Rebekah & Stefan

"Mindenen túl lehet lépni előbb, avagy utóbb.."

Hosszan Stefanra nézek, tekintetem elmélyül az övében. Előtörnek emlékeimből az első találkozásunk. Hosszú ideig nem gondoltam rá, ahogy ő sem. Hiszen a bátyám tett róla, hogy ne tudjon emlékezni rá. Ó, pedig olyan csodás idők voltak azok…
Nikkel éltem, csak mi ketten, a többi bátyám ugyanis valahol a koporsóik mélyén feküdtek. Éppen menekülőben voltunk, nem sok időt töltöttünk egy helyen. Chicago biztonságos helynek bizonyult, tetszett a város nekem is és a bátyámnak is. Azon az estén, mikor először megpillantottam Stefan Savatorét, azonnal beleszerettem. Minden pillantásában volt valami, ami megfogott. Valami tűz. Ő akkor éppen ripperként élt, minden érzést kizárva. Egész éjjel folyt a vér, egy huzamban az alkohollal. Nik is jól szórakozott. Ő is talált az ifjú Salvatorében valamit, ami megfogta. Bár, ő teljesen mást, mint én. Meglepetésként ért a hír, miszerint Mikael ránk talált. Nem gondoltuk, hogy ilyen rövid idő alatt hallunk róla, hiszen nem tartózkodtunk régóta Chicago városában. Menekülnünk kellett. Én viszont nem akartam. Készen álltam arra, hogy új utat kezdjek, hogy elhagyjam a bátyámat és Stefannal maradjak. Készen álltam vele lenni, ameddig csak lehet, ezzel felhagyva a családommal. Szerelmes voltam a szerelem gondolatába, boldog akartam lenni valakivel, aki szeret. Képes voltam megtagadni Nik kérését, hogy induljunk, csak hogy Stefannal maradhassak. Ennyi volt minden kívánságom. S hogy mi történt utána, az már történelem…
Hiba volt azt hinnem, hogy Stefan akkor szeretett. Túlságosan is naiv voltam, hogy arra gondoltam, egy olyan ember, illetve vámpír, akinek nincsenek érzései tudna szeretni bárkit is. Egyszerűen nincs magyarázat arra, miért hittem abban, hogy boldog lehetek vele. Hiba volt úgy dönteni, vele maradok, mert később kiderült felesleges lett volna. Idő kérdése lett volna, hogy mikor találkozik először a hasonmással. És akkor amúgy is vége lett volna. De én mégis őt választottam volna. Mert az én gyengém a szerelem…
- Nem hiszek a sorsban. Ahogy Istenben sem. Évszázadokkal ezelőtt elvesztettem a hitem. Mindenben. – nos, a sors, isten és hasonló dolgok számomra egyáltalán nem fontosak. Nem törődöm velük. Vámpírként teljesen máshogy látod a világot. Az ilyen emberi kérdések, mint hogy,, hogy lett az ember?” nem tartozik a fontos dolgok közé. És a sors… nekem tényleg ez volna a sorsom? Örökké élni remény nélkül, miközben olyas valamire vágyom, amit sosem kaphatok meg? Tényleg ez volna az én sorsom, így élni? Nem. Én ezt sosem akartam.
Percekig hallgatom a történetét, amit mesél nekem, és egyre jobban szembesülök azzal, hogy mi történt vele az elmúlt időkben.  Elena és Damon a legkisebb problémája igazából, pedig én mindvégig azt hittem, hogy ez az igazi ok, amiért újra kikapcsolta az érzéseit. De koránt sem. El sem tudom képzelni milyen kínok között élt és, hogy min ment keresztül. Erről nekem fogalmam sem volt, de most hogy elmondta, nem tudok megszólalni. Csak állok, mint aki a hír hallatán ledermedt. A földet bámulom és próbálom összeszedni a gondolataimat. Mondhatnám, hogy sajnálom, nem tudtam vagy akármit, de mit érnék azzal? Neki nem lenne jobb és így, érzéstelenül már nem is hiszem, hogy érdekelné az együtt érzésem. Jöttem én itt neki az elhagyásról, arról, hogy Elena mást választott, közben teljesen másról volt itt szó. Kicsit rosszul érzem magam e miatt.
Pillantásomat újra az övébe mélyesztem, és végre megszólalok.
- Én… ezt nem tudtam. – Lehet, hogy Klaus kitöröltette vele az emlékeket, az igézés hatásos, de belül, mélyen az ember nem tudja elfelejteni a dolgokat. Vannak emlékei, csak nagyon mélyen.
-  Akkor hát igyunk a költözésre! – töröm meg a csendet, hisz, igaz már más a téma, még mindig kissé sokkos állapotban vagyok a hallottaktól. Az italos szekrényhez lépek, kiveszek egy teli üveggel, abból, amit éppen találok és nem megvárva a reakcióját, már öntök is egy pohárba. Először magamnak, majd előveszek egy másik poharat, de azt csak leteszem az ital mellé, ha ő mégsem kérne és kortyolok egy nagyot.
- Egyáltalán nem tartasz fel, Stefan. Látva a csomagodat és tudván, hogy éppen indulni készülsz, azt hiszem, inkább én, tartalak fel téged… - én is félre lépek és várom, hogy megy vagy sem.

Rebekah & Stefan

"Az élet nem boldogság.."

Ó, hogy ezer év alatt hányszor gondolkoztam én is azon, hogy elköltözöm vagy inkább, amit ebből a házból nekem lehet, megszöknöm. Hogy új életet kezdhessek valahol máshol, ahol még talán értékelnek is. De miért nem tettem meg? Már  réges- régen el kellett volna mennem messzire innen, felhagyni ezzel az egész családi kötelékes hülyeséggel és végre szabadon élni a saját életem. Úgy kellett volna tennem, mint Kol. Azt hiszem, csodálom egy kicsit őt, amiért neki sikerült és olyan élete van, amilyet akart. Igaz, nekem már nem lehetne olyan életem, mint amilyet megálmodtam, hiszen ember már nem lehetek, de talán ha elmennék, és máshogyan alakulnának a dolgok… De nem megy. Talán Elijah miatt, mert tudom, hogy nem szabad egyedül hagynom Nikkel, nem akarom egyedül ráhagyni ezt a feladatot. És talán Nikket sem akarom itt hagyni… Ha valakivel ennyi időt töltünk együtt, valahogyan az ember nem tud elválni mellőle.
- Meg történt Stefan, akár akartad, akár nem. – válaszolok hasonlóan kijelentésére, mert, hogy összefutottunk.
-  Értem. – szögezem le egyszerűen. Nem várom el, hogy magyarázkodjon nekem, tudom, hogy szabad. Azt csinál, amit akar, az biztos. Csak éppen olyan fura ez a válasz. Úgy beszélt, mint annak idején, mikor megismertem, ami őszintén szólva sokkal jobban tetszik, mint az állatvéren élő emberi Stefan.
Ripper korában ismertem meg, akkor még szimpatikusnak találtam. Aztán Mystic Fallsban a kis hasonmás mellett teljesen más volt. Sosem kedveltem a jó Stefant.
-  Vagy úgy. – bólogatok. – De azért mégis sok köze van ehhez a hasonmásnak… - Mindig is gyanús volt nekem, ahogy Elena viselkedik Damonnel. Tudtam, hogy van köztük valami, de azt hittem Stefan és Elena szerelme egymás iránt ennél erősebb. Erősebb annál, hogy a hasonmás végül a bátyját válassza. Azt hittem, hogy a szerelmük örökké tart. Nos, tévedtem.
- Na, látod? Ez egy jó ötlet volt. A ripper Stefant jobban bírom, mint a jó fiú Stefant. De szerintem ezzel te magad is így vagy. – A paranoiás bátyám manipulált, érzelmileg bántott és összeszámolva évszázadokig koporsóba zárva tartott, de mindezek kínok ellenére sosem fordult meg a fejembe, hogy kikapcsoljam az érzéseimet. Tudom, hogy könnyebb lenne, hogy minden egyszerűbb, hogy simán azt csinálhatnám, amit akarok bűntudat nélkül. Végre szabad lehetnék, nem érdekelne semmi. Mindez csábító, de sosem tettem meg. Nem titok, hogy mélyen mindig is az volt a vágyam, hogy mindent előröl kezdhessek, hogy újra ember legyek és az is maradjak. Hogy olyan életem legyen, amit naiv kislány koromban elképzeltem. De erre nincs mód, és ami volt is, elbuktam, így a lehetetlenséged akarom. Ezért csak annyi emberség maradt nekem, amim van, ami még maradt, amit az idő nem vett el tőlem. Ha ezt is feladom, mégis mi marad nekem? Ha nem érzek semmit, bánatot, bűntudatot, szeretet, akkor mi értelme az életnek? Mi értelme lenne ennek az egésznek? Most sincs. Remény nélkül élünk örökkön-örökké. De ha kikapcsolnám az érzéseimet, annyim sem lenne, mint most.
- Igen, a sok hibrid.. kezd már az agyamra menni Nik új családja. De örülj, hogy legalább neked van hova menned.- egyszer én is ezt fogom tenni. Majd egyszer…

Rebekah & Stefan

"Az idők változnak.."