A legtöbb felnőtt, azt hiszi, hogy amitől valaki kicsi, attól buta is. Pedig ez nagyon nem így van, és ezt nekik is tudniuk kéne, hiszen ők sem születtek ekkorán. Majd egyszer belőlem is olyan, nagy és erős lesz, mint amilyen Charles is, addig pedig majd Ő vigyáz rám... mert ez a nagy testvérek dolga. Vigyázni a kicsire. Csak azt nem értem, hogy akkor minek megy dolgozni? Utálom, ha nincs velem. Mert mi van akkor, ha egyszer rám un és elhagy? Vagy, ha gyereke lesz. Lehet, hogy akkor már kevésbé fog szeretni. Jajj... utálom, ha valaki még kicsi, mert olyankor nem csak rám figyelnek, hanem rá is, és mindig osztoznom kell mindenemen.
A parkba érve tudom, hogy hamarosan el kell köszönnöm Charles-tól. Mert mindig az a fránya munka. Folyton azzal jön, hogy kell a pénz, meg blábláblá... de miért nem lehet csak egy napot kibírni nélküle? Na én biztosan sosem fogok dolgozni, ha nagy leszek... az olyan unalmas lehet. Örülök, hogy Lucy néni ennyire szereti az én nyuszimat, és remélem, hogy tényleg vesz nyalókát nekem is. Mert akkor azt is megehetem legalább én. Mert egy játék nyuszi, hogy is tudná megenni? Látjátok? Mégsem vagyok annyira kicsi, mert tudom, hogy ilyen nem lehet. Pedig olyan jó lenne azért néha, ha tényleg életre kelne, és akkor valóban a legjobb barátom lehetne... de úgy igazán.
- De azért engem jobban szeretsz, mint Őt, ugye? – kérdem, majd mikor megsimogatja Peggie-t, durcásan közelebb húzom magamhoz. Jó, persze tudom, hogy nem szabad ilyen magamnak való lennem (azt hiszem így mondják annak), de nem akarom, hogy a játékomat is imádják. Bőven elég, ha Őt én szeretem, és mindenki más engem. Mert én élek, a nyuszim meg nem. Buta felnőttek! Mikor rám kacsint, tudom, hogy benne van a dologban. Kapok nyalókát, aminek iszonyúan örülök. Vigyorogva összecsapom a tenyeremet és ugrok egy nagyot. Nem is értem, hogy Charles miért haragszik, ha sok édeset eszek. Csak azért, mert Ő nem szereti, attól én szerethetem, nem? Ő a magának való, mert rám akarja erőltetni azt, ahogyan Ő él. És én azt utálom!
Türelmesen megvárom, hogy beszéljék ki magukat a felnőttek, addig is nem kell még elköszönnöm a testvéremtől. Miközben a többi gyereket figyelem, megfordul a fejemben, hogy én is oda szaladjak hozzuk, de... nem akarom, hogy Charles mérges legyen rám, mert mindig az, ha szó nélkül megyek el. És ha kéredznék... akkor meg amúgy sem engedne, szóval mindegy.
- De én nem tudok táncolni. – motyogom, majd a lesütöm a szemeimet. Jó... hát igazából tudok, de nem úgy, mint a nagyok. Egyszer meglestem a testvéremet táncolni egy lánnyal este. Azt hitték, hogy alszok. És egyáltalán nem úgy csinálták, mint ahogyan azt nekem tanította Charles. Mi lesz ha leesek tánc közbe? Vagy mi lesz, ha kikacagnak, mert nem úgy csinálom, ahogyan kell? Szomorúan köszönök el a testvéremtől, de tudom, hogy csak egy kis ideig leszek nélküle, mert aztán haza jön, és reggel mikor felkelek már játszhatunk is. Sőt, jobb ötletem támadt. Talán le sem fekszek addig, amíg nem jön haza. És akkor még este is játszhatunk. Vagy úgy teszek, mintha mégis aludnék és mikor be jön, hogy betakarjon és leoltsa a lámpát, ahogyan szokta... bumm. Megijesztem. Tök muri lenne.
- Áll az alku. – mondom izgatottam, majd én is tartom a kisujjamat és az övéhez érintve, megrázom. Ezt, hogy tudjam betartani mégis? A kedvenc játékomról mondjak le? Hát... végül is a sütiig csak kibírom. Aztán meg... megpróbálok nagyon jó kislány lenni, de nem biztos ám. Egy kicsit sosem árt füllenteni. Kíváncsian figyelőzök, hogy mit hozhatott nekem. Szeretek ajándékot kapni, főleg, ha csak úgy kapom. Mert nincs szülinapom. Vagyis azt hiszem, valójában elfelejtettem, hogy az mikor is van nekem. De Charles biztosan szólt volna akkor. Mindig szól, és tőle is kaptam volna eddig valamit. Izgatottam bontom ki az ajándékomat, aztán eláll a lélegzetem. Egy nagyon szép nyaklánc az. Csillogó szemekkel nézek Lucy nénire. A kezembe fogom az ékszert, majd boldogan átölelem a Lucy nyakát.
- Köszönöm. Ez nagyon szép. – motyogom, aztán el is engedem. – Segíts feltenni, jó?
 

▼ note: bocsi, hogy csak most ▼ music:  zenécske ▼

Charles szerint a jó kislányok mindig szót fogadnak. Márpedig ez nem igaz. Mert én nem szeretek szót fogadni, és mégis jó kislány vagyok. Ezt onnan tudom, hogy máskülönben nem szeretne senki. Jó persze sokszor haragszik meg rám a testvérem, de akkor is tudom, hogy szeret, mert mindig nagyon hamar újból jóban leszünk. Utálom amikor dolgozni kell menjen, mert én sosem mehetek vele, pedig annyira szeretnék mindig. Erre Ő kezdi azt a buta szöveget, hogy nem kislányoknak való hely, meg, hogy úgyis unatkoznék és nem lenne ideje, hogy velem foglalkozzon. Blábláblá. Ez hazugság, mert velem nem kell foglalkozni, én egyedül is tudok játszani. Csak vele akarok menni, mert akármikor elmegy, mindig félek attól, hogy többet nem jön vissza. Ő is el fog majd egyszer hagyni, mint anyu és apu... és azt nem akarom.
Egész úton szorítottam a Charles kezét, miközben Ő a szokásos mondókájával jött. Fogadjak szót, ne menjek olyan helyre ahol Lucy néni nem lát, ne követelőzzek sokat és legyek az ágyba mire Ő hazaér a munkából. Ezeket minden egyes alkalommal el szokta mondani, nem tudom, hogy minek. Én nem vagyok öreg, hogy elfelejtsem és folyamatosan ismételgetnie keljen. De hát ilyenek a felnőttek. A másik kezemben a kedvenc plüssmacimat fogom, aki nélkül sehová sem vagyok hajlandó elmenni. A parkba érve a bátyám elengedi a kezemet mondta, hogy ott már nyugodtan futkározhatok, amíg Lucy néni megjön. De nekem nincs kedvem szaladni, ezért csak a macimat szorongatva totyogok Charles előtt és közben egy kőre koncentrálok és rugdosom, azt kézelve, hogy focista vagyok. Hangosan felnevetek, majd hátra pillantok Charlesra, csak, hogy biztos lehessek abban, hogy még mindig itt van, nem megy sehová köszönés nélkül. De Ő mosolyogva figyel. Közben azon töröm a fejemet, hogy mit is találhatnék ki, hogy minél hamarabb haza tudja csalni a munkahelyéről. Mondjuk, ha lebetegedek akkor kénytelen lenne haza jönni, nem? Vagy úgy csinálok, mintha leesnék és sírni kezdek és, akkor még el se megy. És akkor pedig nem kell azon fáradoznom, hogy haza csalogassam. Gondolataimból egy ismerős hang ébreszt fel. Rémülten pillantok Lucy felé. Hű, de megijedtem. Ezt még vissza fogja kapni.
- Lucy néni! - A nyakába csimpaszkodok és én is adok neki egy puszit. Biztosan azért vigyáz mindig rám, mert szereti a testvéremet. Az is lehet, hogy majd össze fognak házasodni nem? Ezt egy kicsit szeretném is, de... mégse. Mert akkor mi lesz velem? Én nem akarom, hogy a testvérem mást is szeressen. – Igen. Peggie nyuszit is magammal hoztam. Veszel nekünk nyalókát? – Kérdezem, abban reménykedve, hogy Charles nem hallja meg. Ő azt mondta, hogy senkitől nem fogadhatok el semmit, meg, hogy nem szabad követelőzzek, de Lucy nem idegen és Ő nem szereti, ha nyalókát eszek, mert akkor állítása szerint mindent csak össze ragacsozok. De hát mit tegyek, ha a nyalóka olyan ragadós? Fogadom, hogy Ő sem tudná másképp enni.
- Remélem nem baj, hogy megint rád sózom. – szólal meg a testvérem, és én tudom, hogy most jön egy csomó pillanat, amit csak ketten fognak beszélni. Nem is foglalkozok azzal, hogy miről van szó, inkább csak nézem a tőlünk nem messze levő gyerekeket, akik labdáznak. Vajon mi lenne, ha oda mennék hozzuk? Mielőtt azonban bármit is csinálhatnék Lucy néni ismét megszólít.
- Hát... labdázzunk. És fogócskázzunk is. És szeretek bújócskázni, meg mennyünk sütizni is. – Charlesra pillantok, aki csúnya szemekkel néz, de nem szól semmit, csak Ő is leguggol hozzám és magához ölel. Ad egy utolsó puszit, aztán már távozik is. Így legalább nem fog beleszólni abba, hogy ezt szabad, meg azt szabad, meg semmit sem szabad.  

▼ note: :DD ▼ music:  zenécske ▼