Hello Sis!

Alig akartam hinni a fülemnek. A saját nővérem bizonyítékot követelt arról, hogy tényleg az vagyok e akinek mondom magam. Egy kicsit fájt, hiszen szemmel láthatóak a hasonlóságok közöttünk, de végső soron mégis megértem őt. Elvégre bárki mondhatja azt, hogy „Hé figyelj már az apád félrekamatyolt és én is a gyereke vagyok!” Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és egy kissé remegős kézzel nyúltam bele a táskámba, a pénztárcám után kutatva. Amióta csak tudom, hogy apa nincs többé az élők sorában, ez a kép a tárcámban tartom. Még valamikor a tizennegyedig szülinapom tájékán készült a kép. Ez volt az egyik kedvenc képem rólunk. Rajta volt az egész családom, vagyis hát majdnem az egész. Ott van rajta anya, apa, én, Heather és persze Steven is, hiszen akkor már ő is szerves részét képezte apa életének. Valahogy engem ez az egész meleg dolog sosem érdekelt. Szerettem az apámat és ezen SEMMI, de SEMMI nem változtathatott, még az sem, hogy szerette Steven-t.
Leplezetlen izgatottsággal nyújtottam át Caroline kezébe a képet, ami bizonyíthatja végre az állításom igazságalapját. Remélem, megfelel neki a bizonyíték.
- Remélem ez megfelel. Jelenleg csak ez van nálam. – mondtam kedvesen és már klasszisokkal nyugodtabban.
Egyszerűen eszméletlen, hogy végre túl vagyok a nagy vallomáson. El sem tudom mondani mekkora megkönnyebbülés, hogy végre kiböktem a nővéremnek, hogy mit is akarok. Hogy miért is vagyok itt. Sok időbe tellett, de végre túl vagyok rajta és ez a lényeg.
- Semmi baj Caroline. Hidd el megértelek. Amikor apa elmondta nekem egy pár éve, én is eléggé kiakadtam. – mosolyogtam rá egyre nyugodtabban és természetesebben.
Olyan jó dolog, hogy végre szemtől szembe láthatom a testvéremet, akiről mindig is álmodoztam. Akit egyszerre imádtam és gyűlöltem pontosan ugyan amiatt a dolog miatt, ami nem más, mint az, hogy a nővérem. Tudom, hogy őrültség, hiszen mindig is vágytam egy testvérre és mikor megkaptam, akkor nem akartam elhinni és felettébb furán reagáltam. De most már felnőttem és minden vágyam az, hogy egymásra találjunk a nővéremmel, ami most megvalósulni látszik. Legalább is reménykedem benne.
- Tudod, én már előbb is jöttem volna, csak nem volt rá lehetőségem. Apa azt mondta, hogy nem lenne túl biztonságos eljönnöm ide. Anyukám meg… mindegy őt hagyjuk is. Figyelj én nem szeretném hogy azt hidd rád akarok telepedni vagy bármi ilyesmi, csak szeretnélek megismerni. Remélem nem baj. Mindig is vágytam rá, hogy legyen egy testvérem és végre, találkozhattam veled.  – locsogtam össze vissza vidáman és felszabadultan.

Caroline   //   396   //   I hope you like it

Elmosolyodtam, ahogy a járását figyeltem a lánynak. Komolyan, mintha valami régi felvételt néznék magamról... Első utunk a konyhába vezetett, ahol töltöttem neki az ásványvízből és a látszat kedvéért magamnak is egy pohárral. A nappaliban ücsörögve tényleg kezdtem feszengve érezni magamat, de ezt nem igazán akartam Sophie felé is mutatni.
Hallottam ahogy felgyorsult a szívverése, és láttam, hogy majdnem szétroppantja az egyik kedvenc poharamat. Már meg is mozdultam, hogy felálljak a fotelből, oda üljek mellé és igézéssel kiszedjem belőle, hogy mit akar, amikor magától beszélni kezdett.
Az én apukám és a tiéd, egy és ugyanaz a személy. Ez a mondat visszhangzott a fejemben. Ellenkezhettem volna a hallottakkal, de a gondolataim olyan gyorsan pörögtek, mintha valakinek az élete múlott volna rajta. Sebesen kerestem azt az emléket, amiben ha egy pillanatra is, de feltűnik Sophie. Viszont nem találtam semmit. Ahogy a fejemet jobbra fordítottam és szemem megakadt a könyvespolc előtti szőnyegen, hirtelen beugrott valami. Talán ez lehet az első emlékem, hisz olyan kicsi voltam még. Anya ott ült a szőnyegen, sírt, Elena anyukája pedig mellette volt és vigasztalta. A beszélgetésükből nem sok minden maradt meg, de annyira még most is emlékszem, ahogy anya kiejti a szavakat a száján: neki már van egy másik családja. Kicsiként azt hiszem ezt el is felejtettem, vagy ha néhanapján eszembe is jutott, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, hiszen nem értettem kire mondta ezt az anyukám. Most pedig, ahogy itt ül előttem Sophie, akivel szinte ugyanúgy nézünk ki, ugyanúgy beszélünk, de még a járásunk is hasonló, minden értelmet nyert. Apának volt egy másik családja; másik feleséggel és egy másik kislánnyal. Minket pedig elhagyott.
Kérdőn a lányra pillantottam, de nem tudtam mit is mondhatnék neki. - Van nálad esetleg egy fénykép, amin az apukáddal vagy? Vagy elhoztad a születési anyakönyvi kivonatodat? - A kedvességem csorbát szenvedett, egyszerűen leblokkoltam és nem is tudtam, hogy viszonyuljak hozzá. Ha jobban belegondolok mindabba, ami velem vagy a barátaimmal történt, szerintem nem is csoda, ha elővigyázatosabb lettem és bizonyítékokra van szükségem. Noha a hasonlóságunk szemmel látható volt, hivatalos okiratra volt szükségem vagy egy fotóra, amin apuval karöltve mosolyognak a kamerába.
- Ne haragudj, hogy ilyen fura lettem, csak olyan nehéz elhinni ezt az egészet. - Szabadkoztam, de közben rettentően mérges voltam. Nem Sophie-ra, hanem apára, anyára és Sophie anyukájára is. Miért ilyenkor kell megtudnom azt, hogy van egy testvérem? Tudom, hogy bizonyítékokat kértem, de az Isten szerelmére... elég csak ránézni és látszódnak a híres Forbes vonások! Gondolom a szüleinknek az volt a legkellemesebb megoldás, hogyha elhallgattak minket egymás elől, mert így nem kellett néhanapján pár órát kínos csend közepette eltölteniük. De engem megfosztottak a húgomtól... Mindig is irigyeltem azokat a gyerekeket, akiknek testvére volt, mert mindannyiuknak ott volt a háta mögött valaki, aki támogatta őket és akivel minden titkukat megoszthatták. Én pedig röpke 16 évvel később tudom csak meg, hogy nekem is megadatott ez a lehetőség, csak épp a drága szüleink hallgattak el mindent előlünk.

Hello Sis!

Igazából fogalmam sincs hogyan is kezdjek bele a mondandómba, de ha már itt vagyok, akkor nem fogok meghátrálni. Akkor, az nem is én lennék. Soha semmi nem volt amitől, inamba szállt volna a bátorságom. Nem hinném, hogy éppen most kellene ennek bekövetkeznie.
- Köszi. Öhm azt hiszem, egy kis vizet kérnék. – mondtam mosolygósan, miközben úgy követtem a nővéremet, mint egy kiskutya.
Annyira barátságos és kedves az otthona. Látszik rajta, hogy boldog gyerekkora lehetett itt. Az anyukája és a barátai társaságában. Hiszen rengeteg kép tanúskodik erről az egész házban. A folyosón és a nappaliban is. Ahogy leültem a kanapéra, ha lehet ilyet mondani az izgatottságom egyre csak fokozódott. Olyan volt, mint ha a pulzusom az egekben lenne. A szívem úgy kalapált, hogy majd kiszakadt a bordáim közül. Úgy szorongattam a vizemet, hogy már azon csodálkoztam, hogy nem tört össze a pohár, amibe kiöntötte nekem Caroline. Más se kellene nekem, mint, hogy összekaszaboljam magam. Az lenne aztán a véres belépő.
- Hát… Tudod ez elég bonyolult. Igazából nem is tudom, hogy kezdjek hozzá. Tudod… Az anyukámnak 16 évvel ezelőtt hozott a világra, de az apukám soha nem vett a nevére. Mint később megtudtam azért mert anya nem engedte. Pedig nagyon apa nagyon szeretett. Szóval a lényeg az, hogy az én apukám és a tiéd… szóval… Egy és ugyan az a személy. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy te vagy a nővérem. – öntöttem ki végül a szívem.
Hát nagyon úgy tűnik, hogy túl vagyok rajta. Most aztán már minden csak a nővéremen múlik. Most már csak neki kell eldöntenie, hogy miként is fog viszonyulni a dologhoz. Elhiszem, hogy nem lesz neki könnyű, hiszen én is besokalltam egy kicsit. Emlékszem mennyire sírtam és mit össze nem hisztiztem. Igaz, hogy bennem volt egy kicsi, annyira nem is kicsi mértékű féltékenység. De ez van. Bár mostanra rádöbbentem, hogy nem is lehetne jobb dolog az életemben, mint hogy van egy nővérem. Persze, ha ezt ő is hajlandó lesz elfogadni.

Caroline   //   321   //   I hope you like it

Aranyosan volt, hogy mennyire zavarban érezte magát a lány, aki pár perccel ezelőtt csengetett be hozzám. Miután bemutatkozott, barátságosan kezet fogtam vele. - Szia, Sophie. - Mosolyogva üdvözöltem, aztán minden figyelmemet rá szegeztem. Kíváncsian vártam, hogy miért jött ide és miért keresett fel engem, de csak hebegett-habogott. A reakciója miatt kicsit el is nevettem magam, de természetesen nem annyira, hogy az bunkóságként hasson. Még csak azt kéne... Elijeszteni azt az embert, aki valamiféle érdeklődést mutat irányomban és akivel talán elbeszélgetek majd pár órát. Tekintettel arra, hogy azt mondta, nem egyszerű elmondania, hogy miért keresett, arra következtettem, hogy ez bizony nem egy egyszerű, pár perces bájcsevej lesz. Talán a szomszédba költözött? Vagy a gimiben tanul és rendezvényt akarna szervezni és ehhez kéri a segítségemet? Nem tudtam, de mivel nem tűnt veszélyesnek és a szívdobogását is tisztán hallottam, ezért beinvitáltam. Nagy baj úgysem történhet.
- Persze, gyere csak be. - Beengedtem a házba, majd becsuktam a bejárati ajtót. A nappali felé sétáltam, miközben hozzá beszéltem.
- Kérsz inni valamit? Vizet, teát vagy kávét esetleg? - Érdeklődtem kedvesen és vártam, hogy melyiket választja. Ásványvíz mindig van itthon, ráadásul verbénával fűszerezett, vizet forralni bármikor tudok teához, kávét pedig nem rég főztem. Bekísértem a nappaliba, hogy kényelmesen tudjuk folytatni az ajtóban megkezdett beszélgetést.
- Foglalj csak helyet. - Mutattam a kanapéra, én pedig leültem a kandalló melletti fotelbe. Kíváncsian figyeltem Sophie-t, aki talán még inkább megszeppentnek tűnt, mint az előbb. Pedig már akkor is azt hittem, hogy össze fog esni, de most már legalább a nevét tudom, ha esetlegesen kórházba kellene vinni.
- Hogy értetted azt, hogy már nagyon régóta szerettél volna találkozni velem? - E felett a kijelentése felett nem tudtam napirendre térni. Egyáltalán nem emlékszem rá, nem értem, hogy ő honnan ismer engem és miért volt olyan fontos neki, hogy találkozzunk. Kezdett ez az egész eléggé zavarossá válni és habár nem akarok ráijeszteni, ha nem tér a tárgyra pár percen belül, kénytelen leszek megigézni őt, hogy megtudjam, mit keres itt.

Hello Sis!

Azt hiszem azt apa elfelejtette megemlíteni, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. Annak aki nem tudja mit kell nézni, annak biztos kell egy kis idő, hogy rájöjjön mi is a helyzet, de én már az első pillanattól kezdve éreztem, vagyis tudtam mi a helyzet.
- Jaj bocsi, A nevem Sophie Elizabeth Flemming, de szólíts nyugodtan Sophie-nak. – válaszoltam zavartan mosolyogva, miközben felé nyújtottam a kezemet.
Most haragszom egy kicsit apáékra, hogy eddig nem engedték, hogy megismerjem a nővéremet, hiszen annyi mindent szeretnék vele megbeszélni. Annyira jó lenne ha magamhoz ölelhetném és elmondhatnám mindenkinek, hogy Ő a nővérem. Nem értem mire fel volt jó ez a nagy titkolózás, de most már mindegy is. A lényeg hogy most már itt vagyok és megmondhatom neki az igazságot.
- Az az igazság, hogy… Tudod én… Szóval… - hebegtem, habogtam össze vissza.
Tudom, hogy meg kell mondanom és nincs mitől tartanom, de akkor is igencsak tele van a gatyóm, hogy úgy mondjam. Komolyan mondom, ha lehetséges lenne, akkor most jól fenéken billenteném magam azért ahogy viselkedem. De ez nem lehetséges, szóval inkább vettem egy nagy levegőt és úgy válaszoltam a kérdésére.
- Igen azt hiszem, hogy jól vagyok, csak tudod ezt nem olyan egyszerű elmondanom. Mármint azt, hogy miért is kereslek téged. – hadováltam már megint, mint egy fogyatékos.
~ Az isten szerelmére Lizzie, szedd már össze magad! ~ korholtam le magam gondolatban már vagy századszorra.
Olyan lesz ez az egész, mint a gyantázás. Minél hamarabb túl vagy rajta annál rövidebb ideig fáj. Legalább is remélem. De ha sokáig húzom az időt, akkor meg fogja unni és rám csapja az ajtót. Aztán meg csak tekingethetek.
- Szóval… Az a helyzet, hogy már nagyon régóta szeretnék veled találkozni. De azt hiszem, jobb lenne, ha ezt inkább bent beszélnénk meg. Nem baj ugye? – remény csillant a szememben. Most már nincs menekvés. Most vagy soha. Itt az ideje, hogy meg tegyem amire olyan régóta vágyom.

Caroline   //   307   //   I hope you like it

Olyan különös érzésem van az életemmel kapcsolatban. Nem is tudom, hogy fogalmazhatnám meg. Kicsit olyan, mintha elveszett lennék... Persze tetszik a főiskola, a kollégiumi élet Elenával, de valahogy mégsem érzem jól magam. És most nem fizikai fájdalomról beszélek, hanem lelkiről. Tyler és két nagyon jó barátom is kilépett az életemből, bár nagyon bízom abban, hogy csak ideiglenesen tették ezt és mindannyiuknak meg van a jó magyarázata arra, hogy miért jutottak erre a döntésre. Nem akarom sajnáltatni magam, sem ráhozni a frászt a legjobb barátnőmre, azzal, hogy talán depresszióssá váltam, éppen ezért ezt a kis információt megtartom inkább magamnak.
Viszont ahogy az ajtómban álló lányt figyeltem, kicsit mintha enyhülni látszott volna ez az érzésem. Teljes mértékig biztos vagyok abban, hogy még sohasem találkoztam vele, mégis ahogy a szemeibe néztem túlságosan is ismerősnek tűnt. Az egész testtartása, a hosszú, hullámos szőke haja, de még a beszédstílusa is nagyon emlékeztetett a fiatalabb énemre. De nem szabad ilyeneket bebeszélnem magamnak, tekintve, hogy egy vad idegen áll velem szemben és nem kéne ráförmedni mondjuk azzal, hogy hé, téged rólam klónoztak... Ezért inkább felvettem legbájosabb és legvendégszeretőbb arckifejezésemet és továbbra is mosolyogva figyeltem rá.
- Igen, én vagyok Caroline. És te pedig... ? - Reménykedő pillantást vetett rám, amiért csak még jobban próbáltam kutatni utána az emlékeimben. Abban bíztam, hogyha elárulja a nevét, akkor valamelyik apró kis rejtekhelyről előugrik majd, hogy honnan kellene ismernem. De rájöttem, hogy míg itt az emlékezéssel szenvedek, amivel alapból nem kéne, tekintve, hogy vámpír vagyok és elég jó a memóriám, addig akár meg is kérdezhetném a lányt és hamarabb választ kapnék a kérdésemre.
- Ne haragudj, de nem emlékszem rád. Ismerjük egymást? - Kedvesen, illedelmesen akartam megkérdezni, hogy ki is ő valójában, nem pedig elijeszteni. Szívesen beinvitáltam volna a házba, de míg nem tudom pontosan, hogy miért is jött, addig jobbnak láttam itt maradni. Ahogy az arcára pillantottam, kissé megijedtem.
- Jól érzed magad? Kicsit sápadtnak tűnsz. - Lehet ez semmiség, de inkább rákérdeztem, még mielőtt összeesne itt a verandán anélkül, hogy bármit is tudnék róla.

Hello Sis!

El sem hiszem. Itt vagyok Mystic Fall’s legkülönlegesebb háza előtt. Nem azért különleges mert kirívóan hatalmas, vagy túlságosan díszített, hanem azért mert ebben lakik a nővérem. A nővérem, aki azt sem tudja, hogy létezem. Legalább is ez idáig nem tudta, most viszont el fogom neki mondani.
Vettem egy nagy levegőt és kissé bizonytalanul, várakoztam az autó kormánya mögött. Tarthatatlan ez az állapot. Már meg sem tudnám pontosan mondani, mióta is dekkolok itt és még most sincs annyi bátorságom, hogy odaálljak a nővérem elé, és közöljem vele, hogy létezem, és most itt vagyok. De ennek itt véget kell vetnem. Nem maradhatok meg a gyáva nyuszi szerepében. Azok után főleg nem, hogy képes voltam majdnem mindenemet eladni azért, hogy anyám tudta nélkül idejöhessek. Soha nem voltam az a fajta, aki egykönnyen megriad valamitől, most mégis itt gubbasztok az autóban és úgy markolászom a kormányt idegességemben, hogy az a csoda, hogy eddig még nem adta meg magát.
~ Na jó, kislány! Most azonnal szedd össze magad! Emeld fel azt a csinos popódat és baktass fel azon a lépcsőn és kopogj be azon az átkozott ajtón. Nem fogja leharapni a fejed, ha meg mégis megpróbálkozik vele, akkor elég ügyes vagy ahhoz, hogy megvédd magad. ~ győzködtem magam, úgy tűnik eléggé hatásosan érvelve.
Vettem egy újabb nagy levegőt, megigazítottam a hajam, a számon és a szemen lévő minimális sminkemet, majd kikapcsolva a biztonsági övet, kiszálltam és becsuktam magam mögött az kocsi ajtaját.
Még egy nagy levegő, és elindultam felfelé. Bíztam benne, hogy itthon van és nem az anyukájával fogom magam szemben találni. De ha mégis, hát akkor sincs itt a világ vége. Legfeljebb megkérdezem tőle, hogy hol és mikor tudnék vele beszélni.
Közelebb léptem az ajtóhoz és még mielőtt meggondolhattam volna magam, megnyomtam a csengőt. Reszket kezem-lábam. Olyan ideges vagyok, mint az elnökkel találkoznék, vagy az angol királynővel. Eszméletlen mi mindent ki nem vált az emberből az izgalom. Már kezdtem azt hinni, hogy jobb ha megyek, amikor is megjelent az ajtóban egy hozzám hasonlóan szőke hajú, vékony és barátságos arcú lány. Jaj nekem. Mennyire különbözőek és mégis mennyire hasonlóak vagyunk. Ez eszméletlen.
- Őőő… Szia! Azt hiszem igen. Te vagy Caroline Forbes? – néztem mélyen és reménykedőn a nővérem szemeibe.

Caroline   //   365   //   I hope you like it

Fura volt hazajönni Mystic Fallsba. Nem, mintha nem akartam volna, természetesen jó volt végigsétálni az ismert utcákon, jól esett, hogy anya mosollyal az arcán, könnyekkel telt szemmel és egy nagy öleléssel fogadott, amikor hazahoztam a szennyeseimet. Szegénykém még zavarában főzni is akart, hogy legyen mit visszavinnem a kollégiumba, de hamar leesett neki, hogy nincs szükségem emberi táplálékra, ennek pedig jóízű nevetés lett a vége. Persze az örömünk nem tarthatott sokáig, ugyanis történt valami baleset a Wickery-híd közelében, ahová anyut is kihívták.
A mosógép elindítása után átsétáltam Matt-hez és vele töltöttem a délelőtt hátralévő részét. Beszélgettünk, sokat mesélt a nyaralásáról Rebekah-val én pedig a főiskolás élet rejtelmeibe avattam őt be. És nem mellékesen megemlítettem, hogy az első szobatársunkat még rögtön az első héten kinyírta egy vámpír. Ami nem kicsit aggaszt minket Elenával. Jól tudjuk, hogy éppen a természetfeletti dolgok elől "menekültünk" el pont a Whitmore főiskolára, azért, hogy ha már normális életet nem élhetünk, legalább had tettessük azt pár évig. De úgy néz ki, az életmódunk mindenhol ránk talál és valahogyan, valamiért mi is mindig bajba keveredünk.
Mivel a szokásos hármast, azaz Bonnie-t, Stefant és Tyler-t se értem el telefonon, ezért miután Matt dolgozni indult a Grill-be, hazasétáltam, de sajnálatomra anya még sehol sem volt. De legalább a mosásom lejárt, így előhalásztam a ruháimat és szépen kiteregettem őket. Majd szégyen, nem szégyen, unatkozva fel-alá mászkáltam a házunkban. Tudom, nem nagy szám, hogy itthon vagyok, hisz életem előző 18 évében el sem hagytam a szülővárosomat, de ettől függetlenül kicsit jobb fogadtatásra számítottam. Ugyan nem vagyok odáig azért, mert legjobb barátnőm magával az ördöggel tölti a szabadidejét, mégse akartam áthívni őt magamhoz. Annyi rossz dolog történt már Elenával, hogy nem én akartam az a személy lenni, aki megzavarja őt a hétvégéje kellemes eltöltésében. Ezért inkább a jó öreg magányt és unalmat választottam, és pont lehuppantam a kanapéra, amikor csöngetett valaki.
Az ajtóhoz siettem, aminek üvegén keresztül megláttam egy kedvesnek tűnő, szőke hajú, fiatal lányt. Kinyitottam az ajtót és kedvesen rámosolyogtam.
- Szia. Segíthetek? - Érdeklődtem meg tőle. Még sohasem találkoztam vele, mégis valamiért annyira ismerősnek tűnt. Talán árul valamit, vagy csak eltévedt? Mindenesetre semmi okom nem volt a félelemre, mert hallottam a szíve dobogását, így könnyedén elkönyveltem magamban, hogy egy emberrel van dolgom. Ők pedig nem sokat tudnak ártani nekem.