† Klaus and Isa †

- Félre értettél. – szaladt ki a számon ez a két apró szó, ami méretükhöz képest elég nagy súlyt cipeltek. Ez több volt, mint amit meg akartam vele osztani. Vajon miért esett ennyire piszkosul nehezemre hanyagolni a témát és hagyni, hogy a nagy és gonosz hibrid király bemagyarázza magának, hogy nem… kedveltem. Már megint ez a szó! Mennyire bosszantó! De mit tudtam volna csinálni vele? Igaz, ami igaz Klaus nem tartozott a kedvenceim közé, azonban ez még nem jelentette azt, hogy nem… na, nem! Ezt a szót nem használom többször. Még számomra is igen felfoghatatlan ez a dolog, de az vitán felül állt, hogy az ősi hibrid nem is volt annyira vészes.
Megtehettem volna, hogy nem reagálok, vagy csak egy vállrándítással elintézem az egész történetet, de nem én lennék, ha ezt csak úgy annyiban hagytam volna. Egyszerűek ki kívánkozott belőlem az igazság, ami testbeszédemben is bőven megmutatkozott. Ideges voltam, összefont karjaimon halk dobolásba kezdtem ujjaimmal, miközben testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyeztem. Tekintetemmel kitartóan fixíroztam a földet, azon belül is egyetlen egy pontot a padlón, mindent megpróbáltam bevetni, hogy ne kelljen felemelnem a tekintetem és ránéznem. Aztán végül is minden erőfeszítésem ellenére felkaptam a fejem a szavaira és az én barna tekintetem találkozott az ő zöldjével. – Én piszkálódni? Sosem tennék ilyet… - Vágtam ártatlan ábrázatot, amit megspékeltem legszebb nézésemmel és nagy-nagy pillázással. Nagy önuralom kellett hozzá, hogy ez első néhány másodpercben vissza tudjam tartani előtörni készülő hatalmas mosolyomat, ami most megmutatkozott. Hiába, ilyen az én formám, egyszerűen képtelen vagyok sokáig „komoly” maradni.
A következő téma sem elég ahhoz, hogy ne legyek a szokásos Isa. Pláne, amikor megemlítésre kerül az én sok idegesítő tulajdonságom, mert erre bizony belőlem is kiszaladtad egy amolyan „na persze” morranás. Azonban az eléggé meglepett és felébresztette a kíváncsiságomat, hogy miért is nem bánta meg az átváltoztatásomat. Tényleg, miért?
Kérdésére, csak vállat vontam, miközben kíváncsian figyeltem a hibridet, ahogy lerakja a kezéből az ecsetet és végül minden figyelmét tényleg nekem szenteli. Most vagy nagyon nagy bajban vagyok, amin mondjuk, nem lepődnék meg. Vagy valami olyan jön, amire álmaimban sem gondoltam. Nem is tudom, hogy melyik lenne jobb, vajon melyikkel járnék jobban? Mindenféle lehetőség átfutott a fejemben, de arra soha sem gondoltam volna, hogy végül egy gyémánthoz leszek hasonlítva. Tátva is maradt volna a szám, ha nem figyelek rá, hogy csukva tartsam. A szemeim azonban mindennél beszédesebbek voltak, tökéletesen kifejezték, hogy megint sikerült meglepnie.
- Gyönyörű pipacsmező és gyémántok? Mi van veled ma este? – Szórakoztam. Nem tudtam elrejteni a hatalmas vigyorom, de még csak egy visszafogott kuncogást sem tudtam elhallgatni. Persze, érdekelt, hogy komolyan mi ütött belé, hiszen nem mindennap hallani ilyeneket magától a nagy és félelmetes ősitől, Klaus Mikaelsontól. Ha belegondolok, még sosem halottam hasonlót sem tőle.
- Miért is érzem úgy, hogy te már egészen rutinos vagy abban, hogy a magad javára fordítsd ezeket a meglepetéseket? Hmm… ? – tettem fel a kérdést, mire persze nem vártam választ, csak szerettem volna egy kicsit megpiszkálni őt. Tekintetemet felvezettem az égre, mutató ujjammal a számat ütögettem, mintha komolyan belegondolnék ebbe a kérdésbe. Már látom is magam előtt a reakcióját. Legalábbis az szinte ezer százalék, hogy kapok egyet a híres nézései közül…
Ha pedig már egyszer az égre vetült a tekintetem, számolgattam a csillagokat és a huszadik után újra elismételtem azt az egy mondatot, amit a teraszra érkezésem óta egész jól begyakoroltam.
- Igazad van… - néztem rá. S még mielőtt esetleg meg tudta volna kérdezni, hogy miben, már gyorsan meg is magyaráztam. – Tényleg finoman fogalmaztál.  – Vigyorogtam rá, aztán újra a az égre emeltem tekintetemet és folytattam a számolgatást. Igaz, szerintem már vagy huszadjára számolom ugyan azokat a csillagokat, annyit tekingettem már félre, hogy szembetaláljam magam Klaus több mint ötven árnyalatú mosolyaival, hogy már nem is csoda, hogy semmi kedvem továbbra is ezt csinálni. Inkább tanulnék meg festegetni, aminek hangot is adtam, a várt eredmény pedig jobb, mint vártam. Nevetésére én is elengedtem magam és hagytam, hogy mosolyom újra megmutatkozzon. Aztán mikor visszakaptam a kérdést, amit nem is olyan rég én tettem fel neki…
- Ha-ha-ha! – Vigyorogtam és kivettem a kezéből az ecsetet. Forgattam egy kicsit a kezemben, nézegettem, közben pedig fél szemem az ősin tartottam. – Na, ha kiszórakoztad magad rajtam, ideje lenne megtanítanod festeni. – mondtam, és mosolyogva megint csak elkezdtem az ujjaim között pörgetni az ecsetet. Figyeltem rá, nehogy elejtsem, vagy összekenjem vele magam, esetleg őt.  - Csak mert az én tudásommal előfordulnak apró balesetek… – ártatlan mosoly jelent meg az arcomon, ezzel egy időben pedig egy tökéletes és jól látható csíkot húztam Klaus arcára az ecsettel. – például ilyenek.  -  Az eddig ártatlan mosolyom, most kiszélesedett és átváltozott egy igazi ezer wattos vigyorrá, torkomból pedig jókedvű nevetés jött elő.

Isa & Klaus

† Klaus and Isa †

Ezer szerencsém, hogy nem láthatom magamat kívülről, mert elég mókásan festhettem azzal a félig tátva maradt számmal, miként rácsodálkoztam az én hibrid királyom kiejtett szavaira. Elkerekedtek szemeim, ajkaim elnyíltak egymástól, s még a lélegzetemet is visszatartottam pár másodperc erejéig. Valami hihetetlen, hogy egyetlen kérdése, s annak továbbfejtése elég lett hozzá, hogy elnémítson és több, mint valószínűleg enyhe vöröses árnyalatot kölcsönözzön orcámnak. Éreztem, ahogy az arcredőim felforrósodtak, minek elrejtése céljából két kezemet azonnal az arcom elé kaptam, s próbáltam lenyugtatni magam. Tisztában voltam vele, hogy most megtapasztaltam a „Klaus-féle” gonosz szúrások egyikét, s, mintha ebben a tényben meg akart volna erősíteni, a mosolya eléggé nyilvánvalóvá tette ezt számomra. Pár pillanat kellett, míg visszanyertem arcom eredeti színét és végre leengedtem a kezeimet arcom elől, hogy tekintetemet újfent a hibridre emeljem.
- Én nem… - Azt akartam mondani, hogy kedvellek, de hamar meggondoltam magam. Ezt a kijelentést valahogy nem éreztem helyénvalónak, mert attól függetlenül, hogy nem voltam oda érte túlzottan, még nem jelentette azt, hogy utáltam is. Igaz, beismerem, kezdetben rühelltem, csak púp volt a hátamra és mindent elkövettem, hogy alátegyek, persze csak ésszel, mert hát nem akartam én meghalni. Most meg már lassan kezdtem ott tartani, hogy kedveltem őt, minden elviselhetetlensége ellenére is. Volt benne valami, ami miatt nem lehetett utálni, sőt, már-már egyenesen kedvelni lehetett.
Kellemetlen volt, hogy nem tudtam befejezni a mondatot, ezért inkább egy mordulásféle hangot adtam ki magamból és bosszúsan megráztam a fejem, miközben egy apró mosolyt engedtem arcomra.
- Kíváncsi vagyok, vajon azóta hányszor bántad meg, hogy átváltoztattál? – tettem fel a kérdést, az apró mosoly, mely eddig arcomat díszítette, most kiszélesedett, szemeimben pedig már én magam is érzem, ahogy fellobbant az a bizonyos, játékos szikra. – Egy párszor már biztos… - elmélkedtem rajta hangosan. Igen, kissé szórakozottá tett ez a kérdés, ami egyébként valóban foglalkoztatott. Szerettem volna tudni, hogyha Tyler átváltoztatását minden egyes nappal bánja, akkor vajon az enyémet menyire? Én tudtommal még nem süllyedtem a szemében olyan mélyre, nem voltam „veszett ügy”. Klaus biztosan látott bennem némi reményt még, ha eddig még nem hajított ki. Már pedig nem tette.
- Az attól függ, hogy miféle meglepetésről lenne szó. – válaszoltam nemes egyszerűséggel. – Na és, te hogy állsz ezzel a kérdéssel? Mennyire vagy oda a meglepetésekért? – dobtam neki vissza az úgy nevezett labdát, már csak azért is, mert bár vele éltem, szolgáltam – legalábbis kellett volna -, még mindig nem tudtam róla eleget ahhoz, hogy el tudjam dönteni, érdemes-e a megértésemre, amit még pár perccel ez előtt sikerült kiváltania belőlem. De valami azt súgta; érdemes.
Szóval megérdemlem a büntetést? Oké, ebben van némi nemű igazság, de könyörgöm; pont ilyen fajta büntetést érdemlek? Miért nem tud velem is úgy viselkedni, mint a többi alattvalójával és töri el valamimet? Lehet azért, mert abból túl hamar kigyógyulnék és bizony nem lenne benne tanulság… Nem mintha a szennyese mosásában, vasalásában és elpakolásában lenne, de tény és való, hogy maradandó károsodást, vagyis emléket szereztem velük.
Ahogy hallgattam szavait, úgy éreztem szépen sorban kezdenek megjelenni rajtam a felsorakoztatott jelzők, amik a meglepettségtől tágra nyílt szemekkel kezdődtek és haladtak tovább abba az irányba, amit ez a hibrid nekem olyan szépen kijelölt itt az előbb. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire megszokott figyelni, az meg aztán pláne nem, hogy a mondandója végén nem csak pipacsmezőhöz hasonlít, de lángoló arcomnak köszönhetően kezdem is magam annak érezni. De megnyugtatásomra szóljon, hogy az előbbi szavaival éljek; szerencsés vagyok, hiszen jól áll a piros.
Mosoly szökött az arcomra, bensőmet elégedettség töltötte el, hogy megerősítette bennem, amit már kezdetek óta sejtettem. Fejem gyorsan hátrabillentettem, hogy felfelé bámulva a fekete égboltra, folytassam a már korábban megkezdett csillagok számlálását és elismételjem a betanult szöveget:
- Többet nem szegülök neked ellen, Klaus.
S így folytattam tovább, míg a percek teltek és a „királyom” néma csendbe burkolózva festegetett tovább. A beállt csendet, csak az én hangom törte meg egy jó darabig, amíg a kért mondatot ismételgettem el újra és újra, egészen addig, míg Klaus mély hangja újra fel nem csendült. Érdeklődve fordítottam felé arcomat, tekintetemmel őt figyelve, a mozdulatait, amivel felvitte a kiválasztott színeket a készülőben lévő festményre, miközben odafigyeltem minden kiejtett szavára. Szinte magam előtt láttam a leírt képet, s ahogy egy pillanatra lecsukódtak szemhéjaim, s belélegeztem az esti levegőt, kicsit olyan érzés fogott el, mintha ott lettem volna. Az elhangzott kérdés pedig mintha csak arra vonatkozna, vajon én is magam előtt láttam-e mindezt? A válasz igen, bár nem kellett kimondjam. Biztos voltam benne, hogy már ő maga is tudta.
Tekintetem az égre táncoló csillagokon tartottam, magamban egyesével számolgattam őket, persze jó lassan, mert annak ellenére, hogy teljesen megértettem volna, ha Klaus nem akar választ adni feltett kérdésemre, én reménykedtem benne, hogy válaszolni fog. S mintha csak a csillagok meghallgattak volna, az ősi hibrid már meg is szólalt, én pedig bátortalanul ugyan, de rá emeltem a tekintetemet.
Elképzeltem, ahogy a kis Niklaus a barlangok mélyén éppen a falat firkálja, vagy ahogyan épp a húgának farigcsál különféle bábukat. Melegség költözött a lelkembe és és egy halovány, szinte alig észrevehető mosoly jelent meg az arcomon, amint gyorsan el is tüntettem onnan.
- Sajnálom, hogy nem értettek meg. – őszinte sajnálkozás, megértés jelent meg a hangomban. Azt nem mondom, hogy értettem milyen művészként kirekesztettnek lenni, de nagyon is tudtam mit jelent, ha az embert a saját családja nem képes megérteni. Hiszen az én családom is ilyen volt. Sem engem, sem pedig a nővéremet nem fogadták el. Az én személyiségemet elnyomták, a rossz tetteimet a koromra fogták, hogy majd kinövöm, míg a nővéremet elítélték, mert mert önmaga lenni, s várták a megfelelő alkalmat, hogy megszabaduljanak tőle… Szóval igen, megértettem Klaust. Talán láthatta is rajtam, hogy komolyan éreztem, amit ő érzett, de nem zavart. Ez nem volt titok.
- Egyszer, majd, ha úgy döntesz, hogy már nem büntetnél tovább… akkor igazán megtaníthatnál festeni, szeretném megtudni milyen egy különc művész bőrébe bújni. – tereltem el a témát, vidámságot csempésztem a hangomba és még közelebb léptem hozzá, ahogy átkukkantva a válla fölött, meglestem a készülő képet. – Tudod, komolyan mondtam ám, hogy gyakrabban fogok kijárni hozzád… - viccelődtem, mindazonáltal komolyan mondtam, amit a festésről mondtam. Bár soha a büdös életben nem leszek egy Picasso, de nem is bánom.

Isa & Klaus

† Klaus and Isa †

Hogy meglepett-e? Az nem kifejezés. Teljes új volt számomra ez a viselkedés forma. A nyugodt és békés Klaus legalább olyan ijesztő volt, mint a morcos. Egy bármikor kitörésre kész vulkán. Mégis úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, hogy nem kell tartanom tőle. Nem is tudom miért, de úgy tűnt, hogy ez az igazi Niklaus Mikaelson. Azt hiszem, a festés kihozta belőle az igazi énjét, amit ezer év alaposan maga alá temetett és megteremtette a már jól ismert Klaust, a veszélyes szörnyeteget. Így azonban, ahogy elnéztem őt, nem tűnt annak, nem volt szörnyeteg, de még csak hasonló sem. Nem tudtam, hogy szerencsésnek gondoljam-e magam, vagy inkább balszerencsésnek, amiért én olyannak láthattam őt, amilyennek hosszú ideje már csak a testvérei. Volt benne valami lenyűgöző, valami nagyon emberi, aminek sikerült megdönteni bennem a róla kialakult képet és átformálni valami mássá. Most, hogy tisztában voltam vele, hogy mi lakozik még benne, kevésbé utáltam, sőt! Még azt is ki merem jelenteni, hogy megértettem őt és szimpatikussá vált. Ez persze nem jelenti azt, hogy majd ezek után ugrani fogok minden egyes szavára, de talán kevesebb ellenkezést fogok tanúsítani.
- Már akkor sikerült meglepned, amikor az első valódi kedves mosolyodat rám villantottad. Az pedig, hogy ennyire nyugodt, már-már teljesen békés vagy, csak hab a tortán. Szinte alig merem elhinni. Megkérnélek, hogy csípj belém, nem-e álmodom, de... ha ez álom, akkor tovább ringatnám benne magamat. Jobban tetszik ez az oldalad, mint a harapós. – vigyorogtam rá, hogy mellkasom előtt összefontam karjaimat, s egymás előtt kereszteztem lábaimat, miközben egy lépéssel közelebb kerültem a hibrid királyhoz. Tekintetem elidőzött a festményén egy kicsit, aztán az arcára siklott, figyeltem, ahogy a vonásai kisimulnak és minden figyelmével a festésre összpontosít. Najó... nem minden figyelmével, mert volt az a sanda gyanúm, hogy bár én nem érzékeltem, ő attól még szemmel tartott engem, mintha csak arra várna, hogy bármelyik pillanatban elszaladok és világgá megyek. Persze ez még csak meg sem fordult a fejemben, legalábbis, ami az elmúlt tizenöt percet illeti. Na meg, hová is mennék? Vagy meddig maradnék életben? Bármennyire is kellemetlen beismerni, de nekem tökéletesen megfelelt itt, még így is, hogy gyakran játszadoztam a szökés gondolatával. Hiszen, annyira nem is volt itt rossz dolgom. Még ha Klaus az idegeimre ment is a hülye feladataival - amit biztosan csak azért talált ki, mert élvezte, ha szenvedek -, néha egész jó társaságnak bizonyult, ráadásul a ház többi lakójával is jól megvoltam, még kedveltem is őket.
- Ilyet sem hallottam még. Klaus Mikaelson örül neki, hogy gyakrabban szeretnék vele csillagokat számolgatni. – pimaszkodtam, arcomra pedig mosoly penderült. - Hogy is felejthetném el? Te a festegetés miatt vagy itt, én meg azért, hogy a kedvedre téve elismételjem mennyire engedelmes hibrid is leszek ezentúl. – szurkálódtam, de lemertem volna fogadni, hogy kicsit sem hatja meg. Sőt! Amennyire ismertem, szinte ezer százalék, hogy ezt is élvezte, akár csak a „kínzásomat”. – Egy, kettő, három... – fogtam bele a számolgatásba, ahogy tekintetemet újra az égboltra vetítettem. De mivel fogalmam sincs melyik csillagokat számoltam meg pár perccel ez előtt, kezdhettem bele újból a dologba. Magamban megszámoltam húsz csillagot, aztán elismételtem a szavait, amit olyan ügyesen a számba rágott. Egy pillantást vetettem felé és nem bírtam ki, hogy ne szólaljak meg. – Élvezed, mi? – kérdeztem – Mármint azt, hogy ilyen feladatokat osztasz ki nekem és láthatod, ahogy pufogok miatta. Biztos vagyok benne, hogy direkt csinálod és élvezetből büntetsz a nagy ellenkezéseim miatt... – magyaráztam még mielőtt megszólalhatott volna. S ahhoz képest, hogy milyen témával hozakodtam fel, az arcomon fülig érő vigyor virított. Nem is értem, hogy miért. Általában szenvedtem ezektől a feladatoktól. S félreértés ne essék, nem a nehézségük miatt, ami abszolút nem volt, hanem a típusuk miatt, ami direkt úgy lett kitalálva, hogy az ötlet kitalálója az agyamra mehessen vele. Ami sok esetben sikerült is. Azonban belegondolva... a feladatok végére mindig jó kedvem lett.
- Azt hiszem, hogy aranybarna. – Gondolkodás nélkül vágtam rá a választ a kérdésre és mosolyogtam vissza a hibridre. Valami hihetetlen, hogy már megint ott virított egy mosoly az arcán. Azt hiszem igaza volt, valaki biztos emlegetni fogja ezt az éjszakát, mikor csillagokat kellett számlálnom. Ez a valaki, pedig én leszek, örökre emlékeimbe vésve ezt az estét.
- Kiskorodban is ennyire szeretted a művészetet? – csúszott ki a kérdés a számon, ahogy megint csak őt figyeltem a munkálatai közben. Ahogy rájöttem mennyire személyesre sikeredett ez a kérdés, azonnal elnézésért rebegtem. – Bocsánat, nem kell rá válaszolnod. – Tudtam, hogy nem igazán szerettek az ősiek a régi időkről beszélni, abból az időszakból, amikor még nem voltak „szörnyek”. Azt ugyan nem tudtam, hogy miért nem, hogy mi volt a múltjukban, de úgy gondoltam, jobb, ha nem bolygatom fel ezt a dolgot és kész. Tekintetem megint az égre vezettem és számolni kezdtem...

Isa & Klaus

† Klaus and Isa †

Sikerült összezavarodnom. Klaus zavart össze. Ő tipikusan az a személy, akinek mindig vannak meglepetései. Nem lehet kiismerni, és sosem tudni, hogy éppen mikor, mire gondol. Sokszor nem tudom, hogy mire számítsak, vagy mire gondoljak vele kapcsolatban. Általában mindig a legrosszabbat feltételezem róla, a terveiről és a még ki nem ejtett szavairól is. Most sem tudtam, hogy mit gondoljak. Hiszen annyira nyugodt, és mondhatni kedves(!) volt, hogy már attól tartottam álomba keveredtem. Vagy valami alternatív valóságba, melyben a gonoszság nem játszik szerepet.
Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen beszélgetést fogok lefolytatni ezzel a hibriddel. Ami ezt illeti, egészen tíz perccel ezelőttig abban a hitben éltem, hogy csak is gúnyolódni tudok majd vele. Erre tessék! Megdöntötte az elképzeléseimet és egy egész másik oldalát mutatta meg nekem. Érdekes volt a benne élő művészt hallgatni, akit teljesen elbűvöltek a színek és a csillagos égbolt. Ha pedig már elbűvölésnél tartunk… engem az ősi festménye és különös mosolyai bűvöltek el. Tetszett, hogy most nem azt a kemény, szigorú és gonosz valakit látom magam előtt, akit általában. Hm… lehet, hogy gyakrabban kéne festegetnie, akkor talán nem lenne ennyire… harapós.
Szavainak – érdekes mód – engedelmeskedve, feltekintettem az égre. A látvány pedig pont olyan lenyűgöző és gyönyörű volt, mint legelőször. Azonban, engem valahogy még mindig nem tudott ledönteni arról a véleményről, miszerint a festménye magával ragadóbb lenne, mint az égbolt. Bár, ha jobban megnézem… talán mind a kettő egyformán gyönyörű. Van bennük valami különleges, ami magával ragadja bárkinek a figyelmét, de tényleg… bárkiét. Azt hiszem igaza volt Klausnak. A szavait most is csak úgy iszom magamba, mint szivacs a vizet. Érdekes és egyben nagyon igaz meglátása van. El kell ismernem, azt hiszem sikerült elérnie, hogy érdekesnek találjam a világító égitesteket.
Egy pillanatra elszakítottam tekintetem az eget bevilágító csillagokról és az ősire néztem. Még épp időben ahhoz, hogy lássam, miként húzódik újabb, egy nagyon is ritkán látott mosolyra a szája. Nem rémlik, hogy valaha is láttam volna így mosolyogni, így most csodáltam, hogy ezt is megéltem.
Felnevettem, lágy kacaj hagyta el ajkaim és száguldott az ég irányába, mind ezt szavai hatására.
- De, igazad van. De azt nem hiszem, hogy valaki a számolgatásomra akarna emlékezni. Ha lenne is ilyen elvetemült valaki, az is csak egy olyan személy lehetne, aki jelen volt. – Néztem rá jelentőség teljesen, ajkaimra pedig egy nagy és elbűvölő mosolyt eresztettem. Most nem akartam gúnyolódni és a pimaszságomból is igyekeztem visszavenni. Szokatlan volt, hogy a teljes nevemen szólított, régen halottam ezt így más szájából. Mindenki csak Isa néven emlegetett bármerre is jártam, talán ezért is volt fura. Na meg persze azért, mert magától Klaus Mikaelsontól sem hallottam valami sűrűn.
Tekintetem újból az égre szegeztem, ahogy mondta és csak figyeltem. Láttam, ahogy az ezüstös holdfénye körbeöleli a csillagokat. Hűha! Elképesztő, mennyire igaza volt.
- Hogy milyen színűnek? – Gondolkodtam el egy pillanatig, miként oszthatnám meg vele az én meglátásomat. – Azt hiszem, talán halványsárgák, de köröttük a vibráló fény, ezüstös derengést kölcsönöz nekik. – feleltem neki és felé pillantva elmosolyodtam. Csak figyeltem őt, ahogy tovább folytatja a festést és, hogy milyen felszabadult és mennyire… önmaga(?), talán.
- Ki vagy te és mit csináltál Klaus Mikaelsonnal? – tettem fel a kérdést, melyre a válasz valóban foglalkoztat. – Ha ezt tudom, gyakrabban jövök ki hozzád csillagokat számolgatni. – jegyeztem meg, afféle viccnek szánva. Tudom, hogy ettől a beszélgetéstől még nem lettem jóban vele, lássuk be, az eléggé bizarr lenne. Ráadásul nézzünk szembe a tényekkel, ő Klaus, vele képtelenség jóba lenni. Ha meg valakinek még is csak sikerülne, akkor annak minden elismerésem, de most komolyan.

Isa & Klaus

† Klaus and Isa †

Csillagszámolgatás…
Egyáltalán hogy juthat ilyen feladat valakinek az eszébe? Mit ártottam én a nagy és hatalmas hibridnek, hogy ilyen feladatokkal büntet, mikor épp nem is csináltam semmi rosszat? Mit tettem, ami miatt folytonosan, hülyébbnél hülyébb feladatokat kell végrehajtanom, csak azért, mert őfelsége ezen remekül szórakozik, de egyébként semmi másra nem jó? Egyszerűen nem értem. De ha a király ebben örömét leli, ám legyen! Számolgatok neki, csak utána ne nyaggasson semmi hülyeséggel…
- … tíz, tizenegy, tizenkettő… - unottan ejtettem ki a számokat. Semmi kedvem nem volt ezen a tökéletes éjszakán itt ácsorogni és bámulni az eget. Bár, be kell vallanom, az este most egészen gyönyörűségesen festett. Köröttünk ragyogtak a csillagok, a hold ezüstös fénye táncot járt a kertben, egy felhő sem borította be a már-már fekete égboltot. Panaszom nem igen lehetett a látványra. Ami ezt illeti, valójában egészen megnyugtató látvány volt, s örömmel nézegettem volna még őket. Azonban az ég, a hold és a csillagok helyett valami egészen más ragadta magával a figyelmemet. Valami egészen lenyűgöző látványt nyújtott, hogy innen csodálhattam, ahogy „börtönőröm” festeget. Korábban láttam már pár festményét és valahogy sosem tudtam elképzelni, hogy maga Klaus Mikaelson egy jó pillanatában ecsetet ragad, és egyszerűen csak leáll festeni. Erre tessék! A hatalmas hibrid király itt állt tőlem pár lépésre és teljes nyugalomban húzta-vonta az ecsetet a vásznon. Ahogy figyeltem, úgy látszott, hogy az ecset puha szőre siklik a vásznon, szinte nem is érintve azt, s mégis lágy vagy éppen erős vonalakat húzott maga után. A vonalak valósággal éltek, olyan hatást kölcsönöztek az egész képnek, mintha csak egy fényképről nézném az eredeti épületet.
- Gyönyörű… - csúszott ki a számon automatikusan, reagálva Klaus szavaira. Eddig is elég nyilván való volt, hogy a francia Moulin Rouge látható a képen, de így, hogy ő is kimondta legalább nem kételkedem abban, hogy felismertem a képet.
Azonnal elkaptam tekintetem a festményről és helyette az égitesteket kezdtem újból számolgatni. Vagyis, folytatni ott, ahol abbahagytam, vagy legalább is, ahol legutóbb még tarthattam…
- Tizenkilenc, húsz… - vettem egy mély levegőt, majd unottan kifújtam.
- Többet nem szegülök neked ellen, Klaus. – ismételtem az előre meghatározott, monoton szöveget. Isten ments, hogy elfelejtsem ezt ismételgetni, még a végén elküldene vécét pucolni, csak emiatt a kis hiba miatt. Márpedig, én biztos, hogy nem leszek hajlandó csillogósra kitakarítani a slozit, még akkor sem, ha összetöri valamimet. Nincs az a pénz, szó, vagy ajánlat, ami rávenne arra, hogy ezt megtegyem.
Nem reagáltam a szavaira, legalább is szóban. Inkább csak a szememet forgattam. Valamiért képtelen voltam elképzelni Klaust, aki csak azért mert szépen néztem rá, majd engedményeket tesz nekem. Nem, ez a kép valamiért teljesen abszurdnak tűnt a számomra. Lehet csak azért, mert eddig mást sem csináltam, mint ellenkeztem vele és meg sem fordult a fejemben, hogyha másként tenném, talán én sem lennék ide bebörtönözve. Lehet, ki kellene próbálom… de nem. Inkább lázadozom.
Pillantásom újból az irányba tévedt. Figyeltem, ahogy új színt vitt fel az ecsetre, majd a vászonra. Csillogó szemekkel figyeltem, ahogy újabb vonásokkal gazdagította a kialakuló képet. Egyszerűen túlságosan lekötötte a figyelmemet a festegetése, ahhoz, hogy a csillagokkal foglalkozzam. Volt benne valami lenyűgöző, valami, amiért képtelen voltam nem felfigyelni rá. Egészen belefeledkeztem abba, hogy őt és a festményét figyeltem, így a számolásról is úgy ahogy volt, megfeledkeztem.
Jól láthatóan összerezzentem és megugrottam szavaira. Annyira elvesztem a figyelésében, hogy minden mást kizártam, s csak a hangja volt az, ami visszarángatott a valóságba.
- Mondhatjuk így is. A festmények valahogy érdekesebbek, mint az amúgy is állandóan ragyogó csillagok. – feleltem neki, könnyedén. – Különben is, nem sokszor láthatom ilyen közelről, ahogy a hatalmas Klaus Mikaelson békésen festeget. – pimaszkodtam. Hihetetlen, csak nem bírtam ki és csak azért is meg kellett engednem magamnak egy kis pimaszságot. Ez a lételemem, szóval igen nagy nehézséget jelentett számomra, ha csak egy kis időre is, de el kellett fojtanom a pimaszságom. Csodáltam, hogy egyáltalán különösebb gúnyolódás nélkül el tudtam ismételni a kikövetelt mondatot. Vagy, hogy egyáltalán ennyi ideig vissza tudtam magamat fogni vele szemben. Máskor már rég a legkülönfélébb kifogásokat vagy történeteket találnám ki, hogy most épp miért nem teszem meg, amit akar, vagy mi dolgom is lett volna házon kívül, amit el kellene intéznem… De most nem tettem ilyet. Szerintem egész normálisan viselkedtem eddig. Egyelőre rá sem lehet panaszom…

Isa & Klaus

† Klaus and Isa †

A sors fintorának éreztem ezt az egész helyzetet. Olyan volt, mintha most csak azért járna rám rúd, mert korábban „megfeledkeztem” szólni az ősi hibridnek, hogy lelépek a házból. Ó, pedig milyen jó ötletnek tűnt engedély nélkül elmenni a ház környékéről… amúgy sem lett belőle katasztrófa, nem értem az ilyenért miért is kéne bármiféle következményekkel sújtani. Azt hiszem, szimplán a saját szórakoztatása végett utasítgat ekkora hülyeségekre. De mit tegyek, ha az ellenszegülés egyet jelent az életem végével? Nem táncolhatok örökké az idegein, mert előbb utóbb teljesen bedurvul. Nekem pedig egy cseppet sem hiányzik, hogy utána minden idegbaját rajtam töltse ki. Ez pedig, hogy elvileg csak meg kellett volna kérdeznem, őt arról, hogy leléphetek-e… valamiért hihetetlennek hangzik.
- Mióta mond igent Klaus Mikaelson az ilyen kérésekre? – tűnődtem hangosan, valamilyen szinten mégis csak neki szegezve a kérdést. Esküszöm, ha ezt előbb tudtam volna, kimenőt kértem volna minden éjszakára, s ha kellett volna, még jó kislányként is engedelmeskedtem volna. Komolyan mondom, az agyam eldobom tőle, ilyen engedményekkel képes lennék a földig hajolni előtte. Na jó, ezt azért nem, viszont egy szavába kerülne és minden megcsinálnék már előre. Ez alól kivételt képeznének a hülye, felesleges és degenerált feladatok, mint például a csillagszámolgatás. Ez most komoly egyáltalán?! Tényleg azt szeretné, ha csillagokat számolnék, aztán újra „hűséget” fogadnék? Szeretném azt hinni, hogy nem gondolja komolyan, de ahogyan ránézek, és ahogy ő néz rám… Attól tartok nagyon is komolyan gondolja ezt az egészet, beleértve a vérben fürdést is, ha ellenszegülök. Nekem meg mivel nincsen kedvem összevérezi az új ruhámat… inkább nem szájalok vissza… nagyon.
- Ahogy őfelsége parancsolja. – sóhajtottam. Közelebb lépdeltem hozzá és a vászonhoz és nem sokkal mellette meg is álltam. Összefontam karjaimat a mellkarom előtt, lábaimat kereszteztem egymással, végezetül pedig tekintetemet felvezettem az égre. A csillagok, gyönyörű, sárgás fényben pompáztak, a hol is ezüstös fényével világította be az egész kertet és a teraszt is. Az égboltot most nem borították felhők, nem volt semmi, ami belerondíthatott volna ebbe a csodálatos látványba. Nem is tudom miért, de békességet éreztem magamban, nem éreztem kényszert a további hadakozásra az ősi parancsával szemben, hiszen, ez tényleg nem egy nehezen teljesíthető feladat. Ráadásul azon kívül, hogy alárendeltnek és kiszolgáltatottnak tűnök miatta, igazán semmi rossz nincs benne.
- Egy, kettő, három… - suttogtam magam elé a szavakat, hogy Klaus is felfogja, kivételesen nem szegülök ellent neki. Pillantásom ide-oda cikázott a csillagok között, ahogy magamban haladtam egyre jobban előre a számolással, míg végül a huszadik után újra megszólaltam. - Többet nem szegülök neked ellen, Klaus. – motyogtam unottan, fejemet az említett személy felé fordítva. Aranyszín szemeimmel, az ő arcát kutattam, figyeltem, ahogy minden porcikájával csak a festésre koncentrál. Egy halvány, valósággal láthatatlan mosoly kúszik ajkaimra, ahogy a festésbe belemerült ősit figyelem. Tudom, hogy valószínűleg kiszúrhatta, hogy figyelem, ezért pillantásomat hirtelen újra az égre szegeztem. Újból számolni kezdtem magamban a csillagokat, de a felénél abbahagyva, megint csak felé fordultam. Ezúttal a festményét néztem, ami már most gyönyörűen fest. Nem is értem, hogyan lakozhat ennyi gyönyörűség valakiben, aki velejéig romlott? Hogy képes valaki ennyi érzést, szépséget belevinni egyetlen festménybe, mikor maga az alkotója szinte érzéstelen? Hogy?
Meg sem próbáltam letagadni, hogy nem a számolással foglalkozom, hanem a festményt nézegetem. Nem lenne értelme, gyanítom már az előbb is kiszúrta, hogy egész máshol jár az eszem…

Isa & Klaus

† Klaus and Isa †

Reményekkel telve tekintettem a ma estére. Azt hittem, ma lesz esélyem eltölteni egy kis időt szeretett nővéremmel, akit már nagyon régen nem láttam. Reménykedtem benne, hogy ez alatt az este alatt elsimíthatjuk a dolgainkat és egyenesbe jöhetünk. Nem is tudom már mi volt az oka legutóbbi összeveszésünknek, aminek most is tartania kellene, ha az tegnap lett volna. De nem tegnap történt, hanem évekkel ezelőtt. A harag, amit pedig akkor éreztem iránta, egyszer s mind tovaszállt a felbukkanásával. Engem pedig elöntött a bűntudat, amiért ő keresett engem, én pedig nem kerestem, még csak arra sem vettem a fáradtságot, hogy a szüleimnél érdeklődjek utána. Ezért is lett volna mindennél fontosabb, hogy ma összejöjjön vele a találkozó, de persze a sors, vagy nevezzük inkább Klaus Mikaelsonnak, már megint keresztbe tett nekem. Most már egész biztos voltam benne, hogy szándékosan csinálja, és még élvezi is, hogy ezt teheti.
Bosszantóan nyugodtnak tűnt. Ahogy csak állt ott, egy rossz szó nélkül tűrte, hogy szánt szándékkal jöttem le hozzá még a csigatempót is megszégyenítően lassan. Az idegemre ment, hogy még a szavaimat is nyugodtsággal kezelte, sőt! Valamiért egy újabb mosolyt is kiérdemeltem tőle.
Eddig fogalmam sem volt róla, hogy tudott a kilógásaimról, valószínűleg ezért nézhettem most rá úgy, mint akinek mindjárt leesik az álla. Magamban persze tudtam, hogy roppant nevetségesen festhettem, és hogy ezt az ősi nyilvánvalóan élvezte, de nem érdekelt. Mégis hogy a fenébe?! Mióta tudhat róla?! Egyáltalán mikor volt itt, amikor én kiszöktem?!
- Ami azt illeti… nem nevezném kilógásnak. Inkább bejelentés nélküli távozásnak. – Sikerült összeszednem magam és az államat felkaparni a padlóról. Eltüntettem minden nyomát iménti meglepődöttségemnek, bár már letagadni úgy sem tudnám. Tartok tőle, hogy ezeknek a kilógásoknak is meg lesz még a maguk böjtje, ahogy abban is szinte biztos vagyok, hogy most is valami büntetésféleséggel állt elő nekem. Hogy miből gondolom ezt? Egyszerűen tudom. Túl nyugodt, ráadásképpen éppen festés közben hivatott magához, ami tőle nem egy megszokott dolog. Még a kutyának is nyilvánvaló, hogy Klaus nem rajongott érte, ha festés közben bárki zavarni merte. Már csak ebből kifolyólag is bűzlik valami a történeten, mert engem még is csak idehívott. Ergo… bajban vagyok, vagy ha nem, akkor majd leszek. A lényeg, hogy most majd jól megleckézet…
Tekintetemet egy percre sem vettem le az ősi hibridről. Figyeltem, ahogy lerakta az ecsetet és megindult felém. Megugrottam, ahogy a már jól ismert mozdulattal vállamra helyezte kezét, és még a szívverésem is egy fokkal gyorsabban kezdett verni ennek hatására. Nem fűzött túlzottan kellemes emlék ahhoz, mikor Klaus legutóbb így ért hozzám. Visszagondolva erre, még most is a fülemben csengett csontom törésének hangja. Ezt a hangot, pedig nem akartam újra hallani, soha. Úgyhogy jobbnak láttam eldugulni és figyelmesen végig hallgatni a mondandóját, ami meglepő mód… most sem nyerte el tetszésemet. Az én „vallásom” tiltja, hogy olyan ígéretféleséget tegyek, amit később úgy sem fogok tudni betartani. Ezzel pedig nyilvánvalóan ő is tisztában van, ezért is szeretné, hogy csillagszámolgatás közben, hazugságot ígérgessek, hogy utána még majd ezzel is büntethessen.
Azt hiszem túl sok időt töltöttem ebben a házban, már kezdek mindent túlbonyolítani…
- Még mielőtt demonstrálnád nekem a másik választást, nem akarnád megosztani velem, hogy mi is lenne az pontosan? Csak hogy biztosan jól válasszam ki, hogy melyik feladatot is csinálnám szívesebben. – Csak nem bírtam megállni egy hangyányi pimaszságot, persze tisztában vagyok vele, hogy a mosolya semmi jót nem sejtet számomra. A második dolog nyilvánvalóan nem tetszene nekem, mi több! Valószínűleg megint csonttörögetésbe kezdene, vagy tudom is én. Az biztos, hogy számomra fájdalmas véget érne.

† Klaus and Isa †

A tükör előtt álldogálva nézegettem magamat, az új kék ruhámban, amit direkt a ma esti kiruccanás alkalmából választottam. Na igen, még mindig nem szoktam le arról, hogy engedély nélkül hagyom el a házat és vetem bele magam az éjszakai életbe. Azonban most nyomós indokom van, amiért le akarok lépni. A minap találkoztam valakivel, aki rettenetesen sokat jelent a számomra és őt szeretném most elrángatni magammal egyet italozgatni vagy valami. Nagyon régen volt, mikor mi ketten együtt lógtunk és akkor is többnyire csak a veszekedések mentek egyfolytában. De hát mit is várunk egy testvértől? Mindig akadt valami, ami miatt egymásnak tudtunk ugrani. Most azonban nem szeretnék vele összeveszi. Most, hogy visszakaptam őt, nem szándékozom megint elveszíteni. Még akkor sem, ha ez a város nem a legmegfelelőbb hely a családegyesítésre. Milyen ironikus, hogy pont a ezt mondom, mikor magam is olyan személyekkel élek egy fedél alatt, akik a családjuk összetartásán dolgoznak, több-kevesebb sikerrel. Legalább is én nem vettem észre semmit, ami arra utalna, hogy sikeres ez a dolog. Az egyetlen személy, aki miatt az ősi család újra összeállt, az Hayley, akit egyébként akarata ellenére tartottak itt. Cuki kis történet, nem? Kíváncsi vagyok, vajon hogyan fog tovább haladni ez a családosdi…
Elégedett mosolyra húztam a számat, magamban nyugtázva, hogy milyen jól festettem ebben a ruhában. Ez volt a ritka alkalmak egyike, mikor ilyen göncökbe gyömöszöltem magamat. Még egy utolsó pillantás a tükörbe, egy utolsó hajigazítás, próba mosoly és teljesen elkészültem. Körbenéztem a szobában, hátha szükségem lenne még valamire, tekintetem pedig megakadt a nyitott ablakon. Lassan odasétáltam és kinéztem rajta, magamba szívtam az esti levegőt. A csillagok és a hold gyönyörűen ragyogtak a sötét égen, bevilágítva vele a kertet. Tekintetem végigfuttattam a kerten, egész a teraszig, ahol ugyan is egy ismerős alakon állapodott meg. Klaus a teraszon ácsorgott, előtte pedig ott figyelt a festővászna. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy megihlette őt az éjszaka és festeni készült. Már épp becsukni készültem az ablakot, mikor az ősi hangja kettészelte az éjszaka csendjét és eltalált hozzám. Önkéntelenül is összerezzentem a hangjára, ami csak annyit jelentett a számomra, hogy ma este bizony sehová sem fogok elmenni, mert neki rittig szüksége van a szolgálataimra. Klassz!
Bosszúsan morrantam fel, ahogy végül becsuktam az ablakot és elindultam lefelé a kertbe. Szándékosan húztam az időt azzal, hogy minél lassabban cipeltem ki a hátsómat hozzá. Semmi kedvem nem volt ma este is csak az ő szavaira ugrálni és bájosan mosolyogni rá, ha épp ezt kéri. Cipőm sarka hangosan koppant a padlón, ahogy csatlakoztam Klaushoz a teraszon. Lassan közelebb sétáltam hozzá és ügyelve rá, hogy ne legyek annyira a közelébe, megálltam mellette.
- Itt vagyok. – Hangomból érezhető volt, hogy most még a szokásosnál is jobban bosszant, hogy ugrálnom kell neki. Még a vak is láthatta volna, annyira nyilvánvaló volt, hogy sikerült belerondítania az esti programomba. Ami persze őt egy cseppet sem fogja érdekelni, valószínűleg még örülni is fog neki, hogy megint – mint mindig – bosszanthat, kitolhat velem. – Miért kellett ide jönnöm? Unatkozol egyedül és kell a festésen kívül valaki, aki szórakoztat? – gúnyolódtam. Ez volt minden, ami most kikívánkozott belőlem. Várakozón tekintettem rá, jobb kezemet a csípőmön nyugtattam, a másikat pedig unottan lógattam a testem mellett. Na igen, az életkedvem csak úgy tündökölt…