Recepció

Tárgy: Re: Recepció Vas. Aug. 17, 2014 12:40 am

Időugrás után...

Tárgy: Re: Recepció Szomb. Május 17, 2014 12:51 pm

Davina & Nicolas

De valahol még is reménykedtél benne nem!? - nézek rá ahogy megjegyzi, hogy sose akart velem kezdeni - Nos a Te helyedben én kitörtem volna a lányok közül! És tudod miért!? Mert egy sem ért fel hozzád Davina! Mindegyik ugyan olyan fruska volt, Te viszont más! És ezt a legjobb értelemben mondom neked! - állok meg a lépcső tetején ahogy hallgatom majd visszafordulok felé - Szerinted az, hogy szeretlek téged nem komoly dolog!? Én nem csak egy randit akartam tőled Davina! Nem csak kéz a kézben való járkálást a folyosókon, lopott csókokat a parkolóban vagy az ágyamban tudni mint más férfi! - nézek a szemébe ahogy lejjebb sétálok a fokokon - Jó, értem, számodra szörnyű vagyok, akkor nincs is miről beszélni! - fordulok el tőle, hogy ismét utamra mehessek végre.. - Én nem voltam rád kíváncsi?! - ez szíven ütött, meg is állt bennem a vér ahogy ott álltam neki háttal, majd végig hallgattam amit mondott, szinte letaglózott vele.. - A családja.. - visszhangoztak szavai a fejemben amikor pedig oldalra fordultam halványan elmosolyodtam - Rólam pedig azt mondják karmot, és bundát növesztek! Szerinted, akkor melyikünk félne jobban a másiktól?! - nevettem fel kínomban - Nem érted igaz?! - fordultam teljesen felé, amikor jött az ítélkezős, nem akarlak bántani résszel - SZERETLEK DAVINA, SZERELMES VAGYOK BELÉD! - léptem hozzá, ahogy pedig felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen, én is ezt tettem, végig fürkésztem az arcát, majd hosszan megcsókoltam, de olyan lágyan és egyben szenvedéllyel, amilyenről még csak nem is hittem, hogy ilyen elragadó lehet, felettébb édes érzés volt - Jólvan, helyes, halljam! - fogom a kezembe az arcát, a homlokomat pedig az övének szegezem - Szóval erőszakos vagyok, veszélyes, és hibbant, mellesleg egy hasztalan rongy értem! - eresztem el - Csak akkor azt nem tudom mit szeretsz bennem! Vagy, hogy egyáltalán most szeretsz vagy sem! Teljesen ellentétben vagy magaddal! Menjek vagy maradjak?! Szeresselek vagy ne?! Te akarod vagy se?! - teszem fel kérdéseimet, hiszen totál megőrjít már engem - Mit vársz el tőlem Davina, mond?! Mit tegyek, ami neked jó lesz és kielégít végre és nem beszélsz így össze vissza!? Mond! - kiáltottam rá dühösen - Boszorkány!? - bólintottam - Remek, erre számíthattam, ugyanis hónapok óta a TERMÉSZETFELETTI VAN BENNEM! Azt mondják farkas vagyok Davina, és valószínűleg az öcsém is az.. akkor hol is állunk mond?! Kettő meg kettő!? Ennyit erről! - fordultam meg mire lehiggadtam és megint csak elindultam, de tudtam, hogy rosszul teszem, hiszen még nem végzett, bele is kezdett.. - Hogy micsoda!? - képedtem el ahogy hallgattam - Ti feláldoztátok magatokat az erő miatt!? Kényszerítettek titeket?! - néztem nagyot ahogy megint megfordultam felé - Lemászárolták őket.. - néztem magam elé elrévedve - Sosem ébrednek már fel, igaz?! - emeltem rá tekintetem - Egy Vámpír? De én azt hittem.. a vámpírok ős ellenségeitek nem?! - hitetlenkedtem - Szent Isten! - lesokkolódtam.. nem tudtam mit mondjak neki, ez rémes volt, maga a pokol.. - Ezt titkoltad.. és ha visszajöttem volna úgy, hogy nem tudok róla!? Az mennyire védett volna meg!? Mert ezzel és ez nélkül is végünk van! Téged fogolyként kezelnek, engem meg a vámpírok ellenségeként! Ha ránk találnak megölnek! - ragadtam karon ahogy a lépcső felé húztam - Elpusztíthatod őket Davina! - néztem rá ahogy felmentünk az emeletre - Mindet, és nem kell rabságban folytatnod az életed! Ideje kitörnöd ebből és nem mások bábjaként élned! - álltam meg vele a folyosón ahogy a szemébe néztem - Ha akarod, ha nem, itt maradok és segíteni fogok neked! Nem rémítettél el! Küzdeni fogok Érted, érted?! Nem adlak fel, még ha az életemet is kell adnom! Megvédelek tőlük, kerüljön bármibe! - öleltem át, majd puszit nyomtam a homlokára miközben a haját simogattam - Szeretlek Davina, Te vagy az Életem! - hunytam le a szemem, ahogy vigasztalni próbáltam - Komolyan.. az életünk nem is lehetne szebb.. -

I'm Batman, one and only! Wink

Tárgy: Re: Recepció Vas. Ápr. 20, 2014 8:34 pm

Nicolas & Davina

Mondd miért nehezíted meg a helyzetünket drága Nicolasom, hidd el nekem sokkal jobb és számodra is könnyebb, ha nem tudod az igazságot…Nem tudom, hogy némely ember miért ragaszkodik úgy egy alternatívához… Itt most pont arról van szó, hogy csak védeni akarom, nem szeretném csupán, hogy bármi bántódása essen miattam. Olyan nagy aj, hogy nem akarom elmondani életem minden egyes pillanatát, mármint attól a perctől kezdve, hogy elment… A szívem kettéhasadt és minderre rá még jött a másik probléma is… Amiről csak azért nem akarok beszélni, mert hihetetlen, nem lehetnék itt, már így is kockáztatom mindkettőnk életét. De tudom, hogy nem fog sokáig menni ez a titkolózás, mert nagyon is tudja, hogy nem akarom elveszíteni, minden követ megmozgatnék csak azért, hogy legalább pár pillanatra is, de láthassam. Kétségtelen, és kár tagadnom… Bármennyire is próbálom magamban mélyre elzárni ezt az érzést… Mindig utat tör magának. Nem tudnám elfelejteni, nem is akarom… Minden egyes perc amit vele voltam, persze csak barátok voltunk és én már hangsúlyoztam néhányszor, hogy mindig többet éreztem iránta… Most már tudom, hogy ő sem hazudott nekem…Csak számomra még mindig elképesztő, mert akárhogy is nézem a dolgokat a valós helyzet az, hogy úgy érzem magam, mintha valami mesevilágba cseppentem volna. Nicolas a suli legmenőbb pasija volt és én… Ugyan sehova nem érhettem fel a többi lányhoz. Akkoriban persze főbb hátrányom volt, hogy még önbizalomról sem árulkodott kiállásom… Egy amolyan csendes „jó kislány” voltam. Erre megérkezik az iskolába a nagy szívtipró, ki csak úgy váltogathatja kedve szerint a lányokat… És majd pont rajtam akad meg a szeme igaz??? Ezt senki sem gondolhatta komolyan, szerintem beüthette a fejét… Most még is úgy érzem nem volt hazugság… Elképzelhető, hogy valóban szeretett vagy inkább kedvelt, ami mára nagyobb alakot öltött és most éppen az előbb vallotta be mit is érez irántam. Davina ébresztő! Nem teheted ezt sem magaddal sem pedig vele! Ha szereted akkor jogában áll megtudni az igazságot, ha ez azt is jelentené, hogy örökre vége.
- Oké, oké értem, de gondolhatod, hogy mi a legelső elképzelésem, illetve gondolatom! Neked is elég hihetetlen lenne, ha a suli legmenőbb pasija oda sétálna eléd, bocsánat a te esetben inkább képzeld magad az én helyembe… Egy kis zárkózott tulipán vagy, aki nem akarja kibontani szirmait… Jön a legmenőbb, legelképesztőbb, leghelyesebb pasi és elhúzza az orrod előtt a mézesmadzagot… Nem akartam sosem, hogy mi köztünk legyen bármi is… Főleg az iskolában ez nem úgy működik, ahogy a pasik azt elgondolják, kérlek Nicolas… Nem gondolhatod komolyan. De a legnagyobb baj még mindig az, hogy bármennyi idő telt el… Én nem vagyok képes elfelejteni téged. A legszörnyűbb pedig még mindig az, hogy hiszek neked, nem tudom milyen képességgel rendelkezel ami lehetővé teszi ezt, de nem tudom kimondani, hogy hazudsz, mert nincs úgy! – Első felindulás meg volt, most jöhet a következő hullám.
- Tudod mit mondok neked? Igazad van! Valóban sakkban tartanak, elmentél nem voltál rám kíváncsi nem tudom miért érzem azt, hogy el kellene mondanom, de képzeld el szinte a családom adott a halál kezébe… Meg kell értened végre, hogy téged akarlak megkímélni a rémes valóságtól. Félnél tőlem. – Hajtom le fejem és úgy zúdítóm rá a következő hullámot, vagy is inkább a padlóra, mert nem merek szemébe nézni, ez még mindig fáj nekem.
- Nyílván persze… Látod te is ilyen gyorsan ítélkezel! Most mondom, hogy nem érdekel mit fogsz tenni, nem fogsz elsétál semerre sem, elmondom neked a helyzetet! Az sem érdekel, ha kiszaladsz ijedtedben! Tudni akarod, miért mondom mindig azt, hogy jobb lenne nekünk egymás nélkül? Valóban tudni akarod… Persze, hiszen semmit sem változtál, mindenkiből kierőszakolod a választ! De én figyelmeztettelek nem hallgattál rám, hogy jobb lenne ezen titok nélkül élned! Felőlem ezek után megkeresheted az öcsédet és tudod mit jobb is lenne, ha eltűnnétek innen mindannyian ugyan is nem biztonságos! Főleg itt nem! Nem értem miért vagy ilyen nehéz eset! De ha neked ez kell… Megadom amire vágysz! Nem én vagyok a felelős érte előre leszögezem! – Ökölbe szorítottam kezemet, nem akartam még egy helyet, illetve épületet tönkre tenni csak azért, mert nem voltam képes irányítani az erőmet és kontrolálni önmagam… Közel mentem hozzá, megálltam előtte és vártam, hogy rám nézzen. Ha csak ennyi kell, ha akarja tudni mi is folyik itt, hát nem bánom elmondom. Engem aztán senki se hibáztasson azért, mert rossz helyre születtem.
- Jól hegyezd a füled, mert nem mondom el még egyszer. Jelenleg azon ügyködöm és próbálok ráharapni számra, hogy nehogy eluralkodjon a pokol, hogy tudjam magam kontrolálni… Még hozzá tudod miért… Nem tudom mennyire vagy képben a természetfelettivel, de a nagy helyzet az, hogy boszorkány vagyok. Méghozzá nem akár milyen. Mikor mondtam neked, hogy a családom a halál kezére adott azt szó szerint értettem. Mikor ellógtam az órákat akkor amolyan, nevezzük úgy, hogy „boszorkány és hitképzőbe” kellett mennem, szó szerint rám erőltették ezt a sorsot. A legszebb a dologban, hogy én tényleg hittem benne… Mikor pedig barátnőimmel készen álltunk, már csak egy apró lépés hiányzott volna… Minden évben ennek a boszorkány kovennek áldozatot kell bemutatni, illetve nekünk úgy mondták, hogy hitünket kell megvallanunk a természet oltáránál… Ami annyiból áll, hogy hiszel a természetben, majd egy különleges tőrrel megvárják a tenyeredet, hogy a vér kiserkenjen és egy cseppet az oltárra tudjanak csepegtetni… Ez azért létszükséges, mert az erő az őseinkből származik. Ez pedig egy ördögi kört jelent. Az erő meggyengül… Ezért minden évben hittel kell úgymond törleszteni az adóságunkat a természet felé, és őseink felé, hogy az erejüket használtuk. Jön a négy naiv kiválasztott… Akik közül persze az egyik én vagyok és még nekem kellett megtisztelve éreznem magam, hogy ez mekkora méltósággal jár. Csak az apropó ott kezdődik, hogy hazudtak, Nic feltudod ezt fogni? Mindent hazudtak az egész egy átverés. Mármint az a része, hogy áldozatot kell bemutatni? Ugyan milyen áldozat egy csepp vér? Semmilyen… Hiába a szüret lényeg… otromba mészárlás… Kegyetlenek… Mikor pedig ott álltunk négyen… Hittel fordultunk az oltár felé, őseink felé és erre tessék elárultak bennünket. Láttam meghalni a barátnőimet Nicolas! Engem is megakartak ölni, mondván, hogy majd feltámadunk, de ez nem igaz örökre a homályban ragadtunk volna. A halottak között. Láttam, átéltem ott voltam, megakartak ölni. Ám itt jönnek képbe a vámpírok. Marcel egy New Orleans királya egy vámpír és ő mentett meg engem a haláltól. Így hát számomra most ő a család. Egy eldugott helyen kell élnem, szinte nincs is életem minden napom abból áll, hogy próbáljam végre megtanulni az erőm használatát, mert az-az apró fejlemény történt, hogy lemészárolt barátnőim ereje belém költözött és most hatalmasabb erővel rendelkezem, mint kellene. Ezért pedig bujkálnom kell. A boszorkányok beakarják fejezni a szüretet. Egyszóval meg akarnak ölni… A vámpírok pedig velem akarják leigázni a boszorkányokat és velem is tartják sakkban őket… Amolyan titkos fegyver lettem. – Szemem könnybe lábadt, eszméletlen zokogásba kezdtem. Úgy érzem az életem ennél rosszabb nem is lehet. Karjaimat magam előtt összefontam és így vártam Nick reakcióját, hiszen nem kis titkot árultam el neki. Akármi lesz, nekem azt tiszteletben kell tartanom.

Tárgy: ♥ Davina & Nicolas ♥ Csüt. Ápr. 17, 2014 12:47 pm

Nicolas & Davina Claire

Ahogy figyelem két lépés távolságból látom rajta, hogy nagyon elgondolkodott, valami nyomasztja a szívét még sem mond róla semmit sem! Ennyire nem bízik meg bennem, vagy ennyire sakkban tartják, hogy ha elmondja azzal a vesztét biztosítja?! Mit titkol ennyire, hogy még nekem sem mondja el!? Istenem, mit megadnék azért, hogy olvashassak a gondolataiban.. akkor nem lenne ekkora teher rajta, biztonságban tudhatnám és tényleg igazán boldog lehetne! De valami, valaki annyira sarokba szorítja, hogy látom rajta lépni nem tud, nem találja az utat vagy egyszerűn fél, vagy maga akarja?! Mióta elmentem s nem láttam, biztosan történt vele valami.. talán fogva tartják és most is csak lopott pillanatokat tölthet itt velem, elszökött talán, de vissza kell mennie.. a családjával fenyegetik vajon, vagy a saját életével?! Azt hiszem bármi legyen is, elmondta volna, de többről lehet itt szó.. valószínűleg másokat is számba kell venni ebben a kérdésben! De ha tőle nem tudok meg semmit, akkor kitől kérdezzem?! Talán az anyjánál kellene kezdenem, vagy a negyedben... talán teljesen bolondnak fognak nézni, de nem érdekel! Mindent megfogok tenni, hogy megtudjam az igazat, és segítsek neki még ha nem is akarja! Felelősséggel tartozom érte, és szeretem! Nem fogom veszni hagyni csak azért mert képtelen elmondani, hogy mi bántja! Ki fogok tartani döntöttem! Nem fogok ráerőltetni semmit sem, de küzdeni fogok érte! Ezt viszont kénytelen lesz elfogadni! Nem a semmiért vagyok itt, volt oka, hogy visszatértem, ideje megszereznem! - Nem hazudtam, de ha ezt gondolod valószínüleg esélyem sem lesz megváltoztatni erről a véleményed.. Nem akartalak ágyba cipelni Davina! Azt mondtam, ha bejelentenénk, hogy Te és én, talán rossz szemmel néznék! Mellesleg komolyabb dolgokon járt az eszem veled kapcsolatban mint az, hogy lefeküdj velem! - néztem rá komolyan - Kimondtad a nyilvánvalót, látom abban az 5 évben ilyennek ismertél meg.. Davina tudod mit gondolok én?! Azt, hogy még magad sem tudod mit akarsz! Azt, hogy annyira sakkban tart valami vagy valaki, hogy még előttem is képes vagy titkolózni! Pedig Érted jöttem vissza, de semmi értelme mert Te már amúgy is kizársz, nem beszélsz, evidens, teljesen megértem, eltűntem, hol szóljak én bele a Te életedbe?! Semmi jogom nincs hozzá, Te továbbléptél, élted a magad életét, haladtál egy úton ahol én nem voltam veled, ahova én nem csatlakoztam mint társ! Most meg visszajövök és nem kellek, de akkor megkérdezem, miért vagy itt!? Miért nem mentél el csak simán mellettem?! Megmondjam?! Szerintem magad is tudod a választ! De még ezt is félsz beismerni! Mit kellene átgondolnunk?! Hogy van egy fal köztünk amit nem lehet megtörni?! Jogos volna akkor amit kérdezel, akarsz vagy feltételezel?! Ameddig magaddal sem vagy tisztában addig tőlem mit szeretnél?! Bíznod kellene bennem, abban az 5 évben mond mikor vertelek át!? Ha volt ilyen most mond meg és hagyom, hogy elmenj! - amikor felhozza, hogy nem fog menni, teljesen hitetlenül nézek rá, kissé megtörten majd bólintok - Erről beszéltem.. feladod.. bizonytalan vagy?! Megfojt az érzés és nem akarod érezni?! Akkor ideje lenne beszélni..! De látom túl sötét a múltad, talán mindkettőnké és ez fogva tart.. nem enged.. De lényeges Davina, ha azt mondod az életkedved is oda! De jobb lesz ha megyek, mindenkinek, itt sem kellene lennem.. - fordulok el tőle és sétálok vissza a recepciós pulthoz - Tudod én sosem kértem, hogy magyarázkodj, egyszerűen öntsd ki a szíved, mert látom, hogy bánt valami! De miért gondolod, hogy szembe kellene szállnunk magunkkal?! Mit akarsz legyőzni mond?! Mert már nem értem.. - fordulok felé - Tudod mikor sérültem meg utoljára!? Amikor meghalt az apám és most, amikor képes vagy eldobni egy titok miatt, de megértem! A világ két legrosszabb helyén töltöttem az időm, Mystic Fallsban és itt.. azt hittem itt boldog voltam, de minden csak álca volt, ahogy a szülővárosomban is.. Nem fogok sérülni, nem fogok maradni és talán visszatérni sem, megkeresem az öcsém és elviszem messzire, mindenkinek jobb lesz, mindenkinek. És a titkodat is biztonságban tudhatod, nem kell elmondanod, biztosan megoldod, mindig sikerült kimásznod az ilyen helyzetekből, nem féltelek, menni fog! Csak segíteni akartam, de neked nincs szükséged rá.. sajnálom, ha úgy érzed ezzel bántanál, vagy sérülést okoznál.. - nézek rá majd a recepciós felé fordulok és kitöltök pár papírt majd a kulcsokért nyúlok felveszem és a lépcső felé indulok.. -

I'm Batman, one and only! Wink

Tárgy: Re: Recepció Vas. Ápr. 06, 2014 7:04 pm

Nicolas & Davina

Szóval komolyan elkezdi nekem mondani, hogy ez nem rossz, hogy tovább kell lépni a kicsinyes félelmeken, hogy egyszer az életben tegyük azt, amit tenni szeretnénk… Hihetetlen ez a pasi… és még is belül, mélyen azt érzem, hogy nem is mondott hazugságot vele, de az eszem azt mondja, hogy ez helytelen a szívem meg vadul kalapál és egyszerűen képtelen vagyok dűlőre jutni… Viszont most jelen pillanatban azt érzem, hogy csudába mindennel akarom, tényleg akarom… de nem lehet…. Egyetlen egy apró momentum cseng le állandóan előttem, amit mondott… Mi van, ha csak szimplán egy egyéjszakás kalandot akar, és tudja, hogy ezt konkrétan készség nélkül megadnám neki. De lehet, hogy nem ezt gondolja. Azt hiszem, nem tudom mit kellene csinálnom.
- Nem gondolod, hogy azzal, hogy azt mondod csak én kellek neked senki más… Azzal hazudsz nekem és saját magadnak is ? Úgy gondolom, hogy nem kellene ennyire elhamarkodni… Mármint nem azt, mert az persze nem… alapból sem… Csak gondold át mielőtt kijelentesz valamit. Mi a biztosítékom rá, hogy nem unsz meg és nem hagysz mondjuk az utca közepén csak azért, mert megláttál egy csinos pofit. Azt hiszem, sőt úgy gondolom, hogy ez egy olyan dolog mikor jogosan mondhatok ilyeneket. Mármint szinte nem találom a szavakat végetted. Most mondhatod, hogy idióta vagyok és hülyeségeket beszélek, de azt hiszem, hogy miután ezt átgondoljuk mindketten…. Akkor jogos lesz az amit feltételezek és próbálok ilyen körmönfont módon előadni. De száz szónak is egy a vége ez nem fog menni. Hiába minden, hiába jöttem ide. Ez nem működik. Nem végetted. Nem is végettem. Egyszerűen nem alkalmas az idő… Nem alkalmas a helyszín… Főként pedig nem vagyunk alkalmasak mi sem ilyen világban, ilyen titkok között…. Csak nem megy! – Csak úgy folytak ki a mondatok számon, szinte meg sem tudtam magam állítani… Nem mintha próbálkoztam volna. Úgy érzem magam, mint egy szivacs… Szó szerint felszívom magam, majd megnyomom és kifolyik… Hihetetlen… A legrosszabb, hogy ez egy ördögi kör én pedig tanácstalan vagyok, azt sem tudom mit beszélek, csak mondom, mondom és mondom. Nem tudom milyen súlya van szavaimnak… Úgy érzem semmilyen, olyan könnyű körülbelül, mint a tollpihe. Bár minden ilyen könnyű lenne.
-Nem akarom, hogy elmenj, nem akarom azt érezni amit most érzek. Megfolyt ez a bizonytalanság. Elveszi az életkedvem is. Tudom, hogy nem helyes, de nem akarom, hogy elmenj.
Nem bántanak, illetve….Mind egy hagyjuk ezt a témát, most nem lényeg. Viszont, hogy dűlőre jussunk az lényeges, de azt hiszem ez nem mehet így tovább. Megint kezdjek el értelmetlen magyarázatokba kezdeni vagy mit csináljak? Nem tudom, hogy szállhatnánk szembe az univerzummal. Saját magunkkal. Szóval nem tudom.
Nem akarom, hogy megsérülj mellettem. – Közelebb lépek hozzá és szinte felbátorodva egy gyors puszit nyomok arcára ezzel is jelezve, hogy nem akarom elveszíteni.

Tárgy: ♥ Davina & Nicolas ♥ Vas. Márc. 23, 2014 2:31 pm

Nicolas & Davina Claire

Mármint mire gondolsz?! - mosolyodom el - Davina! Mit gondolsz én, hogy tekintettem rád!? Sokkal idősebb vagyok nálad.. tudom a kor nem számít.. de nekem már van a fülem mögött elég.. Úgy értem a világ elvár tőlünk dolgokat.. mint például azt, hogy megrontani egy kiskorút, bűn! Ahogy azt sem nézték volna jó szemmel, hogy kikezdek veled.. követtem már el bűnt, megcsókoltam egy lányt, de akkor még kisgyerekek voltunk, esztelenek.. azóta felnőttem! Nem tehetek meg dolgokat következmények nélkül.. viselnem kell őket! De Te soha sem voltál következmény vagy bűn! Sosem! - nézek rá komolyan - Nem volt megfelelő a pillanat, hogy ezt megtegyem még akkor.. pedig meg kellett volna tennem, minden vágyam az volt, hogy te is érezd.. érezd amit most és viszonozd. Azt hiszem mindennek megvan a maga ideje, amolyan jókor jó helyen! Ez most egy ilyen pillanat volt, mert Veled lehettem! - mosolygok - Amit az előbb mondtam.. nekem már nem számít a világ, nekem Te kellesz senki más! És ha küzdenünk kell mindenki ellen, hát legyen, megtesszük! Mert ilyen ha valakit szeretsz, tűzön vízen át kergeted amit magad elé tűztél, vagy az álmaid! - emelem fel a fejét, hogy rám nézzen - Mitől félsz mond?! Mi az ami visszatart téged?! Bántanak?! - nézek rá komolyan és aggodalmasan - Nem helyes, hogy szeretlek?! Bűn volna, hogy boldoggá akarlak tenni?! Mert akkor elmegyek, soha többé vissza sem jövök! Csak egy szavadba kerül! - suttogom ahogy magam is elgondolkodom - Nem kötnek minket szabályok, sőt semmi sem! Nem vagyunk behatároltak.. nem fog senki sem rávenni, kényszeríteni arra, hogy ne szeresselek! Sőt senki el sem vehet tőled, és senki sem vehet el téged tőlem! Érted?! Mert Te vagy az életem! - simogatom meg az arcát ahogy pillantását keresem, aztán engedem csak el hátrább lépve tőle néhány lépésre. -

I'm batman

Tárgy: Re: Recepció Pént. Márc. 21, 2014 7:13 pm

Nicolas & Davina

Lehetséges, hogy egyszer kétszer áttrappolt fejemben a gondolat miszerint, majd ha eljön az idő, majd ha érett leszek rá… Majd ha… Egyszer… Talán… De nem így, nem ilyen szituációban. Ez abszurd és hihetetlen, hogy pont most történik ilyesmi. Letaglóz padlóra küld. Ismerem Nicolast, de álmaimon kívül nem gondoltam volna, hogy valaha is többet fog érezni irántam. Köztünk egy elszakíthatatlan kötelék volt mindig is, de nem ilyes fajta. Inkább úgy tekintett rám, mint a húgára. Erre tessék. Értem már miért mondják az emberek mindig azt, hogy az álmok néha valóra válnak. Ha eddig nem éreztem magam kínosan csak jöttek és jöttek a kérdések. Síri csönd telepedett abban a pillanatban arra a helyre. Mármint nyüzsögtek az emberek, zene szólt és még a legapróbb neszt is meglehetett volna hallani, de nekem ez még is egy hosszúra nyúló, inkább végtelen pillanatnak tűnt.
- Nem könnyítesz sokat a dolgokon. De nem palástolom, sőt állítom én mindig többet éreztem irántad, mint te valaha is én irántam. De nem baj, ennek így kell lennie.– Egy elkeseredett sóhaj hagyja el számat.
- Maradjunk annyiban, hogy tudom és ennyi, nem kell túl ragozni. Szerintem te is tudod, hogy igazam van. – Engedek meg egy széles mosolyt és közben kezdem keresni szemeimmel az övéit.
- Elválaszt tőled egy egész világ és elgondolkodtató kérdés, de talán az lehet a válasz, hogy még mindig és valószínűleg örökké sokat fogsz nekem jelenteni. – Az előbbi szemkontaktus felvétel túl elhamarkodott volt. Ismét a padlót kezdtem fixírozni. Gondolatomban csak az járt, hogy mikor tudja végre abba hagyni ezt a… Megmagyarázhatatlan dolgot. Miért vonzódom hozzá… Miért akarok tőle mindent és semmit egyszerre!?
A következő pillanatban csak azt érzékeltem, ahogy a szája az én számhoz ér, ahogy megtörténik a csoda, ahogy ezer millió virág nyílik a réten. Ahogy együtt vagyunk és még is külön. Ahogy megannyi csillag ragyog az égen. Ahogy a lelkem eléri az övét. Ahogy két fél teljes egésszé válik. A szívem, szinte kiugrik helyéről. Az érzés fel ér az univerzumot határoló hihetetlen mennyiségű boldogságával és szenvedésével egyszerre. Minden az enyém és közben semmi sem. Tudom, hogy nem helyes. Tisztában vagyok vele, hogy ezt nem díjazza, majd senki sem. Sőt nem takarózom talán én nem díjazom. Nem tudok mire gondolni. A szívem hangosan dörömböl, a józan eszem kiabálja, hogy lökd el magadtól ezt nem szabad. Gyenge pontod lehet, ha bárki megtudja. Hiszen gyenge vagyok pont ezzel mutatom. Képes vagyok mindent kockára tenni csak azért, hogy láthassam. Ezért vagyok itt. Mert Gyenge vagyok. Törékeny és vágyom rá. Mindennél jobban. Nem vagyok képes ellökni magamtól. Túl sokat szenvedtem már, de ezek száma lecsökken, ha a közelébe lehetek. Azonban tudom ez még csak a kezdet. Ami ez után érhet vetekedni fog a pokollal. Nem tudom mit tegyek. Nem gondolhatok arra, hogy nem érdekel semmi. Ezt nem tehetem. Hátam mögött sohasem lesz özönvíz, de még előttem sem. Láncoló sorsot írtam nekem. De nem adhatom fel, és nem is fogom.
- Nem fosztom meg magam ettől a pillanattól. Nem váglak pofon… - Őszintén gondoltam az első mondatot, de valami kis kétely rejtőzködött, ott… valahol mélyen… Viszont a pofán vágós résznél önkéntelenül is, de elkezdtem nevetni.
- Most már tudom, de félek ettől, és ez nem helyes. Nem tehetünk ilyet!
Leginkább most mindent kívánnék, mindent megtennék, de ez nem lehetséges… Inkább a csöndbe burkolózom és próbálok valami értelmeset kitalálni, ami nem tesz tönkre lehetőleg semmit sem.

Tárgy: ♥ Davina & Nicolas ♥ Pént. Márc. 14, 2014 4:19 pm

Nic & Davina

Ahogy visszafordul egy nagy kő esik le a szívemről, és amikor megjegyzi, hogy nem tudta, sajnálja és támogatott, mosolyra húzódik a szám - Tudom Davina, és hálás vagyok érte! - nézek rá még egy lépést teszek felé - Köszönöm! - bólintok - Csak hiszed?! - teszem fel a kérdést kissé incselkedve vele - Tudni biztosra kihívás volna?! - harapom meg az ajkam mosolyogva - Azt hittem biztosra tudod, hogy melletted vagyok, hogy Ott vagyok! - lépek felé egyre közelebb - Igen, kétség kívül jobb vagy nálam! - kacsintok rá nevetve, majd amikor közelebb érek hozzá ugyan olyan testhelyzetbe kerülök mint Ő és hallgatom amit mond - Már annak idején is elraboltam a szíved igaz?! - döntöm oldalra a fejem, úgy nézek rá - Tényleg!? - emelem meg a szemöldököm - És miből veszed hópihém, hogy nem tudnálak!? - sétálok el mellette, majd a háta mögött megállok és a füléhez hajolva kezdem el suttogni - Mi akadályozz, hogy ne ölj meg?! - megsimítom az arcát gyengéden, szinte alig érek hozzá - Mi van benned, ami hozzám köt!? - húzom végig a kezem a vállán végül a karján - Amitől ennyire szeretsz és nem tudsz elengedni!? - mosolygok a kezébe kulcsolva a kezem, majd egy hirtelen mozdulattal magamhoz húzom, a kezeit a háta mögé fogva - Nem csak barát vagyok neked! Több, ha úgy hiszed nem tudnálak elfeledni, amit beismerek nem is akarok! - suttogom most a másik fülébe, ahogy áthajolok a jobb felére, érzem hajának kellemes illatát - Azt hiszem, a tetteim többet mondhatnának..! - fordítom magam felé egy váratlan mozdulattal, kezeit még mindig a háta mögött fogom össze - Mert ha nem mi lesz?! - hajolok közelebb hozzá - Mit teszel hópihém?! Megbüntetsz!? - suttogom a fülébe, majd a nyakához téved az arcom, meleg levegő csiklandozza ahogy boldogan sóhajtok fel - Az öcsémet hoztam magammal, kedvelnéd! - nézek a szemébe - De engem jobban, ezt már megmutattad, hiányoztam és rosszul esne ha nem keresnélek, azt hiszem sokkal többet mondtál hercegnőm! - mosolygok ahogy az ajkaira pillantok - Ilyen közel, még ilyen távolságban is elvarázsollak nem igaz?! Ahogy te engem! - simítom végig egyik kezemmel a haját, majd egy tincset ami az arcába hullott lassan a füle mögé tűrök - Amit mondtam, komolyan gondoltam! Hogy az érzéseim nem változtak, hogy boldog voltam itt! Hogy Érted visszajöttem volna, akármikor! El sem mentem volna! - rántok vállat, de alig láthatóan - Hogy téged elveszíteni a halállal volna egyenlő! És amire talán mindketten vártunk, de sosem jött el.. - nézek a szemébe majd megcsókolom gyengéden, hosszú érzéki csókkal, a kezeit elengedve a derekára teszem kezeim, a testem szinte összesimul az övével - Talán épp itt az ideje! - mosolyodom el, eztán engedem csak el annyira, hogy a meglepettségéből visszarázódjon, még így is közel vagyok hozzá - Talán Te nem így érzel, talán most pofon vágsz érte, de szerettem volna, hogy tudd! - mondom ki őszintén ahogy ott állunk megszűnik minden egyéb ami körülvesz minket, mint ha nem is ebben a világban léteznénk hanem a saját kis világunkban ami magával ragadott minket egy pillanatra.. amit én egyáltalán nem is sajnálok.. -

Tárgy: Re: Recepció Hétf. Márc. 10, 2014 2:58 pm

Nicolas & Davina

Ha emlékezetem nem csal és pedig nem… Akkor azt kell, hogy mondjam Nic mindig is jól tudott magyarázkodni. Megkockáztatom lehet, hogy amióta nem láttuk egymást és csak úgy felszívódott ebből élt… Mindig minden helyzetben tudta mit kell mondania… Célzok itt éppen a még iskolás évekre. Hihetetlen módon megúszott mindent. Na persze a dolgozatok nem, de ha elkésett vagy akármi ilyen jellegű dolog történt ő mindig megúszta. Halvány mosoly játszott számsarkában, ahogy a régi emlékekre gondoltam, de akkor is megbántott, itt hagyott és most megint képes bevetni ellenállhatatlan sármát, magyarázkodik, beszél… A hangja meghódít minden egyes pillanatban akárhogy próbálom nem mutatni, de jól esik, hogy most jelen pillanatban én vagyok fölényes helyzetben és hallgathatom, ahogy hangja próbál meggyőzni, és az a legnagyobb baj, hogy nem sokára hagyni is fogom, hogy a varázs magával ragadjon és mint mindig újabb esélyt adok neki. Újból feltörnek a régi emlékek… Annyi kört futottunk már, annyi közös pillanatunk van. Noha semmi érzelmesebb dolog nem történt velünk, valahogy még is képes volt állandóan vitatkozni velem… Ennek következményeként összes is vesztünk, majd néhány perc elteltével pedig azon veszekedtünk, hogy kifog hamarabb bocsánatot kérni… Komolyan, mint valami idegbeteg szerelmes pár. Alapjában véve ez egy mind szép is jó, de itt jön az apropó, hogy én és Nic, Nic és én soha semmikor nem leszünk egypár, de még az álmaiban sem… Vagy lehet inkább én álmodoztam ilyenekről?! Szent ég nem tudom már, de jobb, ha ez az apró kis kétely megmarad a maga elzárt dobozkájában és soha nem derül ki. Leégne az arcomról a bőr is, ha kiderülne az igazság, ami számomra nem sok jót sejtetne, mert valahogy nem rémlik, ki is álmodozott, álmodozik ilyesmiről. De talán majd egyszer jobban figyelek, vagy még jobb ötletem van… Egyszerűen letagadom, ha esetleg emlékeznék majd rá. Ohh miket is beszélek… Hiszen azonnal rájönne, hogy hazudok. Kettőnk közül én sosem bírtam grimasz és pofa vágás nélkül hazudni. A régi szép emlékek… Azért még ott voltam a helyszínen és csak annyira ábrándoztam el, hogy tudjam mi zajlik körülöttem, a testemmel. Tudtam, hogy úgy sem fogja hagyni, hogy ennyi idő után elmenjek. Még sok mindenről kell beszélnünk.
A gondolat néhol megrémít, néhol pedig iszonyatos magabiztossággal tölt el. Nem is tudom melyik lenne a jobb. Ám még, ha akartam volna sem tudtam volna kisétálni azon az ominózus ajtón, ugyanis lábaim nem engedelmeskedtek, miután agyam eljutatta nekik az információt, hogy mire is készülök.
Tudat alatt valóban nem akarok elmenni innen, de nem tehetem meg, nem lehet önző, nem sodorhatom bajba. Velem lenni pedig kész öngyilkosság, persze megtudom védeni magam és őt is, de a látvány és a tudat plusz a lelki fájdalom önmagán képes pusztítani. Nem kellek hozzá én is, illetve fordítva én kellek hozzá, csak is én, hogy aztán egy igazi pokol és kín szenvedés legyen az élete… Pedig, ahogy hallom nyomós oka volt rá, hogy elmenjen innen.
- Sajnálom Nicolas, nem tudtam, nem szóltál semmit. Pedig tudod jól, hogy én mindig meghallgattalak és mindig számíthattál rám. Azt hiszem ez azért kölcsönös volt. – Visszafordultam felé. Így már azért érthetőbb volt a helyzet és a francba is ez elég indok a döntésére.
- Az előbb említett dolgaidra meg hagyj ne válaszoljak… Tudom jól, hogy bájos vagyok. Hiszen ismersz én mindig jobb voltam nálad. – Gúny játszott hangomban, de inkább az a csipkelődős, incselkedős fajta. Már ha nevezhetem így.
- Viszont, hogy legyen valami jó is a találkozásunkban… Megbocsájtok! – Őszintén mondtam ki a szavakat és valóban úgy is éreztem. – Úgy, mint annak idején. – Incselkedve azért még hozzátettem.
- Nem igazán érdekel, hogy változtak-e az érzéseid vagy nem… Úgy is tudom, hogy sosem tudnál elfelejteni és hidd el akármennyire képes lenélek megölni néha én sem téged. – Jól esett, hogy nem hagyta, hogy elmenjek igaz egy szó volt, de nevem hallatán azonnal földbe gyökereztek a lábaim.
- Mesélj, hogy-hogy visszajöttél, és na és persze megfordult a fejedben, hogy felkeress… Mert ha nem… - Kezeimet megint összefontam magam előtt, de most nem szavaim komolysága végett, ha nem azért, mert tettet megsértődésem mellé ez a pozíció megfelelően dukált.

Tárgy: ♥ Davina & Nicolas ♥ Csüt. Márc. 06, 2014 4:48 pm

♥ Davina & Nicolas ♥

Amikor úgy elgondolkodik mint még soha, keresem a pillantását, fürkészem vajon merre járhat.. Nézek abba a hódító szempárba, de elfojtott dühöt, magányt, fájdalmat látok, ezen kívül semmit sem és ez aggaszt! Nem tudom mit mondhatnék neki ami kizökkentené vagy ami hatna rá, hogy elmondja mi bántja.. Semmi sem jut eszembe és ez az én hibám, miután eltűntem egy szót sem szóltam neki vagy írtam.. Most viszont még is kell valamit mondanom vagy tennem, amitől talán megszűnhet a lelkemben ez a nagy űr felé, amit nem érezhetek, vele nem! Felé nem! Nem lehet, hogy ennyire kimaradtam az életéből és ő is az enyémből! Bár még kislány volt nem tűnt olyannak aki ne értené meg a dolgokat vagy a tényállást.. mindig is szoros kapcsolatban álltunk és ez pontosan akkor tört össze, amikor szétváltunk.. hevesen kalapál a szíve ahogy a kezemben, azaz karomban tartom meg.. ilyen közel talán még sosem voltam hozzá, és ahogy látom kissé feszélyezteti is a helyzet, majd az a lebilincselő mondat amit kiejt a száján szinte döbbenetet ragaszt rám - Ezt.. olyan bájosan mondtad! - nézek rá nagy szemekkel - Nem változtak, soha nem is változtak, feléd nem! - nézek rá és el is mosolyodom amikor Ő is ismert mosolyával köszön vissza - Ne haragudj, bocsáss meg kérlek! Családi ügyem volt.. - fogom suttogóbbra a dolgot amikor elmondja mennyire fájt neki, hogy elment és aztán engem sem talált már itt.. - Leakartam törölni azt a fájdalmas könnycseppet ami arcáról hullt, de eltaszított és megértettem.. ha valami olyan rosszul esik, hogy könnycseppet morzsoljon érte.. nos az az, hogy régmúlt sebet téptem fel azzal, hogy itt megjelentem és a karomba zártam.. egyszerűen fájt! Mindkettőnknek! Bár neki inkább amit mondtam.. nekem meg az, ahogy reagált rá.. Nem akartam számon kérni, szó sem volt róla, egyszerűen csak kíváncsi voltam rá! De ezzel okoztam még egy lépés szakadékot köztünk.. nem mintha már így sem lenne elég nagy, de én próbáltam ezt pótolni, biztos talajt adni, még sem sikerült.. Amikor pedig gondolkodóba esik és zavarba jön, majd szavai felcsendülnek, elfacsarodik a szívem.. - "Már megint összehoztad, gratulálok!" - megszólalt rosszalló bensőm is, ahogy Mystic Falls városában.. - Valamit őrületesen rosszul csinálok.. Néha magam pofoznám fel magam! - jutok erre a következtetésre ami nagyon is helyt álló! - Hogy lehetek ilyen faragatlan, így rázúdítani, biztos nem önszántából kellett mennie..!?! Tapló vagyok nem vitás, érzelmekbe csodásan bele tudok gázolni.. De belé sosem akartam, ezt meg kell értenie! Csak hadd tudnám megmagyarázni.. - Kerestelek Davina, nekem pedig.. azért kellett menni mert.. - jutok az elhatározásra, hogy elmondom mi történt, de szavaim esetlenül, tompán és darabosan hangzanak fel.. - Este volt amikor rám telefonáltak, otthonról! - mondom ki végül, bár ez sem segít sokat, szinte nem is mond semmit sem és most én tépem fel magamnak a sebet, hogy elmondom neki az apám akkor éjjel halt meg, amikor én jót pihentem a hotel szobámban.. de talán nem is ér majd semmit sem, hiszen nem ismerhette meg, bár tudom együtt érezni, együtt fog! Davina mindig is a szívén viselte mások sorsát, ez most sem volt másként! Talán megállítja ha kimondom, talán nem, de őszinte leszek hozzá! - Az apám akkor éjjel.. miközben én aludtam, meg sem éreztem, pedig éreznem kellett volna! - tör fel belőlem.. - Most először beszélek nyíltan az érzéseimről a temetés óta.. Sammy sem volt bőbeszédű és most sem az, de ő legalább valamiféleképpen nyíltabb volt eziránt a téma iránt.. ez iránt a veszteséges tragédia iránt! Magam jól titkoltam, hogy mélyen belül összezuhantam, de Sam, Ő nem! Ő nyíltan sírt, dühöngött és mondta ki amit érzett és gondolt nem törődve azzal ki nézi, vagy hallja! Mert Ő ilyen volt, mindig a tudtunkra adta, ha bántja valami! Nem hiába, neki voltak ott barátai, akikkel ezeket mind megoszthatta, de teszem hozzá még fiatal volt.. Tőlem elvárták, hogy támogassam megmaradt családomat, hogy vigyem őket tovább és ne omoljon össze mind az amit egykor apánk felépített.. amit ránk hagyott! Ő sem akarta volna, hogy az egész családja ezért tönkre menjen, de egy temetés, egy halál eset főleg ha közeli az akit elvesztettél, ezzel jár! Megvisel, lesújt és nem találod a helyed, már nem! Viszont valahol bízott bennem, bennünk! Bízott abban, hogy ha ez meg is visel minket, majd talpra állunk, majd kimászunk ebből a gyászból ahogy mindig minden kalamajkából..! Csak elfelejtett azzal számolni, hogy Ő volt az utolsó mentsváram, az utolsó biztos pont az életemben, amiért mindig erős maradtam, amiért küzdeni tudtam és vittem előre a családomat! Meghalt.. Ezzel elveszett minden, a magam erőssége is.. Nem vagyok már ugyan az, de itt van még nekem Sam, és Anett! Bennük még tartanom kell a lelket! Apám ezt várná el, anyám bízna bennem! De már mindketten halottak, egy sírban nyugszanak.. - csordul végig a könny az arcomon, már csak úgy mossa, nem is hull.. - Haza kellett mennem.. szinte rohantam! Rettentően fáj ami történt, mert nem lehettem vele, mardos a tudat mi lett volna ha! De ez már sosem történhet meg, vége.. Elhoztam őt ide, hátha kitudom zökkenteni, hátha ezzel nem okozok majd még nagyobb csalódást az apámnak, hátha majd látja, hogy rám mindenkor számíthat és Sam is! Sosem hagyom magára, mert apánk helyett is apja leszek, s anyánk gondoskodását is átadom neki, amit nem élvezhetett, amit nem kaphatott meg mindössze a perc töredékére! Mert anyám a születésekor vesztette életét.. Bűntudat marcangol és felemészt, de nem hagyhatom, hogy Vele is ez legyen, megérted!? - nézek rá.. nem tudok többet mondani neki.. őszintébb.. ilyen őszinte még nem voltam senkivel sem, csak Vele! - Sosem töröltelek ki Téged Davina! Szeretlek! És itt vagyok, hogy bepótoljam azt az időt, szebbé tegyem, jobbá, hogy egyszer talán megtudj bocsátani! Engem is letaglózott, hogy itt találtalak! De mielőtt elmentem, hagytam neked egy levelet, de nem ért célba ahogy látom.. ahogy semmi sem.. amit idáig tettem! Biztosan elkallódott és nem is tudtam hova küldeni, így a hotelre bíztam, de mind hiába.. Téged sem akarlak elveszíteni! Még csak cserben hagyni sem! Bűntudatom volt amikor nem szóltam, vagy Te úgy hitted, hogy így volt, ahogy most elmondtad! Értsd meg kérlek, haza kellett mennem.. az, hogy most itt vagyok nekem is meglepő! Sam maga alatt volt.. ahogy most is! El kellett hoznom, mert az a város megfolyt mindkettőnket! Itt szép emlékek vártak és fogadtak, sosem feledett emlékek amiket itt a szívemben őrzök, mert Itt, ezen a helyen Boldog voltam, lehettem és most is az vagyok! Az a pillanat volt ami ezt megtörte.. és az amikor Te elmentél! De nem vádollak! Nem kérlek számon, csak kimondom, mert talán így elhiszed talán majd meglátod, hogy igazat beszélek, a szemem sosem hazudott neked! Sosem hazudtam! De tudtam, hogy nem eshet bajod, hogy majd visszatalálsz és a levelem láttán nem lesz ez annyira szomorú, annyira fájdalmas! Visszajöttem volna! Érted! Csak az a nap, az az este volt megrázó.. amit szeretnék kitörölni, meg nem történté tenni.. de már hiába nem lehet.. - csóválom a fejem és próbálom letörölni a könnyeim, szívem egyre lassabban ver.. nem hiába sebesült ahogy az övé, de remélem, hogy amit elmondtam és ami köztünk van segít, meggyógyítja és útjára engedi immáron egészségesen, ahogy egykor, valaha is! - Davina! - lépek utána elgyötört arccal amikor kirántja magát kezeim közül, hátha lesz még esélyem, hogy megállítsam vagy, hogy maradjon.. szívem ebben reménykedik, az eszem már rég a föld porát nyaldossa.. kikapcsoltam.. állok mögötte némán, bambulva.. a semmibe meredve.. fájdalmasan egy sóhajjal tetézve.. -

Tárgy: Re: Recepció Kedd Márc. 04, 2014 8:54 pm

Nicolas & Davina

Zakatol az agyam, nem tudom mit kellene tennem. Olyan rég óta nem láttam már, hogy kezdtem elfelejteni az érzést, milyen volt mikor mellettem állt, mikor érintett, mikor támaszt nyújtott nekem. Úgy fáj ez az érzés, mint még soha semmi. Bárkivel cserélnék, aki lehetővé tenne nekem egy normális életet. De tudom, hogy nincs ilyen. Nekem nem adatott meg ez az élet, nekem nincs ilyen szerencsém, én elveszett vagyok. Elveszett egy olyan világban, ahol semmi másra nem számíthatsz csak kínra és szenvedésre. Nem tudsz felállni a véred is megfagy és kiáltozol, hogy csak téged ne, csak neked ne legyen ilyen életed. Nem ismersz senkit. Egyedül vagy a nagy világban. Bár állnak melletted a szüleid a családod, te még sem vagy sehol, elsüllyedtél elnyelt a sötétség, és még holtodban is szenvedsz. Ilyen az élet, rövid és kínkeserves. Ez az érzés felemészt és térdre kényszerít. Ezer ördög és pokol, valami hihetetlen gyorsan kell rákényszeríteni elmémet, hogy valamit mondjon, nyögjön ki bármit, csak legyen valami, ami nyomot hagy maga után…
A francba egy hang sem jön ki a torkomon. A szívem megállíthatatlanul kalapál és beleőrülök ebbe az érzésbe. Egy pillanatra mélyedhettem csak gondolataimba, azonban az ezt követő ábrándok azonnal el illantak, mert egy férfi test nyomódott hozzám és szorított teljes erejéből, persze így is csak finoman, hogy ne hogy összeroppantson. Az átkozott világba, magamban szidtam mindent,ami él és mozog, szidtam az eget, a boszorkányokat a sorsot és mindent ami ezzel kapcsolatos hiszen nem ezt az életet szántam magamnak és Nicnek sem. Jól esett, az érzés magával ragadt és nem bírtam szabadulni öleléséből, nem mintha megpróbáltam volna. Valami megfoghatatlan dolog arra késztettet, hogy ne engedjem el, hogy mellette biztonságban vagyok, hogy semmi nem történhet velem amíg itt van. A régóta hegesedő seb, ami a szívem pecsétjeként szolgált úgy érzem kezd felszakadni. A vér kiserken, újra fellángol a rég múlt idők emléke, a titkok szabad utat kapnak és elkezdik vészjósló portyázásukat. Gyomromban még mindig nem csitultak a pillangók, egyre hevesebben kezdtek repkedni.
- Nicolas, az idő elszállt, de emlékeim semmit nem koptak, ahogy te sem. – Csakhogy ki tudtam nyögni egy értelmes mondatot. Annyira bele lendültem, hogy a végére a már Nic számára jól ismert kis pimasz mosolyom is felcsúszott arcomra. Nagyon jó kedvem lett hirtelen és az előbbi feszültség volt, nincs módon el is tűnt.
- Nekem is nagyon hiányoztál. A szívem parányi apró darabra tört mikor el kellett mennem és mikor összeszedtem magam te már nem voltál sehol. – Egy néma könnycsepp gördült le arcomon aztán, ahogy csak tőlem telt olyan erővel kezdtem taszítani magamtól. Bár nem sokat ért. Ám ami most következett… az megdermesztette bennem a vért.
- Én… - hangom megakadt. Gyorsan elkezdtem fixírozni a padlót majd manuális tevékenységként a ruhám szélét is elkezdtem gyűrögetni, mintha azon letudnám vezetni elkeseredett kétségbe esésemet.
– Én próbáltam, de te nem voltál sehol, mikor visszajöttem! Te kérdezed hova tűntem, mikor ugyan úgy egy szó nélkül, egy nyom nélkül vagy valami jel nélkül elmentél! Még is mit képzelsz, hogy nem akartam elmondani, hogy nem próbáltalak keresni? Mit gondolsz mennyit jelentett számomra az a pár év ? Hogy majd fogom magam és elfelejtelek, kitöröllek, ahogyan te tetted velem? – Ennyi volt elszakadt a cérna még ő von engem kérdőre? Mégis hogy merészel ilyet tenni, én megpróbáltam minden tőlem telhetőt, próbáltam üzenni, de hiába tudom, hogy leveleim nem értek célba, de azt gondolja nem kerestem… Mikor pedig összeszedtem minden bátorságomat és elszöktem, nem volt sehol sem. Hogy jön ahhoz, hogy ilyen kérdéseket tegyen fel nekem, mikor ugyan ezt kérdezhetem én is és jogosan! – Kezeim még mindig kidolgozott felsőtestén nyugodtak, valahogy elszállt belőlük az erő. Nem voltam képes tovább, távolabb lökni magamtól.
- Hagyjuk felejtsük el nem kellett volna ide jönnöm. – Testem még mindig reszketett, nem tudhatja meg, hogy mi az igazi indok, hogy nem csak kifogás létezik, hanem a valóság ettől sokkal rosszabb. Úgy döntöttem inkább visszavonulót fújok. Kitéptem magam öleléséből hátat fordítottam és elindultam az ajtó felé, ha valamit akar még, amit nem mondott el, amit nem vágott a fejemhez, akkor magához híven úgy is visszatart. Ezekkel a gondolatokkal indultam el.

Tárgy: ♥ Davina & Nicolas ♥ Kedd Márc. 04, 2014 12:18 am

♥ Davina & Nicolas ♥

Ahogy New Orleansba húzott a szívem, emlékképek sora tört rám utam során, mialatt testvérem Sam elfancsalodott képe tekintett vissza rám.. épp ez volt az amit megakartam változtatni azzal, hogy idehozom őt és felvidítom, megmutatom neki az élet napos oldalát, hogy lássa mindenből van kiút és minden rossz ellenére is várhat rá jó csak hagynia kell, hogy körbevegye, átjárja, kissé átformálja.. Mire elérkeztünk a városba felenyhült a merengéséből és a berögzült szomorúságából, és próbált mindenhez jó képet vágni..! Nekem nem esett nehezemre örülni ennek a kirándulásnak, hiszen az otthoniak súlya már annyira lehúzott, hogy magam is azt hittem a következő áldozat én leszek a családunk tagjai közül.. Ehelyett mint vasgolyó amely lelkemre nehezedett, hirtelen megrugaszkodott és bágyadt könnyedséggel szállt fel, súlya már nem nehezedett rám, szabadnak érezhettem magam eztán! Most, hogy itt vagyok, és rá tudtam venni Samet is, hogy velem tartson, meghitt boldogság fog el, ami már régen nem ért, s nem töltött el.. Diákéveim sorát itt töltöttem, egészen addig a szörnyű napig, ameddig meg nem tudtam, hogy apám egy tragikus baleset folytán, életét nem vesztette.. attól a naptól kezdve megváltozott az addigi életem.. itt boldog lehettem, még ha nem is a családom társaságában tölthettem éveimet, napjaimat, és hosszú óráimat.. Minden ami itt volt nekem, az az álom, amiért oly sokáig nyújtóztam, és ami egy szempillantás alatt szertefoszlott, amikor barátom, és szinte kishúgom Davina, szintén elhúzta a csíkot.. sokáig tartott megértenem, vajon hova húzta el kicsi szíve, hogy miért nem lehetett többet velem.. aztán sokáig én sem maradhattam, mert hát megtörtént a dolog.. mennem kellett.. de most visszatértem, és meg kell mondjam rettentően hiányzik ez! Minden ami itt ért, a szívem egy olyan kis zugában rejlik, ami feltörni készült már akkor is, amikor a város falai közé léptem.. és ami fel is tört, amikor a recepciónál ücsörögtem vagy már jó negyed órája a pult mögött álló nőre meredve, aki szenvtelenül csacsogott telefonján és oda sem figyelt rám.. de nem is kellett, mert a pillanatnak nem ő tett eleget, sem habot a tetejére.. hanem az az édesen csengő, lágy hang gazdája, akit olyan régen láttam és éreztem magam körül, hogy arról már szót ejteni is fáj! Davina volt az, aki mögöttem állva, reszketve kiáltotta nevem, mire én megfordultam.. elképedten néztem rá, először nem is tudtam jól látok-e, vagy káprázik-e a szemem, csalóka játékot űz elmém, vagy maga a szívem..?! De ahogy megbizonyosodtam és felé léptem, kitisztult minden amiben hittem! Jó volt látni őt újra, sőt felettébb jó, hiszen ha visszaemlékszem, barátnál, kishúgnál több volt Ő..! "Tudom mit fogsz mondani...!" - felelem szinte bensőmnek, aki rosszallóan tekint rám, miután ez a gondolat még csak szikraként is felpattan bennem.. - Persze, hogy tudom.. Davina is fiatal lány volt, amikor megismerkedtem vele, ahogy egykoron kedvesemmel Caroline-nal is, aki első csókját tőlem kapta.. ha visszatekintek Davinát sosem csókoltam meg, de mindig érződött köztünk valami lágy, kecsegtető bizsergés s szikra, amit sosem tudtam hova tenni és amit sosem akartam kitörölni.. igen, nekem mindig jó érzékem volt rá, hogy kifogjam a másik, fiatalabbik nem rajongását és érdeklődését magam iránt és én sem voltam rest viszonozni a rebegő pillantásokat és a lágy, szelíden hívogató mosolyokat amik fogadtak ahányszor az iskola kapujába léptem.. Ilyen voltam, különleges érzékem volt a fiatalabb lányok elcsábításában, holott ezek mindig akaratomon kívül történtek.. de megtörténtek..! Az, hogy most itt állok és várok csak hosszabbra húzza köztünk a csendet amit azzal szakítok meg, hogy felbátorodva szinte odafutok hozzá és a karomba kapva ölelem meg, majd amikor elengedem a szemébe nézek, boldog mosoly ül ki arcomra ahogy az Ő arcát pásztázza tekintetem bizonyos válaszra várva.. - Édesem, ezt el sem hiszem! - pislogok könnyes szemeimet nyugtatva - Már nem is tudom mióta.. - csuklik el a hangom ahogy ránézek, kartávolságba engedem és úgy szemlélem, majd magamhoz húzva homlokon csókolom - Hiányoztál! Nagyon! - ez az amit még kitudok nyögni, kisebb érzelmi hullám kitörése nélkül, így csak ott állok és a dereka köré fonom a kezem ahogy pillantásomat rászegezem - Miért mentél el, hol voltál!? Miért nem szóltál és miért nem jöttél vissza.. hozzám!? - na jó, remélem ezt csak hozzá gondoltam.. de ahogy megcsendült, mint porcelán a kristálycsempén, hallhattam fülemben visszhangozni a rejtegetett szót, kissé aggodalmasra és frusztráltra váltott tekintetem.. suttogóra vettem szavaim, ahogy ott álltam és rábámultam mint csokoládéra váró kisgyerek - Ne haragudj.. otromba voltam! - nevetek fel szelíden -
Sokáig tartott a pillanat amíg kettesben álltunk, szinte némán egymás karjaiban, s csak szemléltük a másikat.. Hogy elment az idő, és még milyen gyönyörű! - elmosolyodtam rajta, ahogy egyik ujjammal végigsimítottam édesen lágy arcát és annak éleit, s beszívtam a jól ismert illatát, ami mindig elkábított amikor csak a közelébe kerültem.. hogy milyen hosszúra nyúlt a pillanat, nem is számoltam, szívem csak zakatolt és erre a lágy ütemre játszott mely a nevét súgta.. Da-vi-na!

Tárgy: Re: Recepció Szomb. Márc. 01, 2014 11:23 pm

Nicolas & Davina

Dobog a szívem, izzad a tenyerem. Megtudtam egy új hírt, ami számomra óriási döbbenet, azonban ez most egy jó és pozitív dolog. Ami arra sarkall, hogy most azonnal hagyjam el cellámat és siessek, szedjem a lábam és keressek meg egy fontos személyt. Még a múltamból. Mikor nem tudtam a természetfelettiről semmit, csak csupán egy tanuló voltam kit készítettek fel a végzetére és nem sejtettem belőle semmit sem. Ám ez egy gyönyörű nap én pedig nem tétlenkedhetek sokáig. Lélegzet vételem gyors azonban szaggatott. Ez mind annak a jele, hogy izgatott vagyok. De hiszen ez normális ki ne lenne izgatott attól, hogy láthatja régi jó barátját. Sőt tovább megyek alakult köztünk valami. Csak én túl fiatal voltam. Aminek következménye az lett, hogy gimis éveimet megszámlálhatatlan borús napok kezdték övezni, rátett egy lapáttal a nagy boszorkány hajcihő is. Nekem pedig ott kellett hagynom az iskolát bármennyire is szerettem. Noha nem is az épületet, hanem a barátaimat azokat, akiket nem láthattam minden nap, akik normális életet éltek. Volt egy srác, kiért szívem mindig egy fokkal hevesebben dobogott. Talán az első szerelmemnek mondhatnám. Mellette a gyomromban ezernyi pillangó kezdett röpködni. Nem féltem és legfőképpen igazán önmagam lehettem. Huszonegy éves volt mikor úgy döntött csatlakozik a veszélyes New Orleans életéhez. Bíztam benne feltétel nélkül, ám egy napon minden megváltozott... Azóta nem láttam őt és nem halottam róla semmit sem. Egészen mostanáig. Eszeveszettül kalimpált a szívem. Most az egyszer örömmel használtam boszorkány képességemet. Azonban elgondolkoztam rajta, hogy nem is tudja mi vagyok valójában. Sürget az idő nem gondolhatok ilyenekre, majd alakul szépen... valahogy. Elővettem féltve őrzött kincsemet. Egy kulcstartót, amit azért ad valaki a másiknak, mert sokat jelent számára. Ez volt a mi barátságunk elszakíthatatlan köteléke. Én viszont mindig többet éreztem iránta. Koncentráltam majd egy nagyon jól ismert bűbájt alkalmaztam . A kereső varázslat. New Orleans térképén azonnal elkezdtek mozogni a kis fekete mágnesmorzsalék szerű valamik... szomorú, hogy ennyi idő után sem tudtam mi az, de hát nem is ez volt most a cél. Mikor megláttam a pontos helyet azonnal tudtam, hogy ez lesz úti célom. Nem haboztam memorizáltam a helyet és sietősen elindultam. Semmi nem állíthatott meg. Nem biztosítottam be magam. Szimplán kirohantam a templomból. Ezt a napot senki nem teheti tönkre. Végigmasíroztam az egész belvároson míg nem elérkeztem a hatalmas és gyönyörű látványosságig, ami persze nem az, de én még soha sem láttam ehhez fogható épületet csak az ablakomon keresztül. A New Orleansi hotel. Ábrándoztam volna még egy darabig, de mentem a szívem útján. Beléptem és szembe találtam magam a hatalmas recepciós pultal aminek neki támaszkodott életem első szerelme. egy szót illetve nevet tudtam kinyögni.
- Nicolas!- hangom remegett nem is kellett ennél több

Tárgy: Recepció Vas. Dec. 15, 2013 12:40 pm