Nicolas Roux & Richard Redway Weston

Annyi év után újra Mystic Fallsban vagyok, vagyis nem teljesen, hisz legutóbb, amikor itt jártam 1864-ben, akkor egyáltalán nem néztem szét a környéken, csak egyetlen egy valaki miatt érkeztem ide, akit nem mellesleg akkor meg is találtam.. Azóta nem fordultam meg egyszer erre sem, szóval.. most jelen pillanatban van arra időm, hogy jobban megismerjem a tájat, a várost, és magát a helyeket.. Kiszeretném ismerni amennyire csak lehet, hisz a tájékozódás sosem árt, ezért is indultam el jelen pillanatban a külterületi tájak egyikére.. az erdőbe. Rengeteg járkálni való akad, és nem mellesleg lehet, hogy áldozatra is lelek, így alkalmam nyílik arra, hogy elvegyem a vérét, és ezáltal megöljem. Végül is, ha nem is étkezem az se gond, hisz előttem van még az egész nap..
Lassú léptekkel haladtam mindvégig az erdőben, és pontosan figyeltem minden egyes hangra, sőt az egész tájra, hisz csak ezáltal lehettek pontos. Csak így tudom megtanulni azt, hogy mi merre található, míg másrészről figyeltem a hangokat direkt azért, hogy ne érjen váratlan meglepetés, és így lyukadtam ki a tisztás területén, ahol egy ember.. nekem szegezi a kérdést, hogy én ki vagyok. Oké igaz, hogy nem ismer, hogy sohasem látott még, és hogy váratlan lehet számára az a tény, hogy egy nyilat szegezek rá. De ez vagyok én! Egy vámpír, aki vadászik.. voltaképpen csak sétálni terveztem, aztán pedig gyakorolni, de hogy most felbukkant ez a fiatal srác minden megváltozott. Találtam magamnak egy áldozatot, akivel elszórakozgathattok, persze jelen esetben ehhez igazán nincs kedvem, szóval ha élni akar, akkor ajánlom neki a gyors válaszadásokat, aztán pedig már itt sem vagyok, és élhet, ha viszont kötekedni támad kedve, akkor megmutatom neki, hogy ki is vagyok! Velem nem lehet csak úgy szórakozni.. én nem akárki vagyok, aki eltűri, ha nem fogadnak szót, aki nem engedelmeskedik nekem az megbánja, és ennyi. Ilyen egyszerű a dolog - legalább is részemről.
-Tudatlan ember vagy te is, mint a többi.-Jegyzem meg gúnyos hangnemben, és kicsit sem kedvesen.-Tanuld meg, hogy a világ nem csak abból áll, amiben hiszel, és amit tudsz.. vannak itt olyanok is, mint például én! Én nem erősítem a te fajtádat.. én nem vagyok halandó ember, inkább a halál, minthogy újra az legyek.-Vágom neki oda keményen, míg nem sokkal később újabb szavaival találom magamat szembe.-Te nekem soha ne mond meg, hogy mit csináljak.. te ne köss ki nekem feltételeket.-Egy hirtelen mozdulattal termek előtte, és állítom fel arról a helyről ahová leült, és egy ugyanilyen laza mozdulattal nyomom neki a fának is.-Nekem erőm van.. hatalmam van feletted, míg te egy kis senki vagy ellenem.. ajánlom hogy szed össze magad, és válaszolj, de gyors ütembe, ha kell a véred.. vagyis az életed.-Jegyzem meg könnyedén, miközben a nyakánál fogva nyomom a fához még csak gyengéden, de ha megmozdul, vagy valami ostobaságot csinál gondoskodom arról, hogy a szorításomat erősebben érezze magán. Nem vagyok az a fajta vámpír, aki emiatt szívbajos, hisz nekem nem számít ennek az embernek az élete. Ő is csak egy játékszer, mint a többiek, és ennél sohasem lesz több ennél. Ha akarja az életét, akkor szépen dalolni kezd, és felel a kérdésemre, ha pedig meghalni szeretne, akkor nem mond semmit, és egyúttal megkönnyítve a dolgomat ezzel, hisz csak simán meg kell ölnöm, és végeztünk is. Persze én szeretném elengedni az ifjúságot, de ahhoz az kell, hogy végre észhez térjen!

Ránéztem a pasasra, őrülten csillogott a szeme és fel is nevetett mint, aki tényleg megbolondult és eszét vesztette, rám szegezett valami nyilat és követelte mondjam el ki vagyok..
Ahogy szemeimmel vizslattam tudtam, hogy még sosem láttam ezelőtt, nem is találkoztunk.
Az erdő ezen felén még sosem jártam, gyermekként talán egyszer kétszer, rémlik valami, hogy dajkám Anett kihozott minket és csak rohangáltunk fel alá.. de ennyire mint most, még sosem figyeltem meg ezt a különös helyet, ahol most fegyvert szegeznek rám ismeretlen emberek, alakok, akik követelnek tőlem dolgokat..
Nem ismer, hogy így rám förmed,hogy egyáltalán ilyen hangstílust ütött meg velem szemben.. nem is értem mit akar, hiszen nem tettem ellene semmit sem, hogy így kelljen reagálnia, erre még is azt kapom, hogy én vagyok a barom, amiért itt vagyok..
"Talán ez magánterület volna?! vagy csak ő nem tudja, hogy ez közterület?!
Mit érthetett rajtam félre, hogy nyilat szegez a képembe?!" Nem vagyok vadállat, még csak vadász idény sincs, erre ezt kapom.. "Döbbenet, milyen őrültek szaladgálnak a környéken.. úgy látom az Alapítók tanácsának majd be kell erről részletesen számolni, hogy vizsgálják felül ezt a kérdést, még sem eshet meg, hogy ebben a városban, a semmiből csináljanak elefántot és történjenek halálesetek ilyen elvetemült alakok miatt.."
Miért akarod tudni?! - förmedek rá - Ki vagy te, hogy számadást kérj?! - nézek rá - Ha jól tudom haver, én kérdeztem először ki vagy és a semmiért szegezel rám fegyvert!? Mit ártottam én neked?! Vagy talán elme hibbant vagy!? Vagy vadász volnál és a területedre léptem?! - folytatom tovább ezt a rettenthetetlen eszmecserét magunk között, ezzel a senkivel, vagy alakkal akit jobb lenne egy orvosnak is látnia.. valami itt nagyon nem kóser..
"Mióta ilyen elvadult ez a környék!? Miért csak most veszem ezt észre?!" Gyerekkorunkban sosem volt ilyen, vagy ha meg is esett, hát azért a felnőttek tettek, hogy a gyerekeknek még csak fel se tűnjön, vagy bajuk se essen!
De most én vagyok itt a felnőtt, akinek tennie kell ez ellen, hogy megvédje az ártatlanokat, mielőtt komolyabbra fordulna ez az esztelenség.
"Talán rendőröket kellene hívnom?! Vagy megvárni még elmagyarázza mit akar?!" - gondolkodom el - "Elfutni nem fogok, hiszen nincs okom rá, nem félek tőle és ki fogom ezt deríteni, hogy még is mi a fene folyik itt.. " - győz meg határozottságom, hogy mindent meg kell tennem az ügy érdekében.
Nem látszik őrültnek a pasi, kivéve ha jól titkolja.. ezen elmosolyodom bár nem mosolygós a helyzet, kicsit sem.. De ez is erősít abban, hogy talán tréfa az egész, valaki üzenni akar.. aztán eszembe jutnak a rém mesék és az ebből adódó gyilkosságok.. megtör hát a nagy határozottság és piciny félelem és zavartság üti fel fejét, ahogy még mindig bámulom..
"Vajon félnem kellene!? Válaszolnom arra amit akar?!" - ejt megint gondolkodóba egy, két kérdés - Határozott nem a válasza bensőmnek is, mire rábólintok, hogy helyesen cselekszem.. azt hiszem..
"Nem is értem mit fenyegetőzik!? Ki ő itt, a helyi seriff vagy mi van!?" - nyugtalankodom de határozottságot magamra erőltetve inkább leülök oda, ahol eddig is voltam és elfordítva féloldalasan a fejem felé, rákezdek - Egy feltétellel, ha elmondja mit ártottam, mit akar, ki maga és miért szegez rám fegyvert!? - sorolom a feltételeket, majd megint a tájat kezdem bámulni, ahogy eddig, várva a válaszát.. -

Nicolas Roux & Richard Weston

Az élet csupán csak egy múló röpke pillanat, amely oly gyorsan eltelik, hogy szinte észre se vesszük, miközben jól érezzük magunkat, és remek pillanatokat élünk meg.. De az örömmel teli élet nem mindenkinek adatik meg, s nem mindenkinek lehet boldog élete, amelyre vágyik. Vannak olyanok, akiknek szenvedéssel, és kínzó fájdalommal kell együtt élnie, amely belülről emészti fel, s lassan méregként terjed szét a testében. S még ha vámpír is az illető sem jelenti azt, hogy nem érez, hogy nincsenek érzelmei, mert igenis vannak, és örökre lesznek is.. Csak nem akarja kimutatni, hisz nem akar gyengének látszani, és sebezhetőnek, hanem erősnek tűnő akar lenni, akinek nincsenek érzelmei, félelmei, és nem retteg senkitől sem.. De vajon legbelül sem érez félelmet? Vajon tényleg nem tart senkitől sem? S tényleg oly annyira üres lenne belülről? Érzelem nélküli? Oh, de hogy, hisz ő is érez, retteg, és fél, mint mindenki más, aki ezen a földön, sőt világon él.. S most ugye jön az a kérdés, hogy miért ilyen, s miért vált ilyenné? A válasz eléggé könnyű, és oly annyira egyszerű..;
Sok vadász azt hiszi, hogy csak egy érzéstelen, és kegyetlen gyilkosok vagyunk, akik tömegre számra ölik meg az embereket, de közben nem tudják a történetünket, az életünket, és nem tudják azt, hogy mi mindent kellett átélnünk. Múltunkról nem igen beszélünk, hanem inkább elnyomjuk őket, és egy olyan képet adunk magunkról, amelyben kegyetlenek, s érzéstelenek látszunk, mert ilyenek akarunk lenni, mert azt akarjuk, hogy ilyenek lásson, és ismerjen mindenki. Közben pedig csak a múltunk miatt válunk rideggé, és barátságtalanná. Elzárkózunk, és nem beszélünk magunkról, s ezáltal zárkózottá válunk. Nem bízunk senkiben, és nem szerzünk barátokat sem, hisz nem tudunk bízni.. Számunkra már rég elveszett a remény!
Sokan legbelül szenvednek.. Úgy érzik, mintha a már így is halott szívükbe egy nyilat szurkálnának folytonosan, amely mindinkább kínzó, és égető fájdalmat okoz. Sokak belülről égnek szét, és válnak végérvényesen halottá, s már csak a testük él.. Legtöbb vámpír nem is akart azzá válni, ami lett.. S még többen elvesztették szeretteiket, barátaikat, és mindenkit, aki egykor még fontos volt számukra.. Sokakat kínoztak, átvertek, és megbántottak, míg mások menekültek valaki elől. S most jön az a kérdés, hogy még mindig oly annyira szörnyetegek lennének? Ezek után is csak egy vérengző, és érzéstelen vadállatok? Muszáj volt elzárkózniuk, és hogy levezessék a feszültséget, és hogy ne egy életen át szenvedjenek legbelül, ezért kénytelenek voltak felvenni egy álarcot, amely érzéstelenségre, kíméletlenségre, és kegyetlenségre utal. Épp emiatt gyilkolunk, ölünk, és nem foglalkozunk a halandókkal, sőt még semmibe is vesszük őket. Őszintén szólva csak így tudjuk elnyomni a mi voltunkat, csak így tudunk mások lenni, és kénytelenek vagyunk így tenni..
A kocsimból kiveszem a cuccomat, amely egy íjból, és egy tegezből áll, amelyben nyilak vannak. A hátamra véve őket indulok el ismételten az erdő irányába, hisz valamelyest megnyugvást okoz számomra a környezeti táj, és a fák. Csend van, béke, és nyugalom.. Most erre van szükségem!
Nem sok időmbe telik mire elérek az erdőhöz, aztán beljebb indulva haladok tovább, miközben nincs konkrét célom. Az erdőn belül egyre beljebb haladok, miközben összpontosítok a hangokra, és figyelek arra, hogy ne érjen meglepetés egy pillanatra sem, hisz nem szeretem a váratlan dolgokat.
Hirtelen léptek hangja üti meg a fülem, faágak recsegése hallatszik nem messze tőlem.. a tisztás környékéről jön mindez. Hirtelen eredek útnak, és szinte azonnal leveszem a hátamról az íjat, míg a másik kezemmel előhúzok egy nyilat a tegezből. Nem sokára a tisztáshoz érek ahol egy ifjú férfi van.. Nocsak, nocsak.. ki is a mai áldozatom! Odaérve hozzá megállok, és megvárom míg megfordul, hisz ne legyen már háttal nekem!
-Én ki vagyok?-Nevettek fel hangosan, miközben ránézek.-Inkább te ki vagy? Ha élni szeretnél, akkor ajánlom a gyors válaszadást!-Mondom komolyan, és szerintem jobban jár, ha válaszol, mert ha próbálkozni mer, akkor a nyilat megkapja magába.

Craig & Jensen

A tisztáson sétálgattam, ki kellett szellőztetnem a fejem, azok után amiket nemrégiben hallottam és láttam.
Jobbnak láttam elindulni, kicsit körbenézni, ismerkedni ezzel a hellyel, amelyet 5 éve nem láttam, amelyet bármennyire szerettem és felfedezni szerettem volna, sosem ismertem igazán.
Most itt vagyok és kóborlok, nem is tudom mit keresek, csak megyek.. megyek amerre a lábam visz.
Először csinálok ilyet itthon, először bolyongok céltalanul.
Csodálom a természet szépségeit, a lágy szellőre testem is a normál hőfokára áll.
Nem gondolkodom, hogy rossz érhet, vagy még egy váratlan meglepetés.. hiszen a történtek után nem is kezdek leállni vitázni önmagammal, belsőmmel, inkább harmóniára törekszem, nyugalomra, csendre!
Le is ülök hát egy kőre, nem messze a tisztás kitaposott útjától, szemlélem az elém tárult tájat és kilátást.
Csend honol most a tisztáson, hacsak nem egy mókus vagy egy kisebb vad ejt neszet, minden lágy, minden különleges, minden a maga kerékvágásában halad, itt nem siet semmi és senki, itt magam sem lázadozom, vagy töröm meg a rendet.
Itt magam vagyok, egészen átadom magam ennek, a tisztaság, a fény és a csend teljesen körbevesz, megnyugszik a szívem ahogy átjárja testem.
Gondolatokba sem merülök, egyszerűen nézek ki a fejemből, amikor mögöttem megneszel valami.. nem tudom mi, de nem sejtet jót. Először nem fordulok meg, várom, hogy az a valami vagy valaki előbukkanjon.. miért!? mert nem vagyok ijedős típus és mert a macsó természetem még ha nem is mindig, de kivárja a pillanatot, az adrenalin csak egyre nő. Semmiért nem adnám fel ezeket a perceket, de még is valami feszélyeztet, szóval meg kell fordulnom.. akkor látom meg a pasast aki nyilat szegez rám, teljesen döbbenten nézek.. - Maga meg ki?! - teszem fel a kérdést vizslatva vajon láttam-e már.. csend, várom mit akar.. -