- Héé.. a tejet óvatosan melegítsd meg, és mielőtt megetetnéd, vele a kicsit kérlek, nézd meg a csuklódon, hogy nem elég forró-e.  - Nem értem miért adok ki egy újabb utasítást Isabellának… hisz így is tökéletesen tudja, hogy mit is kell tennie. Végül is ebbe az egészbe már ő is remekül beleszokott.
Már több hónapja élünk itt, Párizsba és ezalatt ő is remekül belejött a pótmama szerepbe. Majdnem olyan gyorsan ráhangolódott, mint én az anyaságra .  Sőt… kezdetben talán ő volt az akinek sikerült gyorsabban a saját lábára állva megélni egy idegen országba teljesen egyedül, egy gyerekkel a nyakunkon. Lehet. Nem tudom.
Gyorsan szelem át a laminált borítású előszobát és lépek be a konyhába. A jobb vállamon teljesen, a balon enyhén lecsúszott az elöl megszakadt ingem. Rúzsom enyhén elkenődött, de a hajam legalább egyben van és nem emlékeztet szénaboglyára. Hálás voltam Hope-nak, amiért az éjszakát csak egy felkeléssel vészeltük át.  
Az etetőszék elé lépek, ahol a kicsi már türelmetlenül várja az ételt. Megborzolom kis szőke haját –teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt a Mikaelson ágról örökölte- és rámosolygok. - Remélem sokkal jobban aludtál, mint én Szépségem. - nevettem rá ismét, majd felhúzom a másik vállamra is az inget. Egyszerűen nem lehet erre a kis mosolygó szépségre haragudni!
Hope csillogó szemitől elszakadva néztem fel Isabellára.
- Szörnyen rosszul aludtam Azt hiszem, készül itt valami, legalábbis ez a megérzésem van.  - haraptam gyöngéden alsó ajkamba, hogy meggátoljam a mondatom befejezését, de csak sikerült. Nem akartam kimondani, de végül is megtettem, mert ez nyomta a szívemet.
Ugyanakkor fájt beismerni, hogy hosszú hónapok után most először kapott el egy ilyen rossz érzés. És az okát -valamilyen okból- nem tudtam megmagyarázni....