Gondoltam, beugrok egy pöpetnyit ahhoz a nőhöz, aki még egykor megakart ölni, fogalmam sincs, hogy miért.
Ja, de! Majdnem én végeztem vele még anno, amikor kajakra kikapcsoltam az érzéseimet, és főleg úgy, hogy a kis csaj vámpírvadász. Vámpírnak vámpír vadász, de nem tud megölni egy ősit. Főleg hogy én magamat sem tudom, szóval édesmindegy. Bár, hogy őszinte legyek, van okom, hogy elmenjek ehhez a vadmacskához. Azóta sikerült visszaölnöm az érzéseimet nehezen, és tulajdonképpen ráébredtem, hogy beleszerettem a lányba, még akkor is, ha utolsó pillanatunkkor megakart ölni. Érzem még a szívemben a karót, bár nem hagyott rajtam sokáig sebet.
A gond, hogy ez az incidens kölcsönös volt. Egy olyan ősi aki földig rombolt egy várost, és dühös, érzéketlen, kegyetlen, és egy olyan nő, aki minden áron utálja a vámpírokat, főleg nem az ősieket. Lehet, hogy egy idiótának fogok tűnni, hogy beállítok tiszta fitten, hogy megjött az egykori ősellenség, de még is... most ébredtem rá, hogy hiányzik a jelenléte. Nem mintha nem lenne elég ellenségem. Olyanok, mint púp a hátamra. Igaz, csak egy kis vér, és mindenki halálra fossa le a lába szárát, és innentől fogva volt ellenség, nincs ellenség.
Kissé didergős volt az idő, ezért felvettem egy hosszú ujjú, kötött szürke pulóvert, ami tökéletesen melegen tart. Halott vagyok, de nekem is vannak igényeim, nem is akármikben!
A hosszú utcán mentem, ugyanis kinyomoztam a lány hollétét. Akit látni akarok, azt látni is fogom. Nem ismerek határokat!
Sorra mentem a járdán, és a házszámokat figyeltem kíváncsian, akárcsak egy tudatlan gyermek. Csak nem ártatlan nézéssel.
Ősinek lenni nem is olyan rossz. Ha valaki ismer téged, és tudja a múltadat, azonnal fejvesztve rohan, persze az csak akkor sikerül, hogy ha azt hagyom is. Fejvesztve lesz, csak fej nélkül elég nehézkes még pluszba rohanni is.
És végül... kielégülten állok meg egy csinos kis háznál. Korszerű, elég modern kis kecó.  Tipikus... Ashlynes? Igen, tudom a lány nevét, hiszen ha már a lakhelyét tudom, akkor nevet is kenni-vágni kell.
A gyönyörűen ívelt koromfekete kapunak a kilincséhez nyúltam, és egy nagy levegőt vettem, hiszen nem éppen normális, hogy ha beállítok egy olyan hajadonhoz, aki éppenséggel úgy utál, mint ... nem is mondom ki, hogy hogyan, bár nem mintha ő lenne az egyedüli aki utálna. Most már csak az a kérdés, hogy ki nem utál?
A kapu kilincsét könnyedén törtem le, nem törődve hogy rongáltam. Ugyan! A lányra eszméletlenül klikkelni fogok, tehát majd kifizetem neki azt is, nem mintha rászorulna így lakásból kiindulva.
A macskakövesúton végigsétáltam, és meglepően nézem a tisztaságot, és a rózsabokros részt, mely a kerítésnél hajladozott ki. A hideg kissé bepárásította a levegőt, így egy kicsit dideregtem is.
Azonban hallom, hogy valaki éppen zuhanyzik...
Jókor jöttem?
Pajkosan elmosolyodom, aztán közelebb lépek az ajtóhoz, jobban mondva a lakás bejáratához.
Egy számomra ismeretlen nő állt ott, és takarította a szárfát.
- Elnézést...- szólalok meg, aztán kitöröm könnyedén a nyakát, midőn az a teraszra zuhan, azonban nem hagy maga után vért.
- Kipp, kopp! - Nyitom jobban ki az ajtót, átlépve a most már halott női tetemet.
Egyre hangosabb a zuhanyvíz csobogása, ami hirtelen állt le. Látom előre szomorú, keserű sorsomat...
De azonban még be kéne hívni. A küszöbnél gyökeret vertek lábaim, és ez eléggé bosszantó tud lenni.