N em tudom eldönteni, hogy Stefan most jó irányba változott vagy rosszba, tudtam, hogy elfog jönni az alkalom mikor igazából megelégeli az egész életét, amit Mystic Fallsban töltött a kis felesleges harmadikként, de álmomban, sőt tovább megyek egyik rémálmomban sem mertem volna gondolni, hogy ilyenné fog változni a hasonmás. Nem tudom, hogyan is segíthetnék rajta. Lehetséges, hogy teljesen meg van magával elégedve és nem akar egy olyan személy lenni, akinek sínen van az élete. Gyötrődik inkább… Gratulálok Stefan. Minek is nevezzelek? Ha én pszichopata vagyok, akkor te biztosan mazochista. Miért jó neked, hogy sanyargatod a saját életedet, engem nem lehet becsapni, pontosan látom mi történik itt. Amit pedig látok az elképesztő, rossz értelemben, senkiért sem lennék képes ilyen életet élni. Tudom, hogy Stefan min megy keresztül, de lássuk be ez részéről igazán kényelmetlen helyzet lehet, és nem akar senkitől sem segítséget kérni. Vagy inkább csak túlontúl büszke természetű, bár Silasra még lehetne mondani, hogy igen is egy bunkó, aki inkább érdemel halált, mint életet, de nem emlékszem rá mikor tett volna ilyet önmagával. Stefan rossz úton jársz, hát nem veszed észre? Nem volt szép dolog tőlem, hogy kisütöttem az agyát, de ezért még hányszor kérjek bocsánatot egyébként sem alacsonyodhatnék le ennyire, ha le akarom győzni egyszer és mindenkorra Silast. De most már valóban látom, hogy nincs semmilyen probléma velem, nem én nem jól fogom fel a helyzetet, hanem ezt képtelenség lenne felfogni másképp. Kíváncsi lennék, hogy most jelenpillanatban ki is istápolja a hasonmás lelkét. Vagy inkább mondjam úgy, hogy ki volt az a személy aki ezt tette vele, azontúl, hogy mi is történt Mystic Fallsban. Mert a rémes igazság még mindig az, hogy nem képes felnőni a feladathoz és csak szenvedteti magát. Nem veszi észre, hogy az a valaki, aki a háttérből irányítja a szálakat nem akar neki jót, sőt azt hiszem, hogy lelke legmélyén egy közeli barátra támaszkodhat csak. Aki ez esetben talán egy kedves és szeretetteljes vámpír. Nos persze az értelmezés csak is az iróniára értendő, tehát Stefan bajban van. Valakinek meg kell védeni saját magától, mert nevetséges, ahogyan fest. Még akkor is, ha Elena elhagyta és helyette Damont választotta.
- Persze, hogy nem érdekel ugyan is belül marcangolod magad, és tudod mit Stefan szánalmasan festesz. Csak, hogy tovább ne ragozzam, Silas tett néhány rossz dolgot, ugyan miket beszélek az egész élete egy pokol és mindenkiét azzá tette, de sosem alacsonyodra le arra a szintre, mint te. – Nem érdekel, ha most azonnal rám támad, megtudom, magam védeni egy vámpírtól, ha az hasonmás is, de joga van tudni, hogy mi a véleményem róla, persze nem akarja, de hiába én ilyen vagyok.
- Ne is mond tovább, látszik rajtad, hogy nem esett jól, de hajrá Stefan menekülj csak. Nem is vagy másra képes! – Felháborító, amiket mond, lesz ami lesz nem hagyom tovább is ezt csinálja.
- Nem voltál képes rá, hogy szembe nézz a problémáiddal Stefan! Nincs jogod hozzá ezek után, hogy megszabd nekem, hogy én mikor nyilvánítok véleményt! – Betelt a pohár, jöhet tűz és víz, de Stefan Salvatore, te nem menekülsz egykönnyen. Ideje szembe nézni azzal, amivé lettél.
- Ugyan kérlek! Az egyetlen dolog, amit Silassal akarok, az-az, hogy megöljem! Ne mondogasd nekem, itt hogy veled akarom őt pótolni, mert ha ez így lenne azt hiszem nyugodt szívvel végeznék veled. – Igazán, mit is képzel magáról, nem tudom eldönteni, hogy most ki kapcsolt-e, de az már biztos, hogy nem jó úton jár, én pedig akár tetszik, akár nem segíteni fogok.
- Ne akard megszüntetni ezt a traktált állapotot, az egyedüli dolog, ami csillapíthatja haragomat az, Silas jéghideg teste! Holtan! – Húzom számszélét mosolyra. Egyszer eljön a nap, mikor negédesen mosolyoghatok, majd Silas holtteste felett.
- Igen Mystic Falls… Ott élni egy kissé nyomasztó, na de én már csak tudom. Hiszen… Hagyj ne mondjam tovább. Minden ott kezdődött és ott is kell befejeződnie. Nem érdekel semmi sem engem Stafen, de hogy téged ne érdekeljen az egy kicsit abszurd nem gondolod? – Igazából kezdek egy kicsit feloldódni, úgy érzem, hogy talán nem  is olyan rossz az új Stefan, de valójában csak annyiban gondolok ezekben a percekben, hogy hasonlít Silasra csak rosszabb perpillanat. Nem kell még egy Silas a földnek. Elég lesz egy is köszönjük…
- Igen, erős vagyok, és szerintem jobb lesz, ha nem kötözködsz velem Stefan, tudod értékes az életed számomra, de egy szempillantás alatt véget vethetnék neki, ha továbbra sem fejezed be. Pimasz vagy, és szemtelen. Tudod amikor a túlvilágról néztelek benneteket ez nem volt jellemző rád, de lehetséges, hogy újból mókus diéta kellene csak neked. – Kíváncsi vagyok mit lép ezek után, tudja nagyon jól, hogy nem okoz nagyobb erőfeszítést leszámolnom vele, úgyhogy csak okosan Stefan! Okosan!

T udom milyen az mikor az ember életében történik egy dolog, ami megmagyarázhatatlan, rettenetes és sorsfordító. Végül is hogyne tudnám… Hiszen velem is megtörténtek dolgok… Amik mára már szót sem érdemelnek, ellenben a bosszúval.  Nem felejtünk és nem tudunk minden percben egy jó szóra, egy szép, biztató és támogató beszédre azt mondani, hogy jó rendben van megbocsájtok. Ez az idő már elmúlt.
Amit láttam az szinte megrettentett. El sem tudom képzelni mi történhetett Stefannal. Látom inkább magam előtt Silast, amikor rápillantok. Vérfolt a pólóján… Itt voltam már egy ideje, persze nem szóltam neki. Végig néztem a jelenetet és azt kell, hogy mondjam egy pillanatra nem hittem a szememnek. Ez Stefan lenne?
Káprázik a szemem… Komolyan megölte azt a két lányt. Bár halottam, hogy ő az a testvér aki, ha bekattan nem lát mást csak pusztulást és vért. Vérre vágyik mindennél jobban és ezért képes kiszakadni saját tudatából is. Ösztönösen cselekszik. Vadászik… Egy igazi szörnyeteggé válik. Nem igazán követtem életének minden egyes részletét. A többi hasonmás kicsit jobban lekötötte érdeklődésemet. Most már valamilyen szinten bánom.
Silas volt mindig is ilyen kegyetlen, de hihetetlen számomra, hogy ez a Salvatore még rajta is túl tesz. Ám a lelkiismeret munkálkodik… Öntudatlanul vagy talán tudatosan, de összerakja a testet, mintha nem történt volna semmi. Tudom magamról, hogy pszichopata vagyok, de  őrület. Ilyet még nem tapasztaltam. Ez szó szerint MORBID!
Vajon tegyek valamit? Segítsek rajta… Ugyan mikre nem gondolok… Nem vagyok Teréz anya… Káoszt és pusztulást hozok… Nem kedvességet és holmi segítség nyújtást.  Ez viszont megrázott akárhogy nézem a dolgot. Segítségre szorul… De nem tőlem fogja megkapni, illetve ki tudja… Lehet felcsapok jótét lelkű apácának… De először is egy másik problémát kell megoldanom, aminek a neve nem más, mint: Silas!
- Hűha Stefan. Le a kalappal… Silas sem végzett volna szebben az áldozataival. Még mielőtt megkérdezed… Kereslek egy ideje és sajnos láttam mindent, akármennyire is próbálsz menekülni. A jeleket nem tudod magadról lemosni. Viszont a pólódat nem ártana. – Megvetésről árulkodott testtartásom. Bár ironikus, hogy pont én nézem le az ilyesfajta megnyilvánulást, de ez rettentő és egyben szórakoztató látványt nyújtott számomra.
- Mint mondtam kerestelek, így számodra is világos lehet, hogy itt találkozunk. – Egy lemondó sóhajjal díjaztam Stefan kérdését, hiszen nem lehet ilyen elvakult vagy még mindig a vér hatása alatt van…
- Tudod Silas a legkevésbé sem érdekel jelen pillanatban. Majd el jön az idő mikor nagyobb hangsúlyt fektetek rá, de ez nem most lesz.  Jelenleg örülök neki, hogy nem kell bámulom azt a két mutató arcát. Ellenben itt vagy nekem te… Hopp… Elkiabáltam, hiszen a hasonmása vagy… Na mind egy nem is számít. Eléggé traktált állapotban vagyok. Sok már nekem Mistic Falls… Kell egy kis klíma változás. – Nem gondoltam volna, hogy lesz mersze ilyet kérdezni tőlem, de valójában nem is érdekel… Ki vagyok én, hogy ne adjak rá választ, amúgy is kezd megjönni a kedvem egy kis játszadozásra.
- Őszintén szólva csak bocsánatot akartam kérni, de ahogy elnézlek nem sokat segít a jelenlegi állapotodon, de kíváncsi lennék, hogy még is mi késztetett arra, hogy ide gyere és az édes kis Elena hogy van?  Na és a csipet csapat? – Nem tudom miért kérdezek ilyen felesleges dolgokat… Nem érdekel az a nagy helyzet. Csak jól esik, hogy beszélgethetek Stefannal. Mi ez az átkozott érzés már megint ?

H ajdanán az életem nem volt mondható rémesnek. Sőt egyenesen pompás volt. Mindenem megvolt. Hatalom, erő, szolgák és minden  más ami csak szem, szájnak ingere. Szerelem volt az éltemben. Mindent elsöprő végtelen, kihunyhatatlan szerelem. Ám a legcsodálatosabbnak induló napon, megváltoztak a dolgok. A boldog percek azon nyomban megsemmisültek. Megtudtam az igazságot, amelyet oly sok ideje titkoltak előlem. A szívem majd kettéhasadt a fájdalomban. Mert ugyan a külsérülések már azokban az időkben is gyógyíthatóak voltak… A szívfájdalom viszont nem, de ha bele gondolunk, akkor még most sem lehet az ilyen problémákat orvosolni esetleg csak enyhíteni lehet a fájdalmakon. A mostani világban elszaporodott a megcsalás fogalma. Ugyan nem sokat tudok azért láttam én is egy, s mást. A túlvilág börtöne mondhatni átlátszó, csupán egy fal takar el. Te láthatsz mindenkit és mindent. Viszont téged senki sem láthat. Az enyhítő tényező az én esetemben a bosszú méz édes íze. A rég sóvárgott elégtétel. Bár annak idején én megbosszultam egy abszurd értelemben szerelmem bűnét, még sem vagyok képes elszakadni az igazi, valódi fájdalomtól. Már sosem lehetek a régi, soha sem lehetek boldog. De úgy tűnik én is rászolgáltam erre az életre. Több évezredet vártam arra, hogy valami végre történjen és lám, beteljesedett a jóslat, ami a csillagokba van írva. Az összes hasonmás életét végig figyeltem. Ugyanis nem volt elég az én büntetésem , az univerzum úgy döntött még jobban megkínoz és, hogy ismét visszaálljon a természetes egyensúly az elpusztíthatatlan szerelmes pár mellé egy pokoli ajándék is kijárt…  A hasonmások. Rossz bele gondolni is milyen volt végig nézni, ahogy az összes hasonmás újra és újra összejött, nem számított ki vagy esetleg mi állt az útjukba mindig beteljesedett a totálisan unott régi már-már elcsépeltnek mondható história, legenda és maga a valóság.
Hát ezért kellett nekem visszatérnem, hogy ne engedjem meg, hogy mikor Silas rátalál élete szerelmére, akinek persze nagyon jó sorsot szántam, hogy végérvényesen együtt lehessenek, ezt kell megakadályoznom. Több dologgal is sikerült mindig az útjukba állnom. Viszont megismertem egy hasonmást, sőt mi több megmentettem az életét, majd önző céljaimra felhasználva konkrétan kisütöttem az agyát, aminek persze az lett a következménye, hogy az én kedves ex vőlegényem megütötte a bokáját és elvesztette hőn szeretett képességét. De sajnálatomra ez sem volt elég, hogy végérvényesen a túlvilágra taszítsam drága Amarája nélkül. Ez az én szerencsém mondhatom… Mikor kezd elveszni a remény úgy érzem, szívem elkezd zakatolni úgy mint rég, hogy talán még van esély, talán a lenyugvó nap, a rózsa illata és a természet karöltve a mágia varázslatos erejével képes végre utat mutatni. Én pedig belekeveredtem egy olyan helyzetbe amibe nem szívesen akartam, most még is megtörténik. Mondanom sem kell, hogy látva a fejleményeket visszaadtam Stefannak az emlékeit, a memóriáját, inkább gonoszságból, mint sem kedvességből. Valahogy megakartam mutatni neki, hogy nem lesz abból semmi jó sem, ha adja magát és a kínálkozó alkalomkor újra és újra belehabarodik a jelenleg aktuális hasonmásba az-az Elenába. Valami vonzalom, húzóerő még is van köztük… Akármennyire szereti Elena Damont… Mindig is ott lesz a megmagyarázhatatlan érzés, ami vonzza Stefanhoz. Ez pedig maga a kínkeserves univerzum. Én pedig miként nem maradt szívemben és lelkemben semmi jóság mindent a magam érdekében akarok megtenni. Most még is itt van nyelem hegyén egy szó, amit nem tudok, illetve nem akarok kibökni. Egy érzés nyomja szívemet, amelyet nem akarok érezni, Egy elfeledett pillanat, amire nem akarok visszagondolni. Ez az a perc, mikor fájdalmat okoztam a hasonmásnak, és valami okból kifolyólag engem bánt.  Félek, amely pecsét, amely láncok szorosan nyomták szívemet és lelkemet, most elszakadnak és feloldódnak, ami pedig egyet jelent azzal, hogy muszáj végre visszatérnem a valóságba, elengednem a régi emlékeket, a mázsás súlytól megszabadulnom, és olyat kell tennem, amit még legvadabb álmaimban sem. 
Egyetlen célom van jelen pillanatban, hogy találkozzak azzal az ominózus hasonmással, aki Silas arcát birtokolja, sőt nem csak az arcát, egész testét, egész lényét annyi különbséggel, hogy ő nem gonosz. 
Pont ez ösztönöz arra, hogy bocsánatot kérjek mindenért. Elindultam egy olyan úton, ahonnan nincs visszaút és mentem egyesen a New Orleansi tisztásra ugyan is úgy értesültem, hogy az általam keresett személy jelenleg ott tartózkodik. 
Megpillantottam szemeimmel, bár még messze volt én elkezdtem kiáltani kérdésemet, ami úgy tűnt egyenlőre teljesen hidegen hagyja. 
-Stefan! Látlak! Beszélhetnénk? – Magabiztosan tettem fel előbbi kérdésemet azonban éreztem, ahogy egyre gyengébb leszek a jelenlétében és valami ismeretlen még is ismerős érzés kezd rám törni, amit csak akkor éreztem mikor Silasal még minden rendben volt közöttünk. Mikor a szerelem elsöprő ereje izott minden egyes porcikámban. Ám jól palástlom érzéseimet így ezt most is alkalmaztam. Végül is az előbb bennem lezajló jelenetnek csak egy személy lehet az oka: Silas!