Davina &


Kol

A gyertya lángja, még apró is volt, de még is hogy elszédített. Homályosan láttam magam előtt az oltárt, s gondolataim minden felé kavarogtak, de most nem azon, hogy miként fogok bosszút állni. Nem, van életem, és nem szeretném elrondítani a bosszúszomjam miatt. Nem érzem magamat egy tetűnek, mert nem csak magamért akarok bosszút állni. Bár az érzésem sokszor gondolják meg magukat, de nem mehetek úgy el Klaus mellett, hogy ne nyomatékosítsam azt, hogy mit tett velem. Annyira magamat még nem sajnálom, de Henrik halála megviselt, és nem is kicsit. Másrészt meg egyedül vagyok. Lehet hogy azt gondolják, hogy nekem nem mindegy az? De, hiszen 800 évig feküdtem koporsóban, egyértelmű, hogy magányban. De még is... olyan fura élőlenek lenni. Hirtelen rám nehezednek a felelősségek, és ez most hirtelen sok nekem.
Halk léptek zavartak meg gondolataimba, s szemem egy fiatal lányra rebbentek. Szemeimet ki-be csukogattam, halványan megrázva fejemet, hiszen az a gyertyaláng teljesen megszédített. Arcom azonban még mindig közömbös, bármennyire is fenyegetőzött a lány. A gyertyát eloltotta, anélkül hogy odamenve elfújta volna. Bizonyára ő lehet Davina. Más, kisded boszorkány nem merne velem így beszélni. Davina biztosan tudja, hogy nem akármilyen vámpír vagyok. Nem szeretném bántani, mert nem azért jöttem. Sőt, egyáltalán nem is akarok. Fáradt vagyok én a vitatkozáshoz.
Megigazítva szövetkabátomat álltam fel, majd kihúztam magamat udvariasan, s még mindig nem mutattam Davina felé semmilyen negatívumot.
- A nevem Kol Mikaelson. - Mutatkoztam be udvariasan, erkölcshöz méltóan. Nem vagyok arrogáns ősi, bár ez talán meglepi Davinát, hiszen mint ősi, nagyon ritka az amelyik normális. Én csak addig vagyok az, meddig úgy tartom jónak. Bár ha Davinára nem lenne szükségem, könnyedén előfordulhat, hogy akkor nem lett volna feje. Igen, talán ennek az az oka, hogy szükségem van Davinara.
- Azt hiszem, a templom nem áll romokban, hogy idejöttem. - Emeltem fel karomat, s mutatóujjamat felemelve, amolyan pótcselekvésképpen. Bár a mutatásom a templom épségére utalt, s hangom akárcsak az arcom;semleges.
- A gyűlölet rossz tanácsadó. - Utalásom arra a szavára vágott, hogy utálja az ősieket.
Karomat magam mellé engedtem vissza, és szövetkabátomba csúsztattam tenyereimet.
- Ha akarod, kimegyek innét. - Léptem ki a padok közül, és egy lépést vettem a kijárat felé.- De csak akkor vagyok hajlandó távozni, ha te is kijössz. Bár, gondolom, hogy nem mehetsz ki. Csak az a helyzet, hogy én addig nem megyek innét, ameddig veled nem beszéltem.- Hoztam tudtára, hogy engem nehezen fog tudni kirakni, ha nem beszél velem. Tudom, hogy az ősiek a legkórottabb vámpírok, de én most perpillanat nem rossz szándékkal vagyok itt.
De jut eszembe...!
Jobban jár, hogy ha nem rak ki. Felfedte, hogy hol van. Könnyedén eljárhat a szám, míg nem megtalálják, és megölik, akiknek éppen útjában van Davina. Annyira nem szeretnék odáig fajulni, de ha nem engedelmeskedik, akkor kénytelen leszek megtenni.
- Engem ne hasonlíts olyan vámpírokhoz, akik kihasználnak téged. Emelném ki ezzel Marcelt, aki csak azért mentett meg téged, hogy őt szolgáld. Ha olyan lennék mint ő, akkor én is csak azért tettem volna. -  Szemeim összeszűkültek, hogy lássa, nem beszélek badarságokat. Az igazság fáj, Davina pedig elfogadja a sorsát.
- Én nem Klaus, Elijah, Bekah, vagy Marcel csapatában játszom. - Léptem egyet Davina elé, s már elég közel voltam hozzá, hogy érezze, nem akarom bántani. Erre sok jel mutat. Olyan vagyok, mint valami harmatos libafos, tehát nem gyilkolásra kész. Másrészt pedig tenyereim a zsebembe, mi nem utal olyan cselekedetre, hogy letépjem a lány fejét. Persze, gyereket nem is akarok ölni.
- Én pont, hogy ő ellenük vagyok, és bizonyára te is. Nem akarok veled egyességet kötni, mert nem erőltetlek semmire sem. Másrészt pedig azért sem, mert nem akarom azt tenni veled, mint Marcel, vagy bárki más, aki a halálodat kívánja, szerintem tudod, hogy mi célból. - Hangom elevenebb lett, mert szeretném végre elérni azt, hogy mindenki szabad legyen, aki nem érdemli meg a "rabszolga" sorsot. Nekem nem érdekem senki szabadsága sem, de annyiból megéri, hogy Klaus szenvedni fog, amikor mindenki ellene fordul. Beférkőzök New Orleans emberei közé, és épp eleget toborzok össze, hogy azok meggyőzik a többit, hogy rossz úton haladnak. Az a sereg addig fog tartani, ameddig Klaus el nem botlik. Utána mindenki szabad lehet, New Orleans pedig felszabadul a vámpírok alól!
- Ha akarod, akkor elmegyek. De ne feledd, akkor nagy hibát követsz el. - Lépek egyet arrébb, hogy ha elküld, akkor már meg is tehessem. Nem akarom magamat kéretni, bár Davina, és a többi természetfeletti érdeke, amit akarok. Nekem mindegy, én anélkül is bosszút tudok forralni Klaus ellen.

Kol & Davina

Davina &

Kol

New Orleans. Hm, mennyit bolyongtam itt szellemként, és néztem testvéreimet, ahogyan egymást nyúzzák, és kínozzák. Annyira nem volt rossz halottnak lenni, hiszen egyedül voltam, magányban...
Ez mind rossznak hangzik, de valahol örülök neki, hogy 800 évig nem szóltam senkihez, hanem csak néztem, ahogyan a világ fejlődik, s miként mond csődöt Klaus. Végignéztem, ahogyan Katherine Pierce menekült előle, s míg végül megtalálta a másik Hasonmást, Elenát. A közepén ott már sikerült kimásznom a koporsóból, így ott már én magam is közbeléptem. Azóta nem sikerült Klausnak száműzni engem újra a koporsóba, ami öreg hiba, hiszen a bosszúm még nem jött el. Tönkreteszem, kerüljék az bármibe is! Elveszek tőle mindent, ami kedves volt neki!
Bár erre egyedül nem vagyok képes. Klaust nem ismerem igazán, hogy tényleg sikeresen megkeserítsem az életét. És amit eltereztem, azt véghez is viszem! Addig le nem állok, ameddig meg nem öl; Maga Niklaus Mikaelson! Addig nem nyugszom, míg ő nem végez velem! És azt hiszem, a mostani helyzete eléggé rizikós, hiszen szerzett pár ellenséget, de azonban bajtársakat is az erőltetett hűség miatt. Klaus el fog bukni, érzem. Nekem semmi hasznom sem lesz azzal, hogy ha megkeserítem az életét, viszont legalább ő is átérezheti, hogy én hogyan éreztem magamat.
Gondoltam, megkeresem azt a boszorkányt, aki bizonyára több boszi erejével is bír. Sok mindenről tudok, így nem vagyok lemaradva, mint múltban. 800 évig voltam szellem, és volt időm kutakodni. Klaus nem is sejti, hogy még mennyi baj fog szállni rá.
A New Orleansi templom elé mentem, s körbenéztem. Az utca üres volt, habár nem csoda. Marcel csapata nem igen szokott erre járni, hiszen a templom az szent, így nem igen ajánlatos ha mindenféle huligán erre jár. Amit viszont szeretek, hogy nem sok vámpír van, aki az én véremből való. Lehet hogy már egy sincs, így a lelkiismeretem tiszta afelől, hogy ha meghalnék. Nem igen volt rá alkalmam, hogy egy sajátos sereget toborozzak össze, de lassan abba is bele kéne kezdenem.
A templomról süvített a titokzatosság, és nem a vallás, hanem valami gonoszság. Olyan.. taszító volt. Nem éreztem benne semmi hitet, hanem... valami mást. Pont nekem való.
A kerítés mögé mentem, s zsebre tett kézzel sétáltam a bejárata felé. Nem tudom miért jövök a templomba, talán csak reménykedem, hogy itt van az a titokzatos Davina, akit Marcel kihasznál. Marcel is mit képzel magáról...
Szörnyű, hogy egyesek mit meg nem tesznek!
A templom bejáratánál meghallottam a magnóról játszó orgona hangját. Mély, és mogorva hangok. Ez a templom nem olyan, mint a többi. Hanem valami más. Az biztos, hogy nem vallás alapra épült.
Mikor beléptem, hatalmas nagy sötétség tárult elém. Az oltár a terem végén helyezkedett el. Ott volt egyedül világos, hogyan a táncoló, olvadozott viaszos gyertyák megvilágították. A színes ablakok minden színben ábrázolták a keresztet, de nem is angyalokat, mint ahogyan azt szokás. Mondom, ez a templom valami más.
Az illat olyan tömör, mintha ezer éve nem lett volna kiszellőztetve. Hullaszag, és egyéb hasonlóság. Bár nem csoda, hallottam, mik történtek itt.
Az oltárnál a hosszú asztalnál, fehér, csipkés terítő volt leterítve, s azon volta az érdekes alakú gyertyatartók, égő, azonban már olvadt viaszú gyertyákkal. Szép templom, habár nagyon a halálra emlékeztet.
A hosszú sorokra futó padok üresen ácsingóztak. A vörös szőnyegen végigléptem, de még mindig nem engedtem ki fekete szövetkabátomból tenyereimet. Szinte hallani lehetett a lélegzetemet is, olyan csend volt, leszámítva a halk, mély orgona hangját.
A padok végére értem, s egyet megfordulva tekintgettem körbe. Kellemes hely, s olyan titokzatos.
Hátradőlve ültem le a padra, s szememet kibökte a kisméretű bibliák. Gondosan voltak sorba rakva, bármennyire sem járnak ide, akik hisznek valamiben is. Ez a templom nagyon fura nekem. Bár, jobb mint a koporsóban rothadni.
Elbambulva tekintettem előre az oltárra, elszédítve a táncoló gyertyalángok, s már csak arra vártam, hogy megjelenjen az, akire várok.