- Mit tudsz? - kérdezte a vadász kegyetlenül és már nagyon ideges volt amiért nem voltam hajlandó válaszolni. Talán először ki kéne szedni a számból a verbénában áztatott rongyot és hagyni, hogy szóhoz jussak nem pedig három másodpercenként kérdezgetni mit tudok. Égette a bőröm ez az átkozott vacak, de tűrtem a fájdalmat, inkább ezt bírjam ki, minthogy a múltamról kelljen mesélni. Senki sem tudhatja a múltam sötét időszakát és amit elfedtem. Bár ez a nő annyira nem is idióta, mint gondoltam, és kivette a rongyot a számból, és hagyta, hogy mély levegőt vehessek, mivel bőröm égett és teljesen kidörzsölődött a vasfűtől.
- Ez a vadászat legújabb módja? Hibrideket kínozni úgy ahogy a vámpírokat szokták? Többet vártam volna. - nevettem ki őket gúnyosan, és egész jól éreztem magam. Minden körülöttem forgott rossz értelemben és mégis a poént tudom kivenni az egészből. Jó ezekkel a gyenge emberekkel játszadozni, ami valójában nem szokásom, de ők is vigyorogva kötöztek le ide és tortúrát végeznek el rajtam. A férfinek nem tetszett az, hogy ennyire jól érzem magam, így teljes erejéből ököllel behúzott nekem. Nem sajnálta erejét, hiszen tudta nekem nem fog sokáig fájni. Hallani lehetett egy roppanást, és az arcom egyből abba az ellenkező irányba fordult, mint ahonnan kaptam a pofonfélét. Pokolian fájt, hogy eltörött az állkapcsom, de regenerálódott és kicsit helyre igazgattam.
- Mit tudsz, Kazemde? - forgatott egy tőrt a kezében a nő, és a többiek a háttérben már kezdtek nyugtalanok lenni, ahogyan én is. Kezdett elfogyni a türelmem, mivel sokkal jobb dolgom is lenne ennél, főleg, hogy nem fogok semmit sem mondani. Egyenlőre még nem, aztán kiderül mit szednek ki belőlem. - Hol vannak a szüleid? - vonta fel a szemöldökét kérdőn, és már gyanúsan tapogatta azt a tőrt, szinte sütött a tekintetéből, hogy erősen reméli, hogy megijeszt ezzel. Nem nyert.
- Egy nudistarezervátumban. - mosolyodtam el, bár ebben a mosolyban nem volt egy csepp jókedv sem, inkább keserűség, szarkazmus és gúny. Tudom hol vannak, de nem fogom beköpni a saját családom, főleg, hogy a múltjuk miatt biztos megölik őket. Ezt pedig én nem akarom, hiszen anyámról és apámról van szó.
- A humorod még mindig a helyén. - nyitotta résnyire ki a szemét az egyik fiatal lány a háttérben. Elrugaszkodott a faltól amin támaszkodott majd odasétált hozzám. Ahogy abba a két gyűlölettől égő szembe néztem beugrott gyerekkoromban egy kislány ki elvesztette szüleit. A messzi távolból nézett mindig engem ahogy ülök és bámulom a többieket hatalmas szemekkel. Ámbár akármennyire érdekes voltam neki mindig csak külső szemlélőként figyelte az életem, sosem beszéltem vele, de viszont ezt a szempárt száz közül felismerném.
- Szia, Isis! - néztem ellenségesen szemébe, és egy ideig farkasszemet néztünk, majd elkapta tekintetét. Tudom mit tett az ő családja az enyémmel még régen, és szerintem a szülei megérdemelték a halált. - Hanyadik évfordulója van annak, hogy szüleid a pokolban rohadnak? - nevettem fel hisztérikusan, közben fejemet hátrahajtottam és néztem körbe a szobában. Ha vérfarkas lennék már rég halott lennék, de nem, most nem lehet megölni engem, vagyis eddig nem tették.
- Te fogsz pár percen belül a pokolban égni ha nem fogod be! - fenyegetett amatőr módon, én meg csak kelletlenül megforgattam a szemeim válaszul. Nem nagyon volt hangulatom egy sérült lelkű csitrihez, így inkább gondolkoztam a következő témánkon.
- A szüleimet akarod? - szegeztem át a tekintetem a férfire, mivel eredetileg ő a vezér, vagy tudja a fene milyen szabály van már itt. - Te vagy a vezér egyáltalán? - kérdőjeleztem meg rangját ebben az aranyos családban, hiszen kitudja ki itt az aki diktál.
- Adrianne a vezető. - biccentett a nő felé aki már egy ideje elég csöndesen hallgatja minden szavunkat. Lustán és lassan vittem őt középpontba a látóteremben, mintha olyan megerőltető lenne akár ránézni is, és csak, hogy ne ismételjem magam felvontam a szemöldököm kérdőn, ami mindent elárult. Szerintem már sejtik, hogy válaszolok nekik, de azt nem tudják, hogy igazat fogok-e mondani vagy sem, vagy csak egy okos játszma végén járok már. Ő csak úgy nézett rám, mint akinek elmentek volna otthonról.
- Te komolyan ennyire értelmi fogyatékos vagy? Megártott a sivatagi homok, vagy az idióta szüleid a fejedre ejtettek? - költői kérdéseket tett fel, és azt hitte annyira nagy lesz attól, hogy mindenféle jelzőket tesz rám. - Persze, hogy azt a két barmot akarom, könyörgöm! - artikulált már majdnem a lábaival is, mivel ez tényleg azt hiszi hülye vagyok. Na ezt sértésnek vettem, de mindegy, már megszoktam, hiszen a vadászok olyan okosak, mint egy bot.
- Tudjátok mennyire erős egy hibrid? - kezdtem volna el mesélgetni erélyeimet és kicsit fényezni magam, hogy mekkora hatalomra tettem szert. Nem tudom honnan tudták meg mégis mi vagyok, de tudják, így valószínűleg azzal is tisztában vannak, hogy ezerszer erősebb vagyok, mint voltam. - Megállíthatatlan vagyok. - jelentettem ki nyugodtan, és mindegyik személyre ránéztem aki itt volt előttem, ők pedig már sejthették mi fog történni. A verbéna kezdett megszáradni a kötelekről, így nagy erőt vettem magamon és egy mozdulattal szétszaggattam azokat, a székről pedig felpattantam. - Ennyire vagyok erős. - tártam szét a karjaim, és amíg ők elképedtek én kiválasztottam kit ölök meg legelőször. Gyorsaságomnak köszönhetően odasuhantam az ajtóhoz és eltorlaszoltam a szekrénnyel ami itt volt lent. Most kezdődik az igazi móka, és nem én fogok megsérülni.
Nem mozdultak, így én kezdeményeztem és a pasit löktem le a földre, majd őt utánozva én is ököllel kezdtem erőből ütni a fejét, de ő nem gyógyul, pár ütés után agyonvertnek lehetett nyilvánítani. Ekkor már hátrált volna a többi, de én még csak most kezdtem.
- Hova, hova? - nevettem fel jókedvűen, mivel a ma este az egyik legjobb estém! Megölöm az ősellenségeimet és még jól is lakom talán. Nem viccelek, ha elkezdek ölni, azt nem fejezem be könnyen. Összesen négyen voltak itt bent, a még nálam is fiatalabb tanoncfiút pedig odahúztam magamhoz, fejét oldalra döntve haraptam át nyaki vénáit, az ő nyakából pedig szinte ömlött a számba a vér, olyan mámorító íze volt, és olyan sok volt belőle, hogy mire megittam volna mind egy cseppig már kijutottak volna a nők. A fiútól elhúzódtam, majd minden fájdalomtól gyorsan megszabadítottam; eltörtem nyaki csigolyáit.
- A fiam! - esett össze a földre sírva Adrianne, és úgy tűnik nem kellett volna ezt az ártatlan embert, még szinte gyereket akcióba lendíteni. Túl tudatlan, túl fiatal.. Túlságosan is ízletes. - Ölj meg! - kiáltott rám mikor közel lépkedtem hozzá, és csak komor arccal néztem rá pár pillanatig, míg ő a könnyeivel küszködött, a fia holttestét nézte és néha felpillantott rám.
- Ó, drágám.. - néztem rá megértően, sajnálkozva és szomorúan, de ez mind csak látszat volt. Igazából nem éreztem semmi megbánást, szinte semmit, mintha kikapcsoltam volna az érzelmeket, pedig mindegyik ott van a helyén, csak nem most, nem ebben az időben. - Nem kell kétszer kérned. - mosolyodtam el kegyetlenül, ördögien. Mindig is az volt a vágyam, hogy ennek a családnak az akkori vezérét megöljem saját kézileg, így egy percig sem haboztam, hogy az életétől megfosztom. Csak először azt akartam, hogy végignézze ahogy a családját is megölöm. Isis pedig csak nézett az ajtó mellől elképedve mikre vagyok képes. A helyében én is meglepődnék az édes, kicsi, vicces és csodabogár Anubis-ból mi lett. Egy szörnyeteg.
Nyakánál fogva felemeltem Adrianne-t, mélyen a szemeibe néztem mielőtt utolsó lélegzetét veszi. Mindkét kezemmel elkezdtem szorítani a nyakát, ő pedig a fuldoklás fokozatait mutatta be nekem. Állítólag nincs rosszabb halál annál, hogyha valaki fuldoklik. Inkább elengedtem, ő pedig levegőhöz jutott, megkönnyebbülten fellélegzett, pedig még nem is végeztem. Azt hiszi komolyan kegyelemben részesül? A hibrid Anubis Kazemde nem arról híres. Most arccsontját szorítottam össze két tenyeremmel, majd erős mozdulatokkal fordítottam ellentétes irányba, egészen addig, ameddig a fej le nem vált testétől. A kicsit megcsonkított test leesett a földre, a fej pedig a kezemben maradt, pár pillanatig még nézegettem is, hogy nahát, ezt is megéltem, hogy én szó szerint leszedtem valaki fejét. Már csak én és született ellenségem maradtunk a szobába. Pókerarccal mentem oda hozzá, és kezébe nyomtam Adrianne fejét, ezentúl azt csinál vele amit akar.
- Nem itt, és nem ebben az időben fogsz meghalni. - közöltem vele, hogy megnyugodjon és ne rettegjen minden mozdulatomtól. Ő és én kiskorunk óta párbajozunk, így nem érne, hogy felkészületlenül és sokkos állapotban esnék neki, mikor fölényben vagyok. Nem lenne fair, pedig a fair játékokban élvezet a nyerés. Eltoltam az ajtó elől a szekrényt, majd kinyitottam azt és elmentem. Itt voltunk New Orleans-ben végig, csak én voltam elzárva valami sikátorban.

Mély levegőt vettem és bekopogtam az ajtón. Szégyelltem magam, mivel mindenemet vér borította, a hajam és a ruhám, szám körül a vacsorám nyoma ékeskedett és úgy néztem ki, mint aki teljesen elvesztette az eszét.
- Anu! - lepődött meg Rainer amikor ajtót nyitott nekem és meglátta mégis hogyan nézek ki. Nem hibáztatom, a helyében én menten be is zárnám azt az ajtót és soha többet nem állnék magammal szóba.
- Maradhatnék itt pár napot? Titokban kell tartanom valamit. Nagy titok. - néztem rá komolyan, hogy tudja minden szavamat komolyan gondolok. A szüleimet meg kell keresnem, és ebben Rainer tud segíteni, mivel ha nem én, akkor Isis fogja, én pedig temethetem el azt a kettő embert akit szerettem, és akkor főként az a problémám, hogy a nővéremmel is kell találkozzak. Ahhoz pedig végképp semmi kedvem sincs.
- Nem tudom.. Maradhatsz, de a titokban nem vagyok tuti.. - gondolkozott ezerrel meg húzta a száját, de tudtam, hogy csak kéreti magát. Ő ilyen.
- A mai napon letéptem valaki fejét, szó szerint. - meséltem kisebb részletet neki a mai napomból, mivel ha ezt meghallja tutira lesz kedve hallani a többit is, én meg szívesen mesélek neki, mivel mondhatni Isa után ő lett most a legjobb barátom.
- Csupa fül vagyok. - kerekedett el a szeme, és állt arrébb az ajtóban, hogy betudjak menni és beavassam mindenbe. Komolyan mindenbe.
Rainer ezennel mindent tud rólam, a múltamról. Még senki sem tudott ennyit rólam, hogy van egy nővérem, hogy az életemre törnek, és, hogy ilyen zűrös ott kint Egyiptomban a természetfeletti élet. Mindenki azt hiszi fenékig tejfel az életem, megvolt a csillogás, megvolt minden, a szívemben szédülten, füstösen, édesen szállt az élet illata, oly' bódító volt, de mára már elmúlt. Elmentek a pillangók, helyére a kétségbeesés költözött, és azt hiszem.. teljesen elvesztettem az eszem.