Utcák

Tárgy: Re: Utcák Vas. Aug. 24, 2014 1:12 pm

Genevieve & Stefan

"Oh, my darling.."

Az igazság abból fakad, hogy őszintén állunk hozzá dolgokhoz, emberekhez, avagy önmagunkhoz. Azon által, hogy egy-egy részletet eltitkolva rejtegetünk, nos.. voltaképpen semmit sem fog megoldani; az élet nem lesz szebb tőle, mi magunk sem, és ha kiderül, hogy hazudtunk, akkor a másik fél teljesen meggyűlöl, s kit eddig szeretünk elveszítjük. Tudom milyen a veszteség, és mondhatni nem éppen kellemes érzés, sőt mi több fájó pont, ahogy azok, akik eddig mellettünk álltak immár nincsenek, hisz mindannyian más útra tévedtek ezáltal minket hátra hagyva. Több kell néhány hízelgő szónál, néhány halkan suttogott mondatnál, és néhány szépen megformált betűnél.. az élet nem játszma, mellyel könnyű szerrel elbánhatunk. Jóval inkább kegyetlenség, ördögibb, és ravaszabb, mint mi azt képzelni tudnánk. A bizalom egy olyan alapkulcs, amelynek a megtörésével elveszítjük önmagunkat, a másokban rejtőző hitünket, és mindent feladunk, mert csalódnunk kellett abban, hogy képesek voltunk megbízni valakiben. Ez olyankor gondolkozásra késztet, míg rá nem jövünk arra, hogy soha többé nem kell hinnünk, bíznunk, és remélnünk. Óriási hibát követünk el ekkor. Oh, és igen folytathatnám ezen gondolatmenetemet, de akik ezt tették velem azokat eddig sem érdekeltem, s ezután sem fogom, akkor meg teljesen mindegy, hogy mit hisznek, gondolnak, avagy épp éreznek. Több hónapig szenvedtem elzárva, amit tán el is néztem volna nekik, ha éppen nem Tessa szedett volna ki onnan, de hát miért is lett volna ama kiváltság, hogy pont ők találjanak meg, és mentsenek ki? Nagy elvárás volt a részemről! Én mindent megtettem, hogy segítséget nyújtsak annyi időn át a számukra, és lám, tessék, mit kaptam? Elárulást, fájdalmat, csalódást, és kínt! Pont ők.. ők hagytak magamra, akikre a legnagyobb szükségem lett volna, de már nem sokáig kell eme szánalmas emberi érző oldalon élnem, hisz olyan valaki leszek majd végül, aki büszkén szembenéz majd a múlttal, és érzéstelenül röhög majd a többi őrült Mystic Falls-i személyen. Így hagyom majd én cserben őket, ahogy ők is tették velem..
-Oh, ugyan, kérlek! Mindenki olyan, amilyen..-Mondom egy félmosollyal az arcomon, ahogy még mindig érzelem mentesnek mutatom magam, s tán lehetne így, de belülről önmagamat emésztem fel teljesen.-A gyengeségek, a hibák, és azok, amikben jók vagyunk.. ezek vagyunk mik. Ez nem elítélendő, hanem elfogadható.. s ha mást nem fogadunk el, akkor magunkat hogyan tudjuk? Bennem is vannak hibák, egyszóval.. senki sem tökéletes.-Mosolyodom el, ahogy a szemeibe nézek, és befejezem az imént megkezdett monológomat, hisz számomra nem kínos ez, sőt mi több tetszik, hogy olyan, amilyen. Nem is tudom hirtelen, hogy mi az, ami megfogott benne. Tán ő maga a jellemével, vagy csak őrült lennék a javából? Érdekes egy helyzet, de kiváltképp egyre szimpatikusabb az, ahogy a dolgokhoz viszonyul. Tán sikerül is elűznie néhány másodpercre belőlem azt a sok rosszat, azt a sok kínzó szenvedéssel telt poklot, ami hirtelen a bűntudatom miatt rám tört.. minden öléssel ezt elevenítem fel magamban, de ideje elfogadnom, hogy gyilkos vagyok.
-1920.-Suttogom, ahogy hirtelen beugrik számomra egyesmás. Chicago, Klaus, Rebekah.. olyan jól megvoltunk, de végül simán elvette az emlékeimet Nik.-Éltem akkor, de.. de úgy hiszem, hogy erről tényleg nem érdemes cseverészni.-Helyeselek a szavaival, hogy nem érdekes ez az egész. Számomra azon időszak kegyetlen, durva, és brutális, de most sem lesz másképp.. kezdek olyanná válni mindinkább a napok telésével.-Meg is van.. Boszorkány voltál, vagy, és leszel.-Mosolygok, és próbálom rendezni azt a bennem kavargó ezernyi gondolat sort, ami minél jobban kezd kikészíteni, de nem hagyom magamat nekik oly könnyedén megtörni. A gondolataim néha tényleg zavarosak, de úgy hiszem, hogy ennek nem sokára vége szakad, csak egy kis idő kell még nekem.
-Engem ez a témakör, nos.. nem igen foglalkoztat, de mivel Klaus mellett állok, ezért kiváltképpen érdekelnie kell, vagyis részben.-Magyarázom meg, bár magam sem értem miért is teszem. Olyan zavaros ez az egész.. nem szoktam csak úgy leállni másokkal beszélgetni, és ha mostanában valakivel szóba elegyedtem azaz áldozatom lett végül. Megrázom a fejemet.-A neved gyönyörű, szóval.. akkor is az volt, csak te becsülted le azt.-Kacsintok rá ezáltal is fokozva a hangulatot kettőnk közt, de én ebbe nem gondolok bele többet..
-Mystic Falls?-Gondolkozom el egy pillanatra.-Az a hely azoknak való, akik árulók.. az a hely a szánalmasokké.-Hangszínem kegyetlenné válik, de hirtelen kapok észbe, hisz nem helyes így viselkednem.-Sajnálom, csak gyűlölöm azt a helyet.. életem legfőbb tönkre tevője, ezért is jöttem Klaus Mikaelson után.. ide.-Szögezem le a tényt egy ravasz mosollyal az arcomon, hisz végül elérve a célomat más milyenebb leszek; kegyetlen gyilkos, és brutális gonosz, aki nem kímél majd meg senkinek sem.
-Rendben.-Nevetem el magam, hisz voltaképpen nézzük csak végig éltem 150 évet, sőt többet, és azt kell mondjam nem annyira borzalmas, hogy egyes dolgokhoz nem ért. Majd belejön!-Nem foglak hülyének nézni - erről biztosíthatlak! Én kérlek szépen 1847-ben születtem.-Jegyzem meg egy mosollyal.-Ha még meg is haltál, és visszahoztak sem lepődöm meg a viselkedéseden.. majd én megtanítom eme életet neked élni.-Bólintok rá a szavaimra, amikor is meglepődve figyelem a hölgyeményt, aki közelebb került hozzám a kelleténél, és végül egy csókot lehel az arcomra. Kellemes, lágy, és jól eső, de.. de ez így nem mehet. Nem áltathatom őt, sem pedig magamat.-Genevieve.-Suttogom halkan, ahogy finoman formálom meg a nevét. Közelebb lépek hozzá ezáltal megszüntetve a kettőnk közt lévő távolságot, ahogy a homlokomat az övének támasztom, és az ajkaimmal szinte az övéit érintem.-Te egy nagyon csinos, és vonzó nő vagy.-Suttogom, ahogy végül lehelek az ajkaira egy apró puszit.-De én nem adhatom meg neked azt, amit szeretnél.-Suttogok immár a fülébe, ahogy végül megcsókolom a nyakát.-Bár többet adhatnék, de nem lehet..-Lépek egy határozott mozdulattal hátrébb, ahogy tekintettemet megemelve a szemeibe nézek határozottan, és egyaránt komolyan.

Tárgy: Re: Utcák Pént. Aug. 15, 2014 8:02 pm

Stefan & Genevieve

H
a csak egy kicsit is reálisabban látnám át az életet, akkor rájönnék, hogy időnk, mint égen a csillag nem múlandó és kijár nekem is a boldogság... De persze ez mind mézes-mázas álmodozás hiszen nem arra tettem fel az életemet, hogy nyaktörve rohanjak és elérjem minden célomat. A segítség éltetett régen és most is. Stefanban egy menekülö utat látok, de nem akarom kihasználni... Ez a menekülő nem szimplán annyit jelent, hogy minden problémámra gyógyír lehet, hanem azt jelenti, hogy kölcsönös vonzalomban egymást kell segítenünk nem tudom, hogy a helyzethez hasonlóan én megtehetek-e ilyesmit. Talán el kellene mondanom neki, hogy mire is készülök Rebekáhval kapcsolatban. Hátha megtudna fékezni, hogy ne tegyek olyan dolgot amit később az asszociális társadalom javára én magam ronthatnék el... Hogy mit is értek ez allatt... Nos igen Celeste elbukott és a természet rendje megborult az ős boszorkány pedig újabb lökésre készül... Nekem pedig végig kell vinnen gonosz tervét különben visszaveszi az életet, amivel ismét megajándékozott. Talán hálásnak kellene lennem? Nem tudok egy percet sem úgy eltölteni, hogy ne gondoljak mindenféle velem teljessen ellentétes dologra. A jóságból megszülethet a káosz még hozzá úgy, hogy valójában nem is számoltál el magaddal és mire feleszmélsz egy olyan világba csöppentél, ahol nem számít, hogy jó vagy rossza vagy... Egy a cél... Az életben maradás. Hiszen befogok következni, ha nem látják át a helyzet valód súlyát. Mindenkit éltet a hatalom vágy és nem figyelik azt az egetrengetően fontos tényt, hogy mi lesz a következmény.
- Akkor jó, még mindig elég kínos, hogy ilyennek próbálkoztam. - Mosolyodom el úgy ahogy ő, de meglátok benne valamit, ami nem hagyja nyugodni lelkiismeretem.. Az érzelmek, mintah nem mutatkoznának meg az arcán, nem látszik rajta semmi sem... Belül viszont szinte szétmarcangolja önmagát... Kikapcsolt állapotban volna? Egyenlőre nem hozom fel ezt a témát nem rontom el az esélyeimet ilyen könnyedén és gyorsan.
- Ha éltél 1920-ban akkor valóban nem vagyok nálad idősebb... De nem szeretek a koromról fecsegni, hiszen szerintem ojbá tűnik, hogy eléggé hiú és büszke vagyok. A kiállásom is magabiztos és nem mondod meg rólam, hogy megéltem néhány évet. - Kislányos játékosságal húzom ki magam és változok meg hirtelen pimasz primadonnává. Persze mindent bele kell adni, hogy megszerezd... Még a nyelvem is kikukucskál szépen ívelt ajkaim között.
- Ugyan így érzek csak lusta vagyok kimondani az egész mondatot szóval helyettesítsd be a vámpír helyett a boszorkányt és már is megkapod az én verziómat. - Pimaszkodunk... Ravaszkodunk... Csábítunk... Mintha nem értenék hozzá. Egy édes kacaj és már is levettem a lábáról csak közben egyre jobban vonzódom és nem csak egy buta papucsnak, játékszernek akarom.
- Nos igen... Volt egy hosszú elmefuttatásom a dologról... Lehet jobb lenne máshol megbeszélni itt még a falnak is füle van. - Ugrok előre egyet és lassú fokozatos sebességel a füléhez hajolok, majd a lehető leghalkabban sutottogom a szavakat.
- Nos tudod az évszámot amibe születtem akkoriban eléggé, hogy is mondjam szlengesen? Cikis volt ez a név... De hát nem tudtam megmondnai, hogy mi legyen a nevem. Mára már igen egyedi és határozottan felkelti az érdeklődést. - Kacagok ellépve tőle, majd egy rövid időre megszakítva vele a szemkontaktust. Kíváncsi voltam az érzésre és jól gondoltam... Akarom azokat a szemeket. Ráemeltem tekintetem és hagytam pilláim megpihenni rajta. Micsoda férfi!
- Mesélhetnék neked a szenvedésről Stefan.. Hidd el nem csak te jársz ilyen cipőben. A természetfelettiek többsége mind így járt... Ha jól értesültem Mistyc Falls jelen pillanatban szenvedés és kárhozat, de hagyjuk is a könnycseppet előcsalogató történéseket... Inkább legyünk derű látóak és jó kedvűek. - Adom meg az igen csak rövidnek bizonyult monológot válasz gyanánt.
- Remekül hangzik, de van itt egy kis bökkenő... - Elhalgattam egy kicsit, majd mikor jónak láttam folytattam. - Nem igazán tudom mit kell csinálni egy kávéházban. Mint mondtam idegen vagyok a környéken és sok mindent kell még megosztanom veled, hogy ne nézz teljessen bolondnak. - Viccesen az utolsó szónal a vállába bokszoltam egyet, majd nem tudva ellenállni a kísértésnek közel hajoltam hozzá és leheltem arcára egy csókot. Gratulálok Genevieve, hogy nem tudod megvárni, hogy a partnered kezdeményezzen... Nos lássuk mi lesz ebből.

Tárgy: Re: Utcák Kedd Május 13, 2014 4:21 pm

Genevieve Bordeaux & Stefan Salvatore
"My Darling.."

"Első látásra is létezik vonzalom..?"

Az élet kegyetlen mindenkivel, hisz nem válogat abban, hogy kivel is áll szemben. Fájdalmat ad, szenvedést nyújt, boldogságot vesz el, és olyan pokoli sorsként csap le, hogy ha onnan nem bírsz felállni, akkor megveszel.. elönt a sötétség, és a mélyben elsüllyedve adod meg a léted; vagy megölöd magad, vagy életben maradsz, de úgy teljességgel őrültté válsz, mert nem bírja már a lényed, a lelked, és a szíved a sok terhet, melyet cipelni kellene, melyet örök zálogként viselni kéne. Létem, életem, és az egész lényem értelme.. homály. Szenvedek, mert szenvednem kell, de a miértjét nem értem. Silas dobott először a víz mélyére, ahonnan kínok, és gyötrelmek ezrei fogtak közre, kiszabadulva nem azok szedtek ki, akiket vártam, Tessa is varázsolgatott, sőt ezek előtt Elena elhagyott. Csalódtam mindenkiben, ki egykor a szeretteim közé tartozott.. csalódtam, mert senki sem vette észre Silas színjátékát, ha ezt akarta az a szánalmas alak, akkor tessék.. szenvedek! Fáj, kínoz, mar, széttép, megöl, darabokra szaggat.. nem bírom, nem akarom bírni immár. Nagyot nyelek, az arcom változatlan nem mutatok ki semmit sem, sőt szemeim is azt mutatják jól vagyok, de.. de belül tombolok, mint valami ragadozó, mely nem bír megválni az érzelmeitől.. de mégis bennem van az ölés mámorító érzete, és tudom, hogy azaz egyetlen egy megoldás mindenre. Ha ölésre vetemedek, akkor egy kis időre ugyan, de felejtek, és abban a pillanatban más nem érdekel, csak a vér.. csak az élvezet. Tekintettemet az ifjú fiatal nőn tartom, aki nem is annyira mai korinak tűnik, de lehet, hogy csak már túl reagálom ezt az egészet? Megeshet, hisz nem vagyok jelenleg önmagam.. egy beszámíthatatlan személy lettem, már csak abból kifolyólag is, hogy a gondolataim sem épp a rendezett kategóriát erősítik, inkább a szánalmasságot súrolják, és eközben épp ideje lenne ráébrednem azon tényre, hogy számomra az lenne a lehető legjobb, ha nem ezen töprengenék, hanem megpróbálnék az előttem álló nőre koncentrálni.. bár nem csak én vagyok összezavarva.. valahogy ő sem a szavak emberre jelenleg.
-Nem, nem arra céloztam.-Mosolyodom el akaratomon kívül, ahogy a szemeibe nézek. Tekintettemben valami leírhatatlan dolog megcsillan, és épp ez nyomja el a látszatot, épp ez az, amely nem engedi azt, hogy bárki is meglássa a mögötte lapuló érzelmeim szenvedéssel telt hadát. Így pedig kicsit sem kell aggódnom amiatt, hogy esetleg lebukhatok, hisz köztudott dolog az a tény, miszerint az érzelemmentességem látszata tükröződik jelenleg rólam. Arcom vonásai, és szemeimben rejlő fény is ezt mutatja meg, így pedig nem aggódom, hogy bármely fajta téma is eshetne a kínjaimról.
-Nem hinném, hogy nálam idősebb lennél.-Jegyzem meg komolyan, majdan végül elmosolyodom.-Tudod nem minden a kor.. amúgy is.. ha már itt tartunk nem lehetsz annyira öreg.-Teszem még hozzá, miközben finoman közelebb lépek felé. Szemrevételezem a terepet, hogy mégis mi merre található jelen esetben, és bátran nyugtázom, hogy jelenleg erre felé nem igen járkálnak "emberek", mert ez a jelző azért túlzás.. sok a természetfeletti. Marcel vámpírjai, boszorkányok hada, és az ősi család.. mikor épp ki be lehet belebotlani, na de minden részletkérdés csupán.-Vámpír voltam, leszek, és maradok.-Jegyzem meg, ahogy belegondolok a bűntudatom fogalmába, de végül mélyen elvettem, ahogy szavait hallgatom, és így sikerül visszazökkennem a rendes kerékvágásba minden probléma nélkül.-Néhány dolog? Lássuk csak boszorkány, akkor ehhez csak pár dolgot köthettek; Marcel szabályozza az erőtök használatát, nem igaz? Mert van valamilyen kedvenckéje.. oh igen, Davina.-Mondom a részleteket, nos igen.. mire jó egy beépített ember, aki kémkedik nekem, ja hogy már azóta meghalt? Ez sem gond.. szeretek ölni, ő pedig szeretet meghalni.-Aztán megjelentek ugyebár az ősiek, és most dúl a trónharc, mármint Marcel, és Klaus között. Aztán ti nem kedvelitek Klaust.. na jó nem folytatom, bár van közöm ezen eseményekhez, de most nem szeretnék ilyenekről beszélgetni.-Mondom komolyan, majd elröhögöm magamat.. na igen vicces a helyzet nekem.
-Pedig nincs okod rá, hogy ne szeresd..-Jegyzem meg, ahogy még közelebb lépek hozzá, majdan igencsak a közelében állok meg, amely talán zavarhatja, hisz beléptem az intim zónájába, de hát na.. nekem mindent szabad!-Ha kihasználod a lehetőségeidet, akkor élvezet, ha szenvedsz, mint én.. akkor kárhozat.-Mondom viccesen, miközben nevetek is, de jól tudom, eközben, hogy számomra ez igenis fontos. Lassan megemelve a jobb kezemet Genevieve vállára helyezem bizalmasan, majdan közel hajolok a füléhez, de csak annyira, hogy a suttogásomat megérthesse.-Mit szólnál, ha meghívnálak egy.. italra? Nem messze innen van egy erre alkalmas kávéház.. Nézd csak.-Fordulok egy irányba, és arra mutatok a kezemmel.-Ott van.-Mosolyodom el, ahogy visszafordulva a szemeibe nézek, melyek elbűvölnek..

Tárgy: Re: Utcák Vas. Május 11, 2014 4:37 pm

Stefan & Genevieve

M
eg lepetés, meglepetés. Természetesen vámpírral van dolgom, ez fantasztikus, Genevieve mindig mellé nyúlsz. Miért nem létezik a földön egy olyan pasi, aki igazán odaadóan szeret, jó képű, kedves és a legfontosabb, hogy nem vámpír. Eddig nem éreztem meg a szagát, pedig van nekik egy különös ismertetőjük és minden boszorkány tudná azonnal, hogy kivel is áll szemben, de természetesen én megint nem. Imádom magam, mikor ilyen dolgokkal kell foglalkoznom, úgy érzem, hogy valami nem stimmel velem. Mintha valami más, valami sorsfordító történt volna, mikor visszatértem a halálból. Perzsel még mindig testem minden egyes porcikája, de ez nem azért van, mert én feltámadtam… Sőt mi több még pluszban rátesz egy lapáttal, hogy újra érezhetek és nem is akármilyen érzések kerítettek hatalmukba. Megbabonázó ködfelhő terjeng körülöttem, olyasmi, mint mikor valaki azt mondja, hogy valami lehetetlen, ám a következő másodpercben megbán mindnet. De van erre az érzésre egy máik metafora is. Talán jobban megengedi majd, hogy átérezzem a dolgok súlyát. Elkenődve állsz egy bár előtt, életed szerelme éppen arra vár, hogy történjen végre valami. Ám te már annyira meggyötört vagy, hogy lelked legmélyén csak arra vágysz, hogy végre vége legyen ennek az abszurd helyzetnek, de nem jön a hőn áhított csoda. Az eső elkezd folyni, mintha dézsából öntenék. Ott állsz, nem mozdulsz. Nem tudod, hogy mit kellene tenned, egyedül érzed magad, de nem vagy egyedül hiszen ott áll ő, ám még mindig nem történik semmi, mert se te sem pedig életed szerelme nem tesz semmit. Megelégeled a helyzetet és elköveted életed legnagyobb hibáját. Hátat fordítasz neki, nem magyarázkodsz, hanem egyszerűen csak elsétálsz mert, könnyebbnek tűnik, hogy inkább csak lelépj. Ám a valóságban szinte szétmarcangolod magad, ahogyan búsan és könnyes szemmel sétálsz haza, ahol nem vár rád semmi más, csak a magány. Nem fogom elkövetni ezt a hibát, feltámadtam, mert igen is még dolgom van, bosszút kell álljak, de ugyanakkor meg kell adnom az esélyt magamnak és a boldogságnak.
- Nem tudom mire akarsz kilyukadni, de valóban egészen érdekes helyzetbe kerültünk, és csak remélni merem, hogy ezzel nem az előbbi béna szövegemre céloztál. – Húzom számat egy félmosolyra és őszintén remélem, hogy nem rontottam el…Annyira.
- Igen régi korból származom, úgy ahogy mondod… Nem is tudod mennyire. – Mosolyom széles lett erre a kijelentésemre, még mindig nem tudom mi a célja, de kezd egyre érdekesebb lenni a dolog.
- Ó, szóval innen fúj a szél, akkor nem palástolom valódi természetemet tovább, de persze elvárom, hogy te se. Boszorkány vagyok, te pedig vámpír. – Egy kis kegyetlenség játszott hangomban, de talán azért lehetett, mert megrémültem. Nem tudom mire is számíthatok ez után, lehet, hogy megvet érte, lehet, hogy nem.
- Ennek örülök, ami azt illeti van néhány dolog, amiről nem tudsz, de talán jobb is, nem szeretnék semmit sem elsietni, ha te sem. Egyébként is nem érdekel, hogy vámpír vagy, megküzdöttem már nagyobb problémával is. Na persze nem úgy értem, hogy probléma lennél, csak szimplán szeretem a kihívásokat, és igen próbálok egy kicsit érthetőbben fogalmazni, na meg persze lenyugodni. – Nem szeretek zavarban lenni, és ahogy kimondja, hogy ne legyek, csak még jobban bele esek ebbe a hibámba. Azt hiszem, nem vagyok ilyenkor a szavak embere, annál inkább a tetteké, de nem sietek el semmit sem. Meglepődtem miközben közelebb lépett hozzám, de azon nyomban eddig halott szívem elkezdett vadul zakatolni, ami nem igazán jó párosítás ilyen helyzetben, mert ugye azonnal meghallja és csak mosolyogni fog.
- Igazán köszönöm, valóban egyedi régen nem is szerettem. – Mosolyodom el, amikor kimondom a szavakat, de igazából tényleg így volt.
- Igen az apák… Nem is térek rá, túl régen volt, hogy számítson bárkinek is. Persze nem pedzegetem a te múltadat sem. Éppen elég gonddal küszködhetsz, sosem tudtam milyen lehet vámpírnak lenni, de őszintén szólva még nem tartok ott, hogy ki próbáljam milyen is. – Nem tűnődtem még rajta sohasem, hiszen fiatal vagyok még, már amennyire… Kuncogom el magam saját kijelentésemen.
Kíváncsi vagyok, hogy mit hozhat a jövő egy vámpírnak és egy boszorkánynak.

Tárgy: Re: Utcák Kedd Ápr. 29, 2014 5:26 pm

Genevieve Bordeaux & Stefan Salvatore
Az Én Drágámnak <3

"Az élet mindig is hoz változást, és egy új esélyt, avagy lehetőséget.."

A bűntudat olyan szinten emészt fel, hogy lassan kezdem úgy érezni, hogy összeroppanok alatta, s már-már nem is értem azt sem, hogy ezidáig hogyan voltam képes eltűrni. Ártatlan emberek, testek, és vér.. kezdek beleőrülni ebbe, és ha így haladok, akkor egy kórterembe fekszem majd az elmebetegek közt, avagy véget vetek a létemnek, mert ez így nem állapot. Ez nem mozdít előrébb, nem ad erőt, és még támaszt sem nyújt. A szívem darabokra törik, a lelkem szétszakad, az elmém megkárosul, és a valóm elpusztul. Felsóhajtok, és próbálom kizárni a megrögzött, sőt már-már kényszeresen rám ható gondolatokat, de nem megy, mintha nem akarna elengedni, avagy menekvést adni nekem, mintha minden másabb lenne úgy, ahogy most van, pedig nincs így.. hisz csak szenvedést élek meg, és ebben nincs semmi élvezet! Na jó persze, akkor van amikor ölök, de nem ölhettek folyton folyvást, mert akkor egyetlen egy ember sem maradna meg a városban, szóval.. valamit igencsak hamar ki kellene találnom erre, mert ha így folytatom, akkor az a lehető legrosszabb útválasztás. Minden időm, minden gondolatomat ez a vacak gondolatsor tölti meg, amelyből már olyan szinten elegem van, hogy kifejezni sem lehetne teljesen! Bár lenne valami, amivel kilehetne törölni.. na nem Klaus! Mert azért hát nem fogom megkérni, hogy igézzen meg ismét.. megtette már az élete során rengetegszer, hogy igézgetett, szóval mostantól nem fog, hisz nem engedem meg neki! Megtette, amire kértem, és ennyi.. a bűntudatos akármit meg megoldom magamnak, hisz ezt még csak megtudom tenni, nem? Max. beleőszülök mire végzem a megoldással.. jah, hogy én nem leszek öreg? Na igen már az emlékezetem is kezd kihagyni, és ez bizony egy nagyon rossz jel, de hát sebaj, hisz ez az önsanyargatás mindig is ott volt bennem mélyen, vagy éppen a felszínen. A lényeg, hogy felemészt, nem bírom, de mégis harcolok ellene, mert nem vagyok gyenge személy, hogy térddel esek a földre, és feladjam az életem értelmét. Ennél azért több kell, persze Silas rátetézett, amikor épp elhagytam Mystic Fallsot, de ez már egy másik történet, és nem akarok arra a szörnyűségre gondolni, sőt magára arra az alakra sem, mert úgy megtudnám ölni, hogy egyszerűen csodálatos lenne nézni.. de hát még nem, hisz gyenge vagyok, és önfejű, amin azért változtatni kell, és majd csak ezután tudom megtenni azt, amit akarok. Silas pedig addig kivárja az oly kegyes halálát, amelyet majd én hozok el neki, addig pedig csak üljön türelmesen a széken, vagy ahol akar. Íme tehát a valóság, és ez a szép, sőt csodálatos nő jelenlétének a meglátása, mert ezek a gondolatok csak a sírba visznek, és nem is válik ez az előnyömre semmiképpen sem.
-Eléggé érdekes ez a helyzet, kérlek.-Nézek rá komolyan, és szinte rögtönzötten ugrik be egy lehetőség, de az lehetetlen, vagy mégsem? Végül is ez New Orleans, és mivel nem vámpír, sem pedig hibrid, ezért gondolom boszorkány lehet, nem de? Bár ez egy tipp.-Ugyebár.. régi korból származol?-Teszem fel a kérdést, és nem zavartatom magam.-Tudok a természetfelettiekről, szóval nem újdonság nekem semmi.-Húzom mosolyra a számat, és egyben megadóan felteszem a kezemet, hogy való igaz, de én is egy vagyok közülük.. a rosszabbik fajtából, de ez miért is lenne bűn?
-De hogy sok.. egyszerűen csak ad önmagad, és kész. Ne légy ennyire zavarban, én nekem nem olyan nagy gond, hogy más értékrendekhez vagy szokva.-A mosoly továbbra sem tűnik el az arcomról, míg őszintén beszélek hozzá, és a szavaimat igen csak komolyan gondolom, hisz az ilyesmivel nem szoktam csak úgy viccelődni, mert jól esik.. nem-nem! Én komoly vagyok, őszinte, és játékos, bár a Ripperi énem sokkal, de sokkal vadabb, de hát ez megesik, nem? Na jó most hogy is került szóba a ragadozó énem? Már magam sem értem a gondolatmeneteimet.
-Szép neved van, és igazán egyedi.-Mondom egy barátságos mosoly keretében, és közelebb lépek hozzá, ezáltal a távolság csökken kettőnk közt. Remélem nem lesz neki kellemetlen, mert én ebben nem érzek olyan helyzetet, vagyis nem gondolom, hogy ez kínos lehetne..-Oh, kérlek.-Nevetem el magam, bár ez inkább mondandóra célozva hat, mint rá.-Nem kell dicsérgetni a nevem, ezt adta nekem az apám.. még mikor élt, de mindegy is.-Legyintek egyet a kezemmel, hogy nem érdekes ez, és úgy nézek a szemeibe végül.

// Csak neked I love you

Tárgy: Re: Utcák Vas. Ápr. 27, 2014 4:19 pm

Stefan & Genevieve

P
ersze, hogy nem mindennapi ez a kis jelenet, hiszen nem mindenki mondhatja el magáról, hogy egy halott boszorkány elkezd neki udvarolni. Sőt egyébként sem nekem kellene kezdeményeznem, de hát, ha jól láttam és valószínűleg nem vakultam meg, és nem is csal a szemem akkor azt kell, hogy mondjam ez itt teljesen természetes…Sőt majdnem, hogy „ciki” szlengesen megfogalmazva, ha nem a hölgy kezdeményez valami buta ürügyvégett, amire a helyes férfi csak bólogat és azt mondja magában, hogy micsoda istennővel találkozott. Persze én nem vallom magam istennőnek, amiért segítek másokon és külsőm alapján sem vagyok egy top modell, de figyelem felkeltésből azt hiszem jelest kapnék a mai divat szerint. De megelégszem egy négyessel is. Hányan mondhatják el magukról, hogy neki mennek a kiszemelt áldozatnak és azonnal a karjukba omolnak? Majd miután megunták eldobják… Nos nem én leszek az a nő, aki csupán csak játékszernek tartja a férfiakat… Talán még ahhoz ennek a világnak még ennél is jobban meg kellene rontania… Nem mondom régen alapból nem volt lehetőség az ilyen dolgokra… Most pedig ezüst tálcán kínálják fel előttem a lehetőséget, de én gerinces nő létemre, köszönöm, de nem fogok élni vele. Majd esetleg egy másik alkalommal, amikor ugyan így összefutunk vagy egy másik romantikusabb helyzetben. Igen valahol mélyen igen is vágyom arra, hogy egy szép terített asztalnál ülhessek. Rózsaszirmok szanaszét és a tetejében még gyertyafény is. Lágy zene szól az étteremben. Ez a helyes jóképű férfi pedig velem szemben ül. Beszélgetünk a mindennapokról, bájosan pislogok rá, mindent megteszünk annak érdekében, hogy majd mikor elérkezik az idő méghozzá arra, hogy haza kísérjen az este az ajtóban megállunk, és nem történik semmi… Az első alternatíva szerint, mert én túl szerény vagyok és nem akarom rögtön mindenféle pozitív meglepetésekbe csalogatni. A gonosz boszorkány énem viszont ugyan ebben a helyzetben másképp cselekedne. Megadná magának azt, amire vágyik. Nem lenne szép eredménye. Illetve nekem lehetséges, de másnap lejönne róla, hogy könnyűvérű vagyok, nincs bennem semmi érdekes és ez az egész már abban a pillanatban halálra lenne ítélve mikor még meg sem történt volna semmi. Úgyhogy leszek inkább bájos csábító, mint gonosz boszorkány.
- Igen tudom, förtelmes szövegem van… Nézd el, nekem kérlek, tudod, új vagyok még a környéken, nem tudom, hol van a határ bizonyos helyzetekben. Ahonnan jövök, ezt a viselkedést még díjazzák is. Nos, látom nálad nem ez-az ideális ismerkedés. – Bájosan rebegtetem szempilláim és egy csábos mosolyra húzom számat. Még nem adtam fel… Sajnos azt vallom, hogy addig üsd a vasat míg meleg, és ehhez híven azt hiszem azt is csinálom.
- Lehet elsőre kicsit sok, talán ez nem is én vagyok, úgyhogy inkább be is mutatkoznék, mielőtt túlontúl kellemetlen lesz ez az igen kényes szituáció. – Emelem fel kezemet, mintha azzal tükrözni tudnám nagy zavarba ejtettségemet. Persze tudom hasztalan, de jobb lesz, ha most véget vetek ennek a kínos helyzetnek.
- Genevieve vagyok. Kicsit félénk, ám barátságos, rettentő rossz pasizó dumával áldott meg az ég, azonban segítőkész vagyok. – Pillantok szelíden felé, arcomról azt hiszem, azt lehet leolvasni, hogy ú basszus… Nagyon elszúrtam? Vagy esetleg még van esélyem… Majd kiderül…
- Szokás erre felé dicsérni egy férfi nevét? Egyébként azt hiszem ez illik rád a legjobban és egyedi neved van. Szépen cseng, ahogy kiejtik. Stefan. – Nem tudom, mit kellene mondanom, ennél jobban nem baltázhatom el az esélyeimet. Ó, istenem Genevieve most már tényleg szánalmas vagy. Ragyogó azért nyomatékosítsd, hogy nem cseng egyáltalán neve. Jaj, szégyellem magam és azt hiszem meg is érdemlem, ha elküld.

Tárgy: Re: Utcák Csüt. Ápr. 17, 2014 1:31 pm

Genevieve Bordeaux & Stefan Salvatore

"Az, amit érzünk nagyban befolyásolja az életünk.."

A tűz lobogását érzem a szívemben, mint egyedüli jelenség. Tudom jól, hogy az élet kegyetlensége folytonos szerepet játszik az életemben, és egyetlen egy eseményként égeti a bensőmet.. Olyan ez, mint amikor egy épület lángra kapva kezd el égni, majdan időről időre fokozatosan hullik darabokra, míg nem porrá válik. Belülről is ehhez hasonló folyamat játszódik le bennem, és úgy élem meg ezt, mint magát a poklot, melyből nincs kiút. Szenvedéseim oly megrögzötten kötődnek hozzám, hogy néha már tényleg elgondolkozom azon, hogy az életemet végig ezen szerep határozza meg-e majd, és ha igen, akkor miért ezt érdemlem. Tudom jól, hogy ezernyi bűn tapad a kezeimhez; ártatlanok vérre, ölések, és gonoszságok. Kegyetlen cselekmények, véres harcok, fájdalmas pillanatok, melyeket én okoztam másoknak, de élveztem.. egyszerűen abban a pillanatban én döntöttem; élet, és halál felett. Nem volt más csak a vér, az élvezet, és az önfeledt boldogság, mely nem szűnt meg abban a pillanatban. Miután persze semmivé vált; a bűntudat jött, mely egyre erősebben kínozta a lelkem darabját.. szívembe tépett, érzéseimet szaggatta ketté.. és én hagytam magam, mert egy gyenge alak vagyok, aki nem képes ezt az érzést mindaddig elengedni, míg ki nem kapcsol.. Egyszerűen nem akarom, hogy igaznak bizonyuljon az állítás.. nem akarok végleg üressé válni, csak azért, mert más menekülési lehetőség nincs ebből. A tűz, mely egyre erősebben ég a bensőmben úgy érzem felemészt, az, amit érzek nem szokványos, és nem mindennapi dolog. Egy szenvedéssel telt esemény sor, amelyből nem tudok kitörni.. nem megy. S eközben úgy égek én is belülről, mint egy épület, amely lángokban hever, s úgy omlok össze lassan e lángok közt, mint az épület anyagai, amelyek egymást követően bomlanak le, s lassan hamuvá válok, mint azaz építmény, amelyet a lángok nyeltek el.. Mondanám, hogy kellemes érezni, avagy megélni, de egy kicsit sem az! Olyan könnyű szenvedésben élni, és azt mondogatni magamnak, hogy minden rendben van, vagy hogy minden jó lesz.. miközben ez sohasem fog megtörténni. Jól esik vigasztani néha napján magamat, és egy kis megnyugvást is hoz ez, hisz legalább megpróbálok nem erre összpontosítani, viszont az utóbbi időben más jelenség nem nagyon él bennem; csak ez a kegyetlen lét.. amelytől megőrülve hullok a földre. Ha tehetném kitépném magamból, de nem lehet, mert ez.. nem olyan könnyű, mint aminek sokan gondolnák.
Utat engedek a nőnek, hogy ezáltal kikerülhessem őt, és ne keljen tovább zavarnom, miután egymásnak mentünk.. nyilván van neki is dolga, és nekem is.. bár a nagy gondolatmenetemen kívül semmi sem foglal le megrögzötten. Simán sétálok el mellette, míg kikerülve folytatom a megkezdetnek mondott utamat, mely már előre jelzi, hogy talán épp a sírom felé haladok.. ez az érzés lassacskán oda juttat minden bizonnyal. Felsóhajtok végül, míg próbálom ezt az érzelmi státuszt lezárni magamban. Nem sokára persze mégis csak megállok hirtelen, ahogy utánam kiabál, bár bevallom erre nem számítottam. Egyenlőre háttal állok csupán, miközben kiveszem a szavait, melyek valahogy érdekesen hangzanak.. ez most komoly? Felszeretne szedni engem egy nő? Elmosolyodom egy pillanatra, majd megfordulva elindulok vissza az irányába, ahol ugyanis vele szemközt állok meg. Szemeibe nézek végül, míg egy mosoly van az arcomon, miszerint minden rendben van.. oh, de hogy van, persze ez nem tartózik senkire rajtam kívül..
-Nos.. mindenre számítottam csak erre nem.-Vallom be őszintén, míg lehajtva a fejemet játékos vigyorral megrázom a fejem, majdan újra rátekintek.-De persze nem árulok el nagy titkot a nevemmel, ha ennyire szeretnéd tudni.-Hangom barátságos csengésű, arcom vidámnak tűnő, viszont a szemem.. ott ég benne valami kimondhatatlan dolog.-A nevem; Stefan.-Mutatkozom be végül számára, és biccentek a fejemmel udvariasan, majdan várni kezdem, hogy ezek után mégis mi történik.. de azért el kell ismerni nem mindennapos egy esemény a mai.

Tárgy: Re: Utcák Vas. Ápr. 13, 2014 4:55 pm

Stefan & Genevieve

L
épésről-lépésre változik körülöttünk a világ. A szellő lágy selymessége mi egykor simogatta arcunkat, most szó szerint inkább arcon vágna. Minden hihetetlenül bonyolult lett. Az emberek belekötnek, minden féle semmiségbe is. Keresik a hibát másokban és mikor józanul magukba tekintenek kiderül, hogy minden amiben eddig hittek és bíztak, hogy nem úgy van az, mégis megelőzi őket, és mondhatni dörömböl eszük ajtaján, hogy láss egy kicsit túl magadon. Majd megvilágosodsz és rájössz, hogy valószínűleg a probléma forrása te magad vagy! Mielőtt elkezdenél mást hibáztatni a sok probléma végett először inkább nézz körül, és mérlegeld az élet értékét. Nem azzal leszel nagy, hogy hátat fordítasz magadnak és a problémáidnak. Tudom, hiszen átéltem és próbáltam átértékelni magamban mindent, de ez nem megy, nem működik, nem ilyen vagyok. Felkeltem, kinyitottam szemeimet, nem akartam segíteni senkin csak a bosszú édes és egyben kellemetlen ízére vágytam. Minden porcikám lüktetett, hogy muszáj megtorolnom minden ellenem elkövetett vétkek… De talán a tudatalattim szórakozik velem és nem engedi, hogy bárkinek is ártsak. Kétségbe esetten azt kiabálja, hogyha segítőkésznek születtél, ne akarj gonosz, érzéktelen ember lenni. Mert téged nem ilyennek szánt a sors. Tényleg próbálkozik az ember, hogy végre túllépjen az általa még tudat alatt megkreált személyiségen… A jellem azonban erősebb mindennél, nem tudjuk egyről a kettőre megváltoztatni saját felfogásunkat. Bár könnyűnek tűnik azt mondnai, hogy megcsinálom, menni fog más leszek, nem hagyom, hogy mindenegyes percben kétségek között forgolódva egy cél vezéreljen… Egy olyan személyt akarunk magunkból létrehozni, ami nekünk nem megy. Nem azért mert, nem igyekszünk annyira… Egyszerűen a szívünk tiszta és bármennyire akarjuk mi diktálni az irányt, a józan ész nem tud szembe szállni a tiszta szívvel. A lélek fénye felragyog és eloltja a sötétség kezdetleges lángját. Valamilyen formában megmarad bennünk, mint jó, mint rossz, de az igaz erény, mikor azt tudjuk mondani, hogy igen… Ez vagyok én… Az igazat ad mindannak, mint amit egykoron képviseltünk. Ez egy olyan dolog, hogy az ember beleszületik a világba felállít magának egy perspektívát és aszerint cselekszik egész élete alatt. A lelki világ nyugalmára van szükségünk és ez csak is úgy jöhet létre, csak akkor kaphatjuk meg, ha végre megbékélünk sajátmagunkkal.
Hihetetlen, hogy ennyire eltudok kalandozni… Azt hiszem ezt érzem rajta, hogy kétségbe esetten próbál változni, de nem megy neki, és jobb is. A hideg tekintete mindnet elárul, még ha leplezni is akarja… Megtanultam átlátni az ilyesmin.
Ahogy mindig elkanyarodok egy-egy gondolatnál… Most viszont még is őt bámulom és nem akarom, hogy tovább álljon, hogy ne lássam többé. Nem tudom mi ez az érzés… De az agyamra megy.
Csak egy percre kalandozok el… De pehhemre megint egy olyan pasi, aki annyira nem is jön be, mármint nem mondom nem rossz, de nem igazán a zsánerem...Valami viszont még is azt súgja, hogy kell nekem . Ezt a lehetőséget pedig kár lenne elszalasztanom.
- Várj egy percet! – kiáltok utána.
- Nem is tudom a nevedet! Azt hiszem a legkevesebb, hogy megérdeklődöm, ki az-az a helyes pasi akinek éppen az előbb a sors vezetett neki! – azt hiszem én sem vagyok már a régi… Mondjuk egy halál és egy feltámadás után nem is csodálkozhatom, de ez a valaha élt legrosszabb pasizós szövegem… Kíváncsi vagyok, miért fog visszajönni, hogy jól képen röhögjön, miszerint ennél szörnyűbb nővel még nem volt dolga, vagy éppen valami megmagyarázhatatlan dolog még vonza is hozzám. Vagy szimplán elsétál.

Tárgy: Re: Utcák Szer. Ápr. 02, 2014 5:26 pm

Genevieve Bordeaux & Stefan Salvatore

"Megeshet, hogy néha nem figyel oda kellően egy-egy személy.."

Az élet, amely körbe vesz minket miért kegyetlen? Az, amit felépítünk miért hullik darabokra? S miért válik semmivé egy pillanat alatt az, amit megszereztünk? Kegyetlenség, kíméletlenség, gonoszság.. avagy könyörtelenség az élet játéka? Egy játszma, amelyből nincs menekvés, egy élet, amelyből nincs ki út.. Én mindent megtettem azért, hogy emberi legyek, és ne váljak újra azzá, aki régen voltam, de az élet ezen ok ellenére szörnyűen megbüntetett! Fájdalmat adott, szenvedést, kínt, gyötrelmet, és most már magát.. a bűntudatot. Ha tehetném darabokra szaggatnám a bensőmet, hogy soha többé ne érezzek semmit sem, hogy soha ne legyen részese az életemnek a fájdalom.. Mindenki, akiben eddig hittem, és bíztam egy hirtelen mozdulattal törlődött ki az életemből. Azok után, ami történt nem vagyok képes soha többé hinni nekik.. egyszerűen nem megy, amikor mindenki elhitte Silas kis meséjét, és ugyanakkor egyik sem szedett ki abból a széfből. Egy idegen nőnek többet értem, mint nekik.. és ez kegyetlenül fáj, de problémára nincs ok, hisz már amúgy sem érdekelnek, hisz mindenki azt csinál, amit akar. Én most már New Orleansben élek, míg ők szépen maradhatnak Mystic Fallsba, és ennyi. Ha pediglen valamelyik mégis csak utánam jönne, akkor mint már Elenának mondtam.. nem kímélve kitépem a szívét, majd lenyomom a torkán.. Kegyetlen lennék? Miért ők megkíméltek engem? Mit tettek velem hosszú évek lefolyása alatt? Korlátoztak, szabályoztak, és láncra kötöttek a hülye 'jó fiús' szerepel, hogy ez vagyok én, és mit kaptam ezért? Elhagyott a szeretett nő, és még jobban szétmorzsolta a már így is darabokban heverő szívem.. Silas bezárt egy 'zárkába', és bedobott a vízbe, ahol folyamatosan megfulladtam, meghaltam, és feltámadtam, aztán minden kezdődött előröl. Ugyanakkor egyik személyt sem érdekeltem az egész nyár telése során, hisz olyan jól elmulattak, míg én lent szenvedtem, és a poklok poklát éltem át! S ennek a tetejében mi derült még ki? Hogy a saját bátyám is bevette Silas trükkjét, és Elena még jött nekem azzal, hogy sajnálja így, meg úgy, és hogy ő mennyit szenvedett.. szánalmas! Ott se volt, nem is érezhette a fuldoklást, azt a fajta leírhatatlan érzést belülről, és még ő érvel maga mellett, hogy neki sem volt könnyű? Mi nem volt könnyű.. Damonnel az ágyba menni? Nem is érdekelt az, hogy nem szeret, de hogy még maga mellett érvel.. ez már túlzás volt a javában..
Kezem ökölbe szorul úgy nézem magamat az előttem lévő tükörben. Egy megtört személy, egy mindig is egyedül maradt emberi lélek.. egy fájdalommal telt érző szív.. Végig siklik a tekintettem magamon; barna haj, kék szem, átlagos külső, és egy jó kinézetű srác tükröződik fel, aki ha ember lenne talán még élvezné is a mai fiatalságot, de már rég nem fiatal.. sőt nem is ember. Arcvonásaimat figyelem, melyek a dühtől uraltan rándulnak össze.. szinte süt rólam, hogy ölni tudnék. Szemembe nézek, mely ürességről, fájdalomról, és kínról árulkodik. Ez csillan csak fel benne. Végül ökölbe szorított kezemre nézek, amelyet kissé meg is emelek, majdan ezt követően újból a tükörre téved a tekintettem. Egy laza, de mégis gyors mozdulattal húzok be egyet a tükörképemnek, és az üveg ezernyi darabra törik szét. Hatalmas csörrenéssel jelzi, hogy megsérült, majdan lehullanak róla a felesleges darabok. Megrázom a kezem, melyről könnyedén leesnek a szilánkok. Kilépek a helyiségből, és átmenve a tömegen hagyom el ezt a vacak bárt, melyből már kezd elegem lenni. Veszek egy mély levegőt az utam során, de nem megy.. haragom tekintetemben figyelhető meg a legjobban, mely ha tudna.. ölne! Sétám végül nyugodttá válik, de a gondolataim zavarosak, sőt próbálom őket inkább kizárni jelen esetben. Az utcán haladok, és szinte nem is figyelek arra, hogy jön-e velem szemben valaki.. most valahogy nem vagyok magamnál. Épp egy ilyen elkalandozásom alkalmával jön nekem, vagy megyek én neki egy nőnek. Elnyomom magamban azt a mérhetetlen vágyat, hogy neki esek, hogy mégis minek jön ő nekem.. mert nem tehet arról, hogy az életem ilyen elcseszett!
-Kérem.. Én kérek elnézést, hisz én nem figyeltem önre, pedig ha megtettem volna, akkor ez nem történik meg.-Hangom lágyan csendül fel, és teljességgel udvariasan, mintha a dühöm nem is létezne.-Bocsásson meg..-Lépek egy mozdulattal hátrébb tőle, majd egyet oldalra, és kezemmel arra az irányba mutatok amerre tartott.-Tessék, csak menjen nem tartom fel.-Pillantok a hölgyeményre, majdan elindulva elhaladok mellette, hogy folytathassam az utamat, hisz nem szeretném őt zavarni.

Tárgy: Stefanom <3 Kedd Ápr. 01, 2014 6:53 pm

Stefan & Genevieve

F
elfedezni az élet minimális jóságát, segíteni a bajba jutottaknak… Ezt nevezem én mindenkori odaadó hivatásnak. Életem semmi másról nem szólt csak a feltétel nélküli bizalom adásról és annak kölcsönös visszakapásáról. Csak, hogy az életünk nem játék és nem léphetünk félre, nem tekinthetünk vissza múltunkra, mert az tönkre tesz és baljós árnyékok közé szorít. Ám amilyen az emberi természet, valamilyen oknál fogva, szinte versenyzünk az elismerésért, hogy ki hibázik nagyobbat, ki az aki a legjobban eltudja szúrni az életét. Azt hiszem ezt a címet megnyertem. Egy ócska rongy okozta a halálomat. Persze mind ez annak köszönhető, hogy rosszkor voltam rossz helyen, rossz személlyel. De nem tudok mit tenni. Az élet nélkülem is megy tovább és mindig új eséllyel kecsegtet. A bosszú ideje pedig elérkezett. Már csak visszaemlékszem rá, hogy milyen tökéletes napnak indult. Ami tragédiába torkollott. A szerelem varázsa megtört, a szívek szinte kettéhasadtak és pusztulás béklyózta be egész lelkem.
Nem jött a várva várt öröklét, a hit és szenvedélyes bizakodás elmúlt. Az örök sötétség monoton egyhangúsága töltötte be egész testemet, lelkemet. Fájó pillanatok, de ez a múlt, én pedig újból az élők között vagyok. Egy cél, egy mindent felemésztő végső terv. Egy gondolat motoszkál elmémben. A megtorlás. Megtorlás mindenek felett. Bármit képes vagyok megmozgatni, hogy bekövetkezzen bosszúm. A szerelem, mint elképzelés kitörlődött szívemből. Egy érzéktelen, rideg boszorkány vagyok. A csalódás másokban... Genevieve halálát okozta. Ironikus, hogy harmadik személyben kell magamról beszélnem, de úgy érzem szívem egy apró darabkája még mindig hevesen verdes és nem kell sok hozzá, hogy átvegye felettem a hatalmat, uralva testem és lelkem. Rabláncra verve engedelmességre intve. Még is azt hiszem, ez nem én vagyok. Hova tűnt belőlem a fény, a ragyogás mi egykoron körbe ölelt, és ezt a napsugarat felragyogtattam mindenkinek, aki csak körülöttem volt.
Talán nem maradt számomra semmi más, csak a bosszú, de tudom, hogy ha megtenném és nem foglalkoznék magammal, akkor ugyan abba a hibába esnék, mint akkor régen. Így miért ne legyek önző? Nem adok másnak semmit. Nem segítek és bizalmam csak egy valakinek ajánlom fel… Még pedig annak, aki feltámasztott engem, hiszen nem vagyok sem vak, sem hülye. Tudom, hogy ezért még a segítségem fogják kérni. Valami oka csak van annak, hogy visszatérhettem. Nem sokára kiderül…
Elmélkedve sétálgatok New Orleans utcáin. Felemelő érzés, ahogy hajamba kapa szél ezzel tudatván velem, hogy élek és virulok. Úgy döntöttem adok magamnak még egy esélyt a jobb életre. Nem zárkózom el a szerelem fogalmától, sőt… Talán még keresni is fogom, vagy szimplán hagyom, hogy rám találjon.
Korlátok sokasága az utcán… Kezem végig siklik, tetején érezni akarom, a hideget, a meleget érezni újból, hogy élek. Ám a pillanat varázsa teljesen magával ragad, és nem veszem észre, hogy kezem már csak a levegőt szeli ketté, míg nem bele nem ütközik egy testbe. Arcomra egy széles mosoly csúszik, amolyan nem merek felnézni pillantással párosulva, így inkább csak a földet fixírozva kinyögök egyetlen egy szót.
- Bocsánat!

Tárgy: Utcák Vas. Márc. 16, 2014 4:31 pm

» Mystic Falls-i utcák

Utcák

Utcák

Similar topics

Similar topics