Hol van itt már testvériség, szeretet, s család? Hol van itt már bármilyen érzelem, amely kifejezné, hogy mi összetartozunk, s egyetlen egy nagy családi kört alkottunk, avagy hol van az, mely előre láthatólag elmondaná, hogy szeretjük egymást? Sehol, mert ez nem család, ez nem testvériség, ez egy átokverte poklot jelentő semleges kapcsolatot takaró kifejezés köztünk, mely már akkor szerte hullott, amikor vámpírokká váltunk. Mi vagyunk a családunk szerint a szörnyek, a mocskok, az élet tragédiája, holott ők sodortak ebbe bele minket, holott ők tettek ezzé, amivé. Ajh, hány év telt el azóta, s hány kínzással telt nap, mely csak rontotta, s rontotta a helyzetet? Nos rengeteg, s nem csak abból kifolyólag, mert a szüleink olyanok, amilyenek, hanem ezt magunknak is köszönhetjük. Klaus koporsóba zárt minket, engem már egyszer megöltek, Rebekah életét tönkre tette, míg a húgom van hülye ezek után is mellé állni. Jogos a gyűlöletem, s nem csak amiatt, ami történt, hanem mert nem lehet mellettük élni.. ugyan már Elijahval, meg a húgommal az élen.. érzelem, érzelem, de mi a francnak? Átokverte súlyt okoz a léleknek, elnyomva tart, lezár, megfojt, s lám fel nem oldozz. Gyötrelmet ad, holott lehetne jó is, de egy vámpírnak nem lehet az élete magány nélküli, hisz mindig hiányozni fog valami az életünkből. Sosem volt családom, s épp ez az amiért gyűlölöm őket, míg a koporsós szituáció csak ürügy, hogy elfedjem az érzéseimet, s a gondolataimat egészen mélyen magamba, hogy így semlegessé tehessem mindazt, amit nem kell másnak tudnia. A nagyképűségem, a beképzeltségem, azaz önön adottságomból fakadó önimádásom, a vicces helyzetű humorom, az élet élvezetem, csak egy álca, egy nagy álca, melyet senki sem leplezz le. S hogy miért teszem mindezt? Hogy ne lássák, hogy ki is vagyok, mert ha senki sem tudja annál könnyebb elfedni magam. Így nyomom el az érzéseket mélyen, s adom azt, ami már oly tökéletesen megszokott. Ölök, s ezt élvezem, szórakozom, s ezt is élvezem, kegyetlen vagyok, s szívtelen, oh, hogy ez még nagyobb élvezet, mert ennek így kell lennie.
-Tudod mit, oh drága húgocskám?-Állok fel lerakva az üveget az asztalra, s Bekah felé fordulok ezen által.-Élvezd Klaus társaságát, s légy a szánalmas érzelmeid rabja, s szenvedj, csak ezt kívánom neked, Bex! Szenvedj, mert megérdemled, mert folyton csak Klaus pincsikutyája vagy.. mindenhová követted, s egy szavába kerül te reppensz, aztán kiakadsz, ha hirtelen valamit tesz ellened, de annyira szánalmasan naiv vagy, hogy fogod magad, s végül megbocsájtod neki a bűneit, de miért? Azért, mert Niklaus mindenki felett álló! Mindig is tudtam, hogy kiket értékelsz az egyik Klaus, a másik meg Elijah.. s ez maradjon is így. Úgy is biztos öröm volt a halálom tudata anno, amikor még az voltam, de most már élek nélküled.. nélkületek, mert engem nem érdekeltek, csak azért érkeztem, hogy meglátogassalak a formaiság kedvéért, de ezentúl ezt sem kell, mert tisztáztuk a helyzetet.-Mosolyodom el kegyetlenül, s érzéstelen hangon beszélek lejjebb véve a hangerőmet, mint aki teljesen nyugodt, holott belül valahol mélyen fájnak a szavaim, de kit érdekel? Szánalmas érzelmeket akar, akkor ott van neki Klaus, és majd ő megadja neki a jogos szenvedést, amit mindig is megszerezz magának. Mert olyan vak, hogy nem veszi észre.. nem veszi észre, amit lehetne.
-Gyereket?-Lepődöm meg némileg, hisz ki a francnak lehet itt gyereke? Kezdek el gondolkozni, ahogy hallgatom a szavait.. unokahúgom van? Mégis ki a fene? Lefuttatom a szituációt az agyamban, s csak egy tippem lehet, ez pedig Klaus, hisz vámpírnak nem lehet gyereke, viszont Klaus farkas, azaz sztornó neki lehetségesen lehet, azaz ki tudja..-Nem is kell bébiszitternek lenned, még szegény gyermek megijed az undorító fejedtől.-Jegyzem meg oda vetve kegyetlenül suttogva a szavakat neki.-Ne aggódj itt sem vagyok a szüleinket meg majd én rendezem, mert legalább én tudok ötletelni, de neked Klaus hátsófele mellett nincsen elég időd gondolkozni, szóval rohanj ne, hogy a drága hibrid úr megsértődjön, mert elszakadtál a tudjuk mitől..-Állok meg pontosan előtte, ahogy nevetni kezdek, majd egy hirtelen mozdulattal megindulok a kijárat felé.-Élvezd az életed, amíg még lehet, mert tudod Klauskád milyen szeszélyes a tőrökkel.. sok sikert, és a soha viszont nem látásra!-Integettek neki dráma fokozásként, majd kimegyek az ajtón, s becsapva magam mögött tovább megyek, amennyiben ezt hagyja úgy itt sem vagyok..

 

▼ Note; - ▼ KISS - I Was Made For Loving You. ▼

Család… A Kollal való találkozásom ráébresztett, hogy azt, amit mi, legalábbis én is Elijah eddig családnak hívtunk, közel sem az már. Nem tudom, hogy valaha azok voltunk el, de már egyáltalán nem vagyunk azok. Nálunk a Család csak egy mítosz, egy legenda, melynek sosem nevezhetjük azt, ami nekünk van. Bár, még mindig azt mondom, hogy ez a 21. század tele van értelmetlenségekkel, mint az internet és a manapság ’divatos’-nak nevezett zenét sem sikerült megszoknom, holott lett volna rá időm, a nevetséges filmekről nem is beszélve, azért néhányat megnéztem szabad perceimben és a legtöbben fontos volt a család. Láttam példát arra, hogy az milyen. A gyermekek felnőtt korukban nem szakítják mega a kapcsolatot egymással, nem költöznek messzire, sőt, egész sok időt töltenek együtt. Nem szúrják egymást hátba – szó szerint – és végképp nem zárják egymást koporsóba. Igaz, néhány film elég nyálasra sikeredett, én valahogy sosem tudnám elképzelni, hogy minden héten egyszer egy asztalnál vacsorázzunk, ahol minden féle dolgot kitárgyalunk egymás életéből, a legvalószínűtlenebb pedig, hogy Esther soha nem főzne nekünk, hogy összegyűljünk, ahogyan Mikael sem ülne le velünk. De nem is bánom, nekem ez túl szokatlan és kétlem, hogy némi vérveszteség nélkül bárki is megúszná. Ezt az állításomat a bátyám hosszú monológja is alá támasztja, amiben kifejti, hogy mit gondol rólam.
Szavai mélyen érintenek és elgondolkodom azon, hogy vajon igaza lehet. Én volnék a hibás, amiért a bátyámmal maradtam? Én rontottam volna el az életem? Gyorsan megrázom a fejem és elhessegetek minden ilyes fajta gondolatot a fejemből. Nem fogom ilyesmin törni az agyam, csak mert rajtam vezeti le a régóta elfojtott dühét. Próbálom leplezni megbántottságom és csalódásom. Ajkaimat összeszorítom, szemet csak résnyire nyitom ki ingerülten meredek rá.
-  Cseszd meg Kol! – fakadok ki. – Talán te tökéletes vagy? És ha ennyire gyűlölsz engem, mi a francot keresel itt? Ha azért jöttél, hogy mindezt elmond nekem, sajnos csalódást kell okoznom, egy cseppet sem érintett meg, amit mondtál. Csupán rajtam próbálod kitölteni a sértődöttségedet és a gyűlöletedet a családunk iránt, amiért évszázadokig koporsóban feküdtél! Azt hiszed, nekünk könnyebb volt? Tudod mit? Jobb, is hogy ott voltál! – sértődöttségemet tagadom, reménykedem benne, hogy Kol nem lát át rajtam. Csak néhány másodperc múlva esik le, hogy végül olyat mondtam, amit egyáltalán nem gondoltam komolyan. Ilyen helyzetben gyakran mond ilyet az ember, még ha nem is úgy érez. Mert természetesen nem gondolom így...
- És ne ordibálj, mert felkelted a gyereket! – kiáltok rá hangosan, teljesen ellentmondva annak, amit kérek tőle. Teljesen kihozott a sodromból, amit most biztosan élvez. Csak később akartam volna neki bármit is mondani az újszülött unokahúgunkról, de már csak az hiányzik, hogy szegény megijedjen Kol hangjától és újra elkezdjen bőgni. – Lehet, hogy téged nem érdekel, hogy az unokahúgod éppen aludna, attól még befoghatnád a szádat, mert nem akarom megvigasztalni, ha túlságosan megrémítetted a hirtelen kifakadásoddal!
Kezeimet összefonom magam előtt és a plafont bámulom. De ő folytatja. Újra olyat mond, ami igazán rosszul esik, de talán még rosszabbul, mint az előzők. Tudom, hogy amit mond, az igaz. De képtelen vagyok bevallani magamnak. Elfordulok, miközben egy könnycsepp gördül le az arcomon. Nem akarom, hogy lássa. Nem akarom, hogy lássa, mit jelentenek a szavai nekem, hogy mennyire fájdalmat okozott nekem minden egyes mondata. Az átlagos csipkelődésnél ez sokkal komolyabb volt és sokkal őszintébb.
Nem válaszolok neki. A következő témánál visszafordulok, hogy a szemébe nézzek.
- Hát sok sikert hozzá. – nézek újra félre, nem állva a tekintetét. Ha azt várta, hogy azonnal helyeselek és megpróbálok vele kidolgozni egy tervet, akkor nagyon is téved. Nem felejtem el csak úgy, az elmúlt pár percben mondottakat. Nem tudnék kedves lenni hozzá, összetörte bennem minden jó dolgot, amit gondoltam róla és csak az jár a fejemben, amit mondott. Nem tudom, hogy részt akarnék e venni ebben az egészben. Látszólag annyira utál, akkor én mégis miért segítenék ebben?

Kicsit sem kellemesen érint az a téma, hogy család. Számomra ezen fogalom, ha mondhatom így, akkor kihalt. Folyton koporsóba dugott Klaus, csak hogy a család vele legyen, de mindezzel mit ért el, de úgy őszintén? Gyűlöletet, és semmi egyebet, mert hogy nem ragaszkodom sem hozzá, sem pedig máshoz.. az is igaz. Nem vagyok kiakadva, mert így alakult a sorsom, de lehettem volna többet is életben, ha már "annyira ragaszkodott" Klaus hozzánk. Mindig is azzal érvelt, hogy a családot akarta maga mellett tudni biztonságban, persze ehelyett a szurkáláshoz értett, s ahhoz, hogy hogyan tegyen mindenkinek keresztbe. Tudom jól, hogy sok mindent megéltek, hogy sok minden fájt nekik, na de kérem szépen.. én rám senki sem gondolt? Mindenki csak a maga igazát látja be, és ha rólam van is szó, akkor is csak az önönérdekével érvvel, mintha én magam semleges lennék, avagy egy láthatatlan levegő. Ezért, pontosan, ezért nem érdekelt a családi fogalom, ezért tiportam a porba a Mikaelson nevet, és éreztem megvetést irántuk, hogy azt az átkozott fogadalmukat ne tegyem meg. Mindenki a saját szenvedését látta be, s azt, hogy mennyire tönkre teszi őt Klaus, akkor miért nem lépett le mondjuk Bekah? Elijah meg még mindig szánalmas családi egyesülést akar, ami valljuk be kész röhej, mert ez nem egy család.. ez egy átkozott pokoli egyesület, s nem más. Mélyen felsóhajtok, hogy mindezen baromságokról eltereljem a gondolataimat. Szót sem érdemes pazarolni a testvéreimre, hisz mindenki Klaus érdekeit nézi, az ő megváltását akarja, nem beszélve arról, hogy szenvednek mellette, de ha élvezik, hát tessék! Egyik sem jobb a másiknál, s még én magam sem, mégis nekem volt eszem, s leléptem eme átokverte helyzetből. Kortyolok egyet az italból, amely jól esően lecsúszik a torkomon, így okozva kaparó, de mégis kellemes érzést. Az ital legtöbb esetben bú felejtő, de bármennyire is komolytalan, és vicces egyénnek tűnök épp oly megsebzett vagyok lelkileg, hiszen csupán az álcám kedvéért adom eme jellemet, hogy mindenki azt higgye nekem könnyebb túllépni a dolgokon, hogy nekem minden egycsapásra megy, s minden jóval könnyebb, de ez nincs így.. sosem volt így. Ha bedőltek eme látszatképnek, akkor én csak nyerek vele, mert annyival egyszerűbb előadni azt az énemet, amit el akarok annyi személlyel hitetni. Egy megjátszás lényege a tökéletes színészi teljesítés, és mindez bennem valamely formátumban megtalálható, s még ha néha kétségbe vonható, akkor is tartom magam azon szerepkörhöz, amit mutatni szeretnék, s ezzel biztosra veheti az illető, hogy az vagyok, akit lát. Semmi kedvem fájdalmat éreztetni, s azt, hogy mennyire érző lény is vagyok én, inkább átkozzanak el sokan, minthogy kiemeljenek jónak. Jobb kegyetlennek lenni, mint szánalmas emberi lénynek, aki érezni méltat. Bekah is beláthatja, hogy az önön érzelmei vitték mindig is tévútra.. túl emberi, túl szánalmas, ezzel szemben Klaus tudja mi az élet maga, nem úgy mondjuk, mint Elijah, aki megint csak az érzelmekre támaszkodik.. érdekes ez a család; érdekes..
-Hidd el, hogy magammal élek.. egymagam voltam a koporsóban is. Mindig is egyedül voltam!-Emelem meg a hangom, és átható benne a gúnyosság teljes fogalmi körre. Még hogy ő panaszkodik a jellememre? Ő a szánalmasabb nálam!-Te veled lenni, húgom, hányinger.. már párdon, de ha lenne egy kis eszed, akkor nem Niklaus hátsóját nyalnád minden szava után, hanem megtanulnál élni.. persze nem emberként, mert szánalmas, amit te, és a drága bátyám Elijah műveltek. Még hogy család egyesítés, és érzelmek? Minden eltiporja az egyed lelkét, és olyan szinten bemocskolja, hogy az már magában fájdalmas tud lenni.. s aztán tudod te mit csinálsz? Nyávogsz, Bekah, nyávogsz, azért mert Klaus elvette az életed, holott te magadtól veszed el!-Továbbra is emelt hangon beszélek, ahogy leszidom őt, s vele együtt mindent.. minden nyamvadt vonást, amit ez a család képvisel. Egyszerűen szánalmasak.. mert képtelenek belátni, hogy mindent önmaguknak szúrnak el, s még akkor én vagyok az őrült? Én legalább jól teszem, hogy élek!
-Most is mindegyikbe egyszerűen beleesel, mint vakló a gödörbe?-Vonom fel a szemöldökömet hirtelen.-Hidd el mindig jobb váltogatni nekem, mint ahogy te teszed.. mindegyik pasiba beleszeretsz, aztán lám vagy elhagy, vagy gyűlöl, vagy meghal.. s ezt csak is magadnak köszönhetted mélységesen.-Vonom meg a vállamat egykedvűen.
A következőekben visszaveszek a stílusomból, és próbálok az a kedves, azaz vicces srác lenni, aki vagyok, ami hellyel közel sikerül is. Bólogatok, helyeselek, de van hogy nem, mikor hogyan jön ki a lépés, míg el nem jutunk a várva várt komoly témához. Kissé meglepő, hogy ilyen is tudok lenni, de na.
-Pontosan, Esther, azaz anyánk.. él, bár az "anya" szótól a hideg futkoss a hátamon.-Mondom egyszerűen, ahogy elgondolkozom, aztán közli, hogy Mikael él..-Ez remek.. családi hangulat lesz itt aztán.-Húzom el a szám.-Meg kell ölnünk őket.-Szegezem rá élesen a tekintettemet Bexre. Ez az egyetlen megoldás van csupán..

 

▼ Note; Húginak <3 ▼ KISS - I Was Made For Loving You. ▼

Néha azon tűnődöm, mi történt volna, ha máshogyan alakulnak a dolgok. Ha akkoriban nem Nikkel és Elijahval maradok, hanem követem Kol példáját és esetleg elmegyek vele vagy csak egyszerűen egyedül neki vágtam volna a nagyvilágnak és a szabadságnak. A saját szabályaim szerint élhettem volna, s talán még boldogabb is lehettem volna. De vajon mikor kellett volna elhagynom a családomat? Niklaus melyik tette lett volna olyan, hogy mindent magam mögött hagyjak? Igazából az összes. Minden egyes fájdalom, amit miatta éreztem elég lett volna ahhoz, hogy sértettségemben elhagyjam őket. Volt is, hogy készen álltam rá, de mikor oda került a sor, hogy közöltem, távozom, kaptam egy tőrt a szívembe és évtizedekre koporsóban dekkoltam, hogy ’megtanuljam a leckét’.
Ebben irigylem Kolt. Bár igen, tudom, hogy sok időt töltött ő is tőrrel a szívében, de ezután szabadon elment, sőt azelőtt is távol volt tőlünk. A távolság volt az, ami miatt Nik levadászta őt. Mert neki nem tetszett, hogy máshol van.
- Ó, kérlek, Kol. Éltél te már magaddal? Nem, mert akkor tudnád, hogy a veled és a gúnyos megjegyzéseiddel töltött idő simán kitesz több évezredet is. – megvetést érzek szavaiban. Mindezt azért, mert haragszik rám, amiért nem tettem az ellen, hogy évszázadokat töltött koporsóban. De egyáltalán nem is tudja az igazságot! Majd egyszer talán elmondom neki, hogy hogyan volt igazából. Hogy én igenis megpróbáltam kihúzni a tőrt belőle, sőt nem is egyszer. De ennek a következménye az volt, hogy én is dobozba kerültem. És még csak nem is egyszer próbálkoztam vele. Igen, még sokadszorra is kockáztattam a saját életem, hogy kiszabadíthassam őt és a többi testvéremet, miközben tudtam milyen következményei lesznek. De ezek ellenére én igenis próbálkoztam. Vagy ha nem, azért két okból lehetett. Az egyik, hogy nem tudtam, éppen hol lehetnek a testük, fogalmam sem volt róla, hogy hol lehetnek vagy én is ugyan olyan helyzetben voltam, mint ők. Akkor ugyanis mit tehettem volna?
De Kolnak erről fogalma sincs, ezért tartja meg a távolságot közöttünk és valószínűleg ezért érez irántam talán még egy kis gyűlöletet is.
- Ne légy nevetséges, dehogy lettem leszbikus. – forgatom szemeimet. – Ami azt illeti, igen, fordultak meg nálam férfiak, de nehogy azt hidd, hogy minden egyes percemet velük töltöm. – magyarázom neki. De mégis miért hozza fel ezt nekem, mikor köztudott, hogy ő legalább annyira csajozós, mint én, sőt még rajtam is túltesz.
- De te talán szent vagy, drága fivérem? Meg sem merem kérdezni hány nővel voltál, mióta utoljára találkoztunk. -  Fiatal korunk óta tudom, hogy Kol nem képes hosszú távú kapcsolatot létesíteni. Lemerem fogadni, hogy ez most sem változott, naponta váltogathatja a nőit. Ha azt mondaná nekem, hogy az óta volt rendes kapcsolata, nagyon meglepődnék, és komolyan elismerést kapna tőlem.
- Ez csak természetes. – mosolygok rá pimaszul a gúnyos megjegyzése után. Rendben, gondolom, hogy meg volt a saját dolga és nem az volt minden perce, hogy ránk gondoljon, de azért igenis elvártam volna, hogy legalább egy minimálisan hiányozzak neki, legalább én. De úgy látszik tévedtem, egyszer sem fordult meg a fejében, hogy mi lehet éppen az ő kis húgával.
- Azt te csak hiszed. – vágom rá azonnal. Mondhat rám akármit, de nehogy azt merje feltételezni rólam, hogy alig ismerem. Vele nőttem fel, tudom, hogy mit miért csinál, és sok mindenről tudom, hogy mit gondolhat. Átlátok rajta, mint akármelyik bátyámon.
Én magam is felnevetek következő szavaira, mert igen röhejesnek hangzik. Már inkább nem is válaszolok semmit.
- Valóban nem. – bólogatok egyetértően, mert gyakran a legtöbb helyzetből viccet csinál és nem is tudom mikor beszéltünk utoljára komolyan.
- Ezzel a hangsúllyal kíváncsivá tettél. – keresztbe teszem a lábam, elkényelmesedek, majd iszom egy nagy kortyot a poharamból és immár készen állok meghallgatni a mondandóját.
Szavai ledermesztenek. Valamilyen szinten sajnálom is, hogy ez történt vele és kissé félek attól, hogy mi fog történni. Anyánk visszajött, és újra meg akart ölni… Ezt meg kell emésztenem, de igazából már egyáltalán nem is lep meg. Mikor először jött vissza, hittem abban, amit mondott, a család egyesítéséről. De most csak dühöt érzek az anyánk iránt és mély fájdalmat, amiért újra ezt akarja tenni velünk.
-  Esther életben van? – már anyánknak sem szívesen szólítom ezt a nőt. Számomra más csak egy kudarcba fulladt anya, egy gyilkos.
Hirtelen zúdul rám a felismerés, hogy mindkét szülőnk életben van, és a halálunkat akarják.
- Kol… - kezdem tágra nyílt szemekkel – Mikael is itt van. Itt a városban. – tájékoztam én meg a másik veszélyről. Nem tudom, hogy most mi lesz. De veszélyben vagyunk, ez biztos.
- Az volt. Amíg el nem határozta, hogy megöl minket. – gyermekkoromban olyan jó anyuka akartam lenni, mint Esther. Csodáltam őt és az ő példáját akartam követni. De francokat! Sosem tennék ilyet a saját véremmel! Egy anya, nem cselekszik ilyet…

Az, amit legbelül érzek, és az, amit magamból mutatok egy teljesen külön fogalom, ha őszinte szeretnék lenni akkor azt mondanám, hogy a külsőleg mutatott értékjegyek sokkalta meghatározóbbak, mint a belsőek. Mit számít néhány belsőleg érzett érzelem, ha csupán arról te magad tudsz, és senki más, miközben a külvilág felé mutatottak fent maradnak, hisz mások úgy ismernek meg? Milyennek is mutassam voltaképpen magamat; gyenge, emberi, és szánalmas érzőlénynek, avagy erősnek, határozottnak, és kegyetlennek? A legkönnyebb módja a gyengeségek, és az érzelmek elrejtésének az, hogy egy álcát öltünk magunkra. Megtanulunk pókerarcot vágni, ezáltal leplezve a bennünk lezajló feszültséget, fájdalmat, avagy kínt. A vonásaink, maga a szemünk csillogásának fénye, és az arcunk képes megmutatni mindazt, ami legbelül lefolytatódik mélyen a lelkünkben. Az emberek szinte képtelenek arra, hogy elfojtsák azt a fajta érzetet, amely akár uralkodik szinte már-már felettük. Nem erősségem a dolgok átgondolása, mégis ettől függetlenül vannak olyan fogalmak, amiken én magam is eltöprengem, hisz én sem vagyok Isten, hogy mindent kapásból értsek. Ezer éves vagyok, de ez persze mit sem érő úgy, hogy nyolcszáz csodálatos évet egy kényelmesen puha koporsóban töltöttem, miközben a mellkasomban egy tőr dekkolt. Mondhatni lemaradtam az élet teléséről, változásáról, minden fejlettséggel járó előnyről. Magáról a korokról, a ruhákról, és még hosszasan sorolhatnám, de ez mit sem ér, hisz a múltat nem változtathatom meg, bár magam sem értem miért kerültem elzárásra. Tán a jellemem nem volt megfelelő, vagy a kilógásaim nem tetszhettek, hisz a testvéreimtől mindig is külön éltem, avagy én magam sem tudom. Annyi bizonyos, hogy Niklaus egyszer csak megjelent, majd leszúrva egy koporsó rabjává ítélt; végleg megfosztva a szabadságomtól. Neheztelhetnék rá, utálhatnám teljes szívemből, ahogy bosszút forralok ellene, de mindez mit érne? Nem adná vissza azt a bizonyos időt, és nem is pótolhatná az árulást, amelyet ellenem elkövettek, de most, hogy immár nem egy rab vagyok elkezdhettem élni az élvezetek tárházának a lehetőségét. Nem is kell oly messzire menni, hogy rájöjjek arra mit is kellesz tennem a közeljövőben, ugyanis ideje végre elkezdenem felépíteni a stratégiámat, egyszóval az édes bosszút, amelyet mindenki megkap. A poklok poklát fogom elhozni, és garantálhatom, hogy míg én élvezem, addig más szenvedve fog az életéért könyörögni. Mindenki csak azt kapja, amit megérdemel, s voltaképpen ezt maguknak köszönhetik teljes egészében, mert ők kezdték el eme játszmát űzni. Oh, drága Mystic Falls, még tisztában sem vagy vele, hogy élek, létezem, és mindenkire fenyegetést jelentek. Kezdem a sort Heatherrel, aki voltaképpen csak átvert, és eljátszotta a teljes bizalmamat, és be kell vallanom teljesen hülye voltam, hogy megbíztam benne. Aztán folytatom Elena Gilberttel, Jeremy Gilberttel, na igen ez a sok Gilbert, de hát ők öltek meg anno, viszont nem számíthattak azon eshetőségre, hogy élhettek is. Milyen kár lesz értük! Oh, ez engem kicsit sem érdekel, hisz ők nekem semmik. Egy szánalmasan kezdő vámpír, és egy ember, aki vámpírokat vadászik; egy magam fajtával szemben semmi. Az élet akkor szép, ha nem épp velem találkozol.
Élvezem a kanapé nyújtotta kellemes kényelmet, azt a puha érzést, miközben a hidegség miatt a ridegség ráz ki engem. Az üveg felülete sem melegebb, viszont a kihűlt testemnek ez elenyésző dolog. Jobban szemügyre veszem belülről a lakást, amely igazán egyedi, magára vonja a figyelmet, mégis valami unalomra emlékeztet; "harmónia". A levegőből whisky illata vehető ki, Rebekah parfümje, és a farkasok szaga, bár ez utóbbit a hibridek miatt nem csodálom. Klaus tele van a talpnyalóival, és bár lehet őrültség eme kérdés, de mégis; minek kellenek neki eme lények? Hadsereg, új család, gyávasága miatti védők, avagy lustaságból kifolyólag csicskák? A bátyám túlontúl is kiszámíthatóbb. Minden lépése egy irányba zajlik; a saját maga érdekére, hisz mindig is azt figyelte, hogy számára mi a jó! Másokkal sosem foglalkozott. De miért is gondolkozom most ezen, amikor a húgomra kellene figyelnem? Eléggé elszórakoztatom magamat, ahogy a húgicát szívatom, mert hát minden lépésben ki lehet vele fogni. Kezdve a pasijaitól a vásárlásig bezárólag. Mai napig nem értem, hogy mit szeretet abban a Donovan srácban. Se kinézette nem volt, se semmi. Mindösszesen annyi haszna származott, hogy egy ember, és meg lehet enni. Felsóhajtok unalmat tetetve, ezáltal azt hitetve el Bekahval, hogy unalmas a társasága lassacskán, ami lehetne is így, mert csak olyanokkal vág vissza, amit a szavaimból kivesz. Lopja a szövegem! S ha már Niklausnál szóba került a "semmivel sem foglalkozik magán kívül" szlogen, akkor ez hozzám is csatolható. Én sem gondolkozom másképp. Nem foglalkoztat semmi; még a család sem. Szeretem őket, de ezt nem vallanám be még magamnak sem.
-Mennyi az a hosszú idő, Bekah? Kétszáz év esetleg? De ez mondjuk nagyon túlzás, mert azon időből is a nyolcvan százalékot nélkületek töltöttem.-Vonok vállat könnyedén, ahogy az italos üveget kissé feljebb emelem.-Szóval max., azért kaphatsz kitüntetést, ha nem épp pasizol, avagy vásárolsz.-Teszem hozzá egy pimasz mosollyal a képemen.-Oh, akkor mi volt..? Esetleg nő? Oh, ne mond, hogy lezbi vagy, kérlek, Bekah ne! Tudom, hogy Klaus nem nagyon tűri meg a közeledben a férfiakat, de nem kell ilyen drasztikusságot meglépned!-Eleinte meglepett fejet vágok, majd elnevettem magamat a vége felé, mert már nem bírom visszafogni önmagamat.
-Csak is, húgom, minden egyes gondolatom csak te vagy.-Gúnyolódok egy sort továbbra is pimasz, de már-már cinikus mosollyal. Nem tagadom, hogy neheztelek rá, de most nem ezért érkeztem ide.-Dehogy ismersz te engem, csak azt képzeled!-Kacsintok rá.
-Hidd el van bőven ruhám a házamban, és eléggé jól is nézek ki bennük, ha pedig ellenvetésed van, nos.. megértem, mert hát a saját húgomnak nem tetszhettek.-Röhögök, ahogy lehajtom a fejemet egy pillanatra, majd visszatekintve rá immár befejezésre kerül ezen témakör.
-Tudom.. nem sokszor vagyok komoly, de most a helyzet megköveteli.-Mondom számomra is érthető módon komolyan. Amit közölni fogok az nem mindennapi, persze el se kellene mondanom, mert hát mit érdekel engem? De nem hagyhatom ki, hogy lássam a fejét, amikor is megtudja az információt, na meg, ha akarom, ha nem a családtagom..-Teljességgel érthetetlen okokból kifolyólag a visszatérésem után "anyám" irányított engem, így a feltámadásom nem volt boldog sztori. Azt akarta, hogy boszorkányokat gyűjtsek össze. Nem a családi béke miatt, hanem, hogy minket szörnyetegeket megöljön. Miután végre szabad akaratom lett, ő addigra visszatért. Én felhagytam az ostoba ötletével, és tán volt egy alkalom, amikor mellé álltam volna, de mégsem tettem. Csináljon azt az a ribanc, amit akar.. nekem nem az anyám, mert csupán mit tud? Visszatér, és a halálunkat akarja, mintha ő maga nem lenne szörnyeteg! Ő tett minket ilyenné, akkor viselje a következményét.-Hangomból kivehető némi düh, és talán árnyaltan a fájdalom is, ahogy Bekah szemeibe nézek, amikor pedig befejeztem a mondandóm meghúzom az italt.-Bármit mondasz, ő nem az anyánk.-Teszem hozzá halál komolyan, ahogy magam elé révedek.

   

▼ Note; Húginak <3 ▼ Remember The Name. ▼

„A fehér vagy a piros felső menne ehhez a nadrághoz jobban?” – teszem fel magamban ezt az igen fontos eldöntendő kérdést. A tükör előtt állva tartom a két kezemben mind a két ruhadarabot, hogy váltogassam magam előtt. Mindkettőben igazán bájos lennék, de a választásom a fehérre esett.
Mindez még az előtt történt, hogy meghallottam a folyosó végén szundikáló csöppség bánatos hangját, valamint az előtt, hogy a régen nem látott bátyám betoppant a házunkba, s nem törődve semmivel, mint aki otthon lenne, kiszolgálta magát itallal és kényelmesen helyet foglal. Térjünk is vissza ebbe a különös jelenbe. Remélem Kol megelégedett végül a sebességgel, amivel leértem, mert igen, hallottam, gúnyolódó szavait, amik rövidebben annyit jelentenek, siessek már. De nem értem mi baja is lehetne, hiszen ahogy az agyam feldolgozta jelenlétet, már jöttem is le az emeletről, hogy üdvözöljem.
Arcom érzéstelen, nem törődöm fejet vágok, mutatva, hogy figyelmen kívül hagyom szórakozását rajtam, azonban nem bírom ki, hogy ne szóljak vissza, egyszerűen ilyen a természetem.
- Tudod, igen sok elismerés járna nekem tőled, már csak azért is, hogy ilyen hosszú ideje elvisellek téged. – egy ravasz mosoly után folytatom – És valójában, aki feltartott, az egyáltalán nem egy pasi volt- forgatom a szemem, de nem nem folytatom tovább mondandómat.
A Hope-os ügyet későbbre is hagyhatjuk, hiszen egy ilyen hír közepébe nem lehet csak úgy belecsapni. Ez egy fontos dolog, amiről, valószínűleg még fogalma sincs. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni, mikor felvilágosítom az elmúlt kilenc hónapban történt eseményekről. Egy nem rég még ismeretlen lány meg szült egy gyermeket, amiről már az elején kiderült, hogy a mi bátyánk, Nik, az apja. Ez még egy normális, úgy értem átlagos családban is különös hír lenne, pláne nálunk. Hiszen, elméletileg egyikünknek sem lehetne gyermeket nemzeni, amit én egyébként nagyon sajnálok, de most mégis, egyikünknek született egy gyermeke. Ahogy Elijah mondaná, ez egy kis csoda baba.
- Persze, én a nélkül is tudom, hogy hiányoztam, hogy mondanád. – ez csak természetes. Már mióta nem láttuk egymást és azért, mégis csak testvérek volnánk.
- Ez nem lep meg, ismerlek már, Kol.–hangsúlyom, olyan beletörődött, ami azonnal megváltozik, fejem jobb oldalra billentem és helyesbítem feltételezését, miszerint én nem szórakozom. Szúrós tekintettel nézek rá.
- Én így érzem jól magam. És szerintem rád is rád férne egy kis bevásárlás. Ha gondolod, segíthetek ruhát választani neked. – Egy szava sem lehet, segítőkész vagyok és nem kaptam fel a vizet nagyon a csipkelődése miatt. De azért már kezd idegesíteni kicsit. Pont jókor hagyta abba. Fél kezét felemelve adta meg magát, mire én bólintottam egyet, s innentől kezdve már egész kedves arcot vágok.
- Akkor rosszul gondoltad. – válaszolok, de már kaptam is egy teli pohárral.
- Köszönöm… - értetlenül nézek bátyámra, ezt a különleges hangnemet hallva. Leülök a szemben lévő kanapéra, majd hallgatóan nézek rá.
- Hű, most igazán komolynak tűnsz, ehhez nem vagyok hozzászokva. – Valójában nem is tudom, Kolal mikor beszélgettünk komolyan. Mindig is inkább csak elszórakoztunk egymáson, csipkelődtünk. Nagyon ritka köztünk az ilyen jelenet. Kíváncsian figyelek, de már tudom, hogy most jött el a pillanat, hogy beavassam abba dologba, hogy már nagybácsi.

Még egy utolsó pillantást vetettem a csodaszép csöppségre, jobb kezemmel végig simítottam bársonyos pofikáját, majd otthagytam, hogy nyugodtan tudjon pihenni.
Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy ilyen korra nagynéni leszek, nevetve figyelmen kívül hagytam volna, gondolván, valószínűleg valami baj van az agyával. Lehetetlennek tűnt az a tény, hogy a családunkból valamelyik testvérem gyermeket nemzzen. Nos, csodák csodájára mégis megtörtént, s az imént jöttem ki a pici szobájából. Különös, hogy mit hoz a sors, nem igaz?
Csöndesen behajtottam az ajtót, nehogy valami zaj felébressze álmodozásából, majd az irányt a saját szobám felé vettem. A ház csöndes volt, a bátyáim nincsenek itthon és nem tudom, hol vannak, de azt hiszem, jobb is így. A farkas anyuci valahol a szobájában van Isabella pedig valahol erre felé rosszalkodhat, gondolom. De nem is nagyon érdekel, ami most körülöttem zajlik, csak lépdelek előre.
Mindent megváltoztat egy hirtelen ajtó csapódás. Meglepődve torpanok meg, mikor meghallom, hogy az a személy, aki az imént bejött azon az ajtón, a nevemet kiálltja. Az ismerős hangot azonnal felismerem, hiszen bárhonnan felismerném bármelyik bátyám hangját. Szórakozottnak, ám mégis türelmetlennek tűnik a hangja. Elindulok lefelé az emeletről, hogy találkozzak rég nem látott bátyámmal. Persze, ez nem lesz olyan megható jelenet, mint a filmekben. Kol és én egy ideje eltávolodtunk egymástól. Talán haragszik is ránk egy kicsit. Azt hiszem a múlt béli tetteink miatt. Azokra az időkre gondolok, mikor koporsóba volt zárva. A legtöbb időt én éltem le közülünk, ha Klaust nem számítom bele. Sok ideig éltem vele ketten, jártuk a világot, s nem törődtem fivéreimmel, akik éveket töltöttek koporsóban. De nem azért nem segítettem, mert nem érdekeltek. Ó, dehogy nem. A családom fontos számomra. Akárhogyan is bánok velük, vagy akármit mondok nekik, én szeretem őket. Segítettem volna nekik, ha tehettem volna. Kerestem, hogy Nik vajon hova rejtheti el őket, de nem leltem rájuk. Bár, ha valaha is megtaláltam volna őket, valószínűleg én is úgy végeztem volna, mint ők. Nekem sem volt könnyű a helyzetem. Bánom, ami történt, de ezt már nem lehet megváltoztatni. Kol bizonyára úgy érezheti nem érdekelt engem. Nos, ebben téved. De ma már ezt nem hozhatom fel csak úgy. Ő sosem fogja ismerni az én szemszögemet.
Ezek miatt is vagyok meglepve, hogy itt van. Mikor ki húzták a tőrt belőle és életre kelt, egy rövid ideig voltunk csak együtt. Nem igazán akart hozzánk tartozni, amit valamilyen szinten meg is értek. Én is vágyom a szabadságra. Elmennék innen messzire, s a saját életem élném. De azt nem tehetem. Viszályok vannak az egész városban. A családom nem áll túl jól, s nem tudom mi lesz belőle. Családunk legkisebb tagja még csak most született meg, nincs biztonságban. Én vagyok az egyetlen nő, aki egy kicsit is megérti Hayleyt, nem úgy, mint az újdonsült apuka. Nem mehetek sehova.
Mikor leértem azonnal megláttam, mennyire otthonosan érzi magát. De Kol mindig is ilyen volt. Mindig sikerült kiélveznie az életét- amennyit élt. Örülök, hogy látom, amit próbálok leplezni, de nem igazán sikerül.
- Látom a kedvességet és jóindulatod nem változott, drága bátyám. – válaszolok kijelentésére, mi szerint egy újabb pasi miatt vagyok elfoglalva. Halvány őszinte mosoly jelenik meg az arcomon.
- Mellesleg én is örülök, hogy látlak. – bólintok egyet, hogy kijavítsam üdvözlő szavait.
Oda sétálok az italos szekrényhez, leveszek egy csinos kis poharat, majd a bátyám elé csúsztatom, jelezvén, hogy én is kérek.
- Töltsd tele.