozni, mint valami csecsemőt. Körbenéztem mosolyogva, és a szemem megakadt egy ismerős arcon. Daniel! Azt sem tudom mikor láttam utoljára, hiszen pár éve is az, hogy mi találkoztunk. Lehetséges, hogy meg sem ismer már.
- Szia! - álltam meg az asztal előtt, és szólítottam meg. Reménykedtem benne, hogy memóriájában még élek, és nem csak a múlt egyik lyukas képe vagyok, amit szemetesbe dobtak. - Nem tűnsz túl jól.. Fáj a fejed? - kérdeztem aggódva, mert nem úgy nézett ki, mint aki a legjobb napját éli éppen meg, és kicsattan a boldogságtól. Magam sem tudom már miért, de amint megbizonyosodtam róla, hogy tényleg fáj a feje, lehajoltam és halántékára nyomtam egy puszit, afféle gyógyító jellegűt, amit anyu ad az elvágott ujjakra. Utána leültem az előtte lévő székbe, és mielőtt százszázalékosan hülyének néz, jobb lenne magyarázkodni. - Gyógypuszi. - vontam meg a vállam, és ezzel el is intéztem ezt a közeledésem, mivel semmi olyan szándékom nem volt. Biztos kemény éjszakája volt, és biztos vagyok benne, hogy másnapos, bár biztos megvan a saját gondja, így nem lepődöm meg, ha néha elengedi magát. Az sosem bűn, az embereknek kell lazulni, és bár valaki otthon pihen, valaki ivászattal vezeti le a feszültséget. Én személy szerint egy tányér süti mellett, mert mindig is bizonygattam, hogy előző életemben egy átokverte darázs voltam, mivel még a sűrített tejet is kiszívom a dobozból.. Most na. Édes az is. Egy kis bűnözés nem árt soha a nőknek sem.

remélem tetszik

fogalmam sincs mennyi szót tartalmaz