Hagyhatnám az egészet, akár tenni akar Nik velem valamit, akár nem. Ha használni akar rajtam egy tőrt, használni is fog, s kétlem, hogy ezt én megakadályozhatom. Sosem tudtam még megakadályozni, s ahogy látom, most sem fogom. A ház minden egyes zugát végig néztem, próbáltam az ő fejével gondolkodni, de az égvilágon sehol nem találok egy fránya tőrt sem. Ahogy elnézem, valószínűleg itt sem fogok, ugyanis ezt a helyet nem használta másnak, mint a féle kínzó kamrának, így hát, ősi vámpírt legyengítő tőrt biztosan nem találok. Az, hogy bármilyen más fegyver van itt, elképzelhető. El tudom képzelni, miket tett a bátyám ezzel a hasonmással, idelenn a mélyben. Nincs senki, aki hallaná őket, nem is gyakran járnak le ide az emberek, az is csak véletlen, hogy én most lekeveredtem ide.
Hosszú barna haj, gesztenyeszínű csillogó szem, gyönyörű bőr… Kétség kívül egy hasonmás.

 Olyan sokat láttam már életemben, és sajnos olyan hosszú ideig ismertem őket, hogy sosem tudnám elfelejteni ezt az arcot. Az viszont, hogy a sok közül jelenleg melyik áll előttem, még kérdéses. Először is az jutott eszembe, akit utoljára láttam. De azonnal megvilágosodtam, s rájöttem, hogy nem ő az.
Miattam változott vámpírrá, már nem ember. Ha pedig nem az, mégis mi a fenéért tartaná őt itt Nik? Mi haszna van még annak a lánynak? Attól a perctől kezdve, hogy Elena meghalt, a bátyámnak semmi szüksége rá, hiszen a vérét csak addig tudta felhasználni, amíg ember volt és, így tudott hibrideket gyártani. De hála az égnek már nem tud, ez pedig az egyetlen pozitív dolog, amit kedvelek Elenában. Az, hogy már nem lehet felhasználni a vérét.
- Igaz, te ő nem lehetsz. Az égvilágon semmi haszna sincs már annak a lánynak. De akkor te melyik vagy?-
Helyettem is felsorolja a neveket, így hát az én emlékeimet is felfrissíti, így magamban át tudtam gondolni.
- Amara, hát persze. – bólintok egyet, felvilágosodva. Hallottam már történetét.
A lány, aki meghalt a szerelméért. A lány, akit megölt a másik hölgy. Ugyan azt a férfit szerették, ha jól tudom, Stefan Salvatore hasonmását, ő mindkettejüket hódította, de közben mindvégig azzal az Amarával tervezgette jövőjüket.
- Örülök, hogy megismerhetlek végre, Amara. - Igen, most már rémlik. És az is, hogy ember. Persze, hát ezért van itt. Jellemző a bátyámra. Mindig megtalálja, amit akar, s meg is kapja azt, illetve, elveszi azt.
Elegem van már a hibridjeiből, egy-kettő kivételével mind csak az ő kis talpnyalója, aki a helyembe lép, ők a bátyám új családja, és ezt mindig is utáltam. Utáltam, hogy miattuk elhanyagolt és ők fontosabbak neki, mint én. Persze, már kezdek hozzá szokni, de azért bevallom, még mindig nagyon idegesít.
- Valójában ez nekem egyáltalán nem egy jó hír. Sosem bírtam, hogy annyi hibridet teremt. – Elnézve rajta, nem fest túl jól.
Ezen mondjuk nem is csodálkozom, négy éve van ide lent. Kicsit sajnálom is. Tudom milyen érzés félre téve lenni, s ki maradni a világból évekre. Persze, azért más a helyzet, hiszen nekem nem használták fel a vérem, ugyanakkor én több időt is töltöttem hasonló helyzetben…
- Ami azt illeti, azt sem tudtam, hogy itt vagy. Egy bizonyos tőrt keresek, meg kérdezném láttad e, de sejtem a választ. – Oké, hivatalosan is le kell, hogy mondjak arról, hogy megtalálom azokat a fegyvereket.
- Tudod, mint mondtam, nem igazán bírom a bátyám hibridjeit, ahogy azt sem támogatom, hogy még több legyen belőlük. Szóval, kedvesem, üdvözöllek újra a nagyvilágban. – Nyitom tágra az ajtót, ezzel mutatva, hogy ettől a perctől fogva szabadon engedem. Ez a féle bosszúnak is felfogható, Nik hibridgyártása miatt, s az ellen. Most egy ideig nem tud hasonmás vért szerezni, azt pedig, ami van, meg keresem és megsemmisítem. Nincs más választásom, ha nem akarom, hogy teljesen lecserélje a családunkat. Nem szabad hagynom, hogy a kis Amarát még egyszer megkaparintsa. Ha kell, meg is védem, de a vérét hagyja békén!

Ha egy veszélyes, manipulatív, paranoiás hibrid lennék, hova rejteném azokat a fegyvereket, amellyel eltehetem láb alól a családomat? Nem könnyű az ő fejével gondolkodni, mert én sosem akarnám dobozba zárni a bátyáimat. Igaz, sokszor lett volna rá okom, hiszen az egyetlen húgként és egyben legfiatalabbként igazán sok fájdalmat és sértegetést kapok, de mégsem tenném ezt. Meglehet akárhogy magyarázni, de koporsóban hurcolászni azt, akit elvileg szeretsz, egyáltalán nem normális dolog, akármivel lehet indokolni, egyikünk sem érdemelné ezt meg.

 Nem állítom biztosan, hogy Nik meg akarja majd tenni velem. Régóta nem tette és örülnék neki, ha nem vetemedne újra rá. De sosem lehet tudni, hogy az ő sértettségével mire készül.
Még mindig állítom, hogy helyesen tettem, hogy titokban tartottam Hayley, Isa és Hope hol létét. Biztonságban lehettek volna. Hope olyan körülmények között nőhetett volna fel, amit kívánnék neki. Semmi harc, semmi vér. Természetfelettiek csatája nélküli életre vágyom, s arra, hogy az egyetlen unokahúgom ne éljen meg semmiféle szenvedést vagy fájdalmat. Én csak azt akartam, hogy boldog legyen, olyan nagy hiba ez?
Gyerekként az élet minden mesés és játékos. A csodákról szól az élet, a felfedezésekről és arról, hogy hibát kövessünk el, amiből aztán tanulhatunk, hogy a jövőben ne kövessük el újra. Nem kell törődni a felnőttek dolgával, különlegesnek érezhetjük magunkat. Élhetünk a képzeletünk csodás világában, ahol hercegnők lehetünk, rózsaszín palotában élünk, ahol megcsodálhatjuk a vattacukorfelhőket. És arról álmodozhatunk, hogy egyszer eljön értünk a szőke herceg fehér lovon, feleségül vesz és minden olyan lesz, ahogyan azt elképzeljük… Pontosan így kellene élnie Hopenak. Oly nagy hibát követtem el, hogy abban reménykedtem, hogy normális körülmények között nőjön fel?
Ez bizony csak akkor derül ki, ha végre beszélek a bátyámmal. Bizonyára sok mindent felhánytorgat majd és én leszek az áruló…
Csizmám kopog a lépcső fokain. Minden egyes lépés után kipp-kopp hangzik, s egyre lejjebb kerülök.
A hatalmas pinceajtó kissé nehézkesen, de kinyitódik és az, amit, illetve, akit odalent találok meglepetésként hat rám.
Szemeim tágra nyíltak, még a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy bárkit találhatok idelent, főleg nem egy hasonmást.
Közelebb lépek hozzá és megvilágítom a lámpámmal. Bár, biztosan zavaró lehet az éles fény, amit közvetlen rá irányítok, jobban meg kell bizonyosodnom arról, hogy valóban őt látom, itt a pincénk mélyén vagy csak képzelődöm. De nem, egyáltalán nem illúzió a hasonmás a föld mélyén, mert tényleg itt van lent.
- Elena? – Hökkenek meg a látványon. Jó, nem biztos, hogy Elena az, de ez az első hasonmás név, ami eszembe jutott és kinézetéről is nagyon hasonlít rá. Igaz, miket is beszélek, egy hasonmás azért hasonmás, mert teljesen ugyanúgy néznek ki, akár csak a klónok.
- Mi a fenét keresel itt? – teszem fel a legegyszerűbb kérdést. Kinézetéből azt látom, hogy régóta itt lehet. Eléggé meggyötörtnek tűnik. Nos, kíváncsi vagyok mi történt itt.
- Csak úgy mellékesen… - Vajon mióta lehet itt? Ijesztő a tudat, hogy itt van, már kitudja mióta a pincénkben és még csak fogalmam sem volt róla. -  Mégis mióta laksz a pincénkben? – Az otthonának nevezte és valamiféle kínzásról beszélt. Mi a fészkes fene történt itt?
Csak nem…?

Mindenütt körül néztem, a ház összes szegletét bejártam, de sehol nem találtam azokat a bizonyos fegyvereket. Tudom, hogy kicsi az esélye annak, hogy megtalálom a tőröket valahol, de nem várhatok tehetetlenül az első találkozásunkra várva Nikkel, Hayley, Isa, valamint a magukkal vitt Hope elszökése óta. Mert, igen, tudok róla, hogy hibát követtem el ellene, amit ő nagy valószínűséggel árulásnak vett és az, hogy az óta egy árva szót sem beszéltünk, nagyon rossznak ígérkezik. Tudom, hogy mérges rám a történtek miatt és biztos vagyok benne, hogy nem fogja szó nélkül hagyni. Nem tudom, hogy akar e tenni velem valamit,

 de szeretném elkerülni a bajt,  így hát a ,,Jobb félni, mint megijedni’’ elv alapján az egész házban a tőrök után kutatok. Nem biztos, hogy használná rajtam Nik és valószínűleg nem fogom megtalálni őket, de azért egy minimális reménnyel tovább keresek.
Nem bántam meg, hogy titokban leveleztem a hibrid lánnyal, mert tudom, hogy jól tettem. Én is aggódtam értük, amikor egy éjszaka elszöktek, de mikor az első levelet megkaptam Isától, amiben mindent leírt, megnyugodtam és, bár nem mondhattam el a bátyáimnak, főleg nem Klausnak, valamennyire bebiztosítva érezhették magukat egy ősivel az oldalukon. Az egyetlen hiba, amit elkövettem, hogy hagytam, hogy megtalálják a bizonyítékokat. Ha valami más helyre rejtem el a leveleket, talán Nik sosem találja meg őket.
Tudom, hogy ezzel a bátyám ellen cselekedtem, de nem hagyhattam, hogy azt a szegény gyermeket felhasználja valamilyen tervéhez. Nem hagyhattam, hogy ezt tegye a saját gyermekével. Persze, mind ez már a múlté… Szóval hiába volt minden.
Egyetlen hely maradt az egész hatalmas házban, ahol még nem néztem körül. A pince. A pince az utolsó helység, amiben még bízhatok, hogy rálelek arra, amit keresek. Nem tudom, hogy van e lent fény, villany vagy akármi, így kezembe veszek egy zseblámpát, felkapcsolom, majd kinyitom a hatalmas vasajtót és elindulok a lépcsőn lefelé.
Az első lépést megtéve enyhe hűvösség éri bőrömet és minden lépcsőfokot lelépve egyre lejjebb csökken a hőmérséklet. Sötét van, a levegő kissé párás.
A lámpával magam felé világítok a plafonra, ahol hosszú, a fényre megcsillanó pókháló rendszereket látok, némelyikben még pók is van. Persze, már kislány korom óta nem félek semmiféle rovartól, ahogy a sötétségtől sem vagy a szörnyektől, hiszen én magam vagyok a szörny. Mikor teljesen leérek, egy újabb ajtó van előttem. Elhúzok egy hatalmas reteszt, majd belépek a sötét helységbe.