Constance Leighton

Én vagyok az, akitől félned kell, akitől óvakodnod kell, és akit a tükörbe magad mögött látsz.

Az életem:

Három dolog nem marad sokáig rejtve; a nap, a hold, és az igazság. Előlem nem rejtesz el semmit, elhiheted. Nálam csak egy rosszabb van, Klaus, a teremtőm, aki kimentett a borzalmas életemből. Hálám örökké üldözni fogja. Az életemet mindig is körülvette a sötétség, keserűség. Felpezsdül bennem minden pozitív érzés, aztán kioltódik, mintha poroltóval próbálná agyam elnyomni a lelkem. Az önkontroll ami maradt nekem, és ezt szívem szerint megőrizném amíg csak élek; mégpedig én örök életű vagyok. Hűségem megfizetődik, hiszen Klaus vigyáz rám, kétségkívül én vagyok a kedvence. Nem csak a kötelék miatt tartok ki mellette, hanem mert hasonló egyéniségek vagyunk.
A világom aznap vált valódivá, minap Niklaus rám talált, majd meggondolatlan döntést hozva vérfarkasból hibriddé változtatott. A vérszomj azóta kísért, hiszen lételememmé vált az, hogy kioltok pár életet. Nem fogok hazudni, nem érdekelnek az emberek kis jelentéktelen életei, egy nap úgyis eljön a vég, akkor legalább én ne legyek éhes. Arroganciája az emberiségnek megüti a mércét, szinte már irritálóan nagyképűek és önzőek. Én is ez vagyok, de nekem van mire fel. Amikor ránézek egy szerencsétlenre, viszket a tenyerem. Inkább leütném, és elhallgatna egy életre. Engem csak két személy irányíthat; önmagam és a mesterem.
Hallottam már ezt-azt arról a bizonyos "kötelékmegszakítás" cselekedetről, ami érdekében erőszeretettel végeznek magukon tortúrát a hibridek. Engem egy halovány foszlány sem buzdít arra, hogy beálljak a sorba, nekem jó ott, ahol vagyok. A férfi hibridek elbújhatnak mögöttem, hogy egy nő hűségesebb és bátrabb náluk.

Az egyedüllétbe menekülök a világ elől, ami, mint a bozóttűz képes engem beszippantani és menthetetlenül megégetni. Mindenkit elvesztettem akit szerettem; nem hiszem, hogy valaha szeretni fogok bárkit is újra. Paranoiás vagyok, nem akarom, hogy megint megsérüljön a szívem, ezért elrejtem, lelakatolom, széfbe zárom. Senki se nyúlhat hozzá újra, mivel már így is a fele kiszakítva van a földön, eltaposva, meggyötörve. Mikor még elhittem az embereknek, hogy csak jót akartak, akkor szakították ki belőlem ezt a darabot.
Sokszor használjuk azt a kifejezést, hogy egy részünk már nincs meg. Valójában nagyon is ott van, az okozza azt a fájdalmat. Az egyik feled elégett, halott, és egy nap azon kapod magad, hogy belül teljesen halott vagy. A nem normális emberek ilyenkor megpróbálnak még egy utolsó esélyt adni, és hagyni, hogy megint belerúgjanak a törékeny lelkébe. Amit én teszek azaz, hogy a tömegbe elbújva szépen elrejtem a bennem rejlő gyilkost, akit a bosszú vezérel.

Életem egyik legnagyobb töredéke elkísér a síromig, még mindig szó szerint emlékszem a történetre; had meséljem el.
A vadászok üldözték a húgom. Nem hagyhattam magára, így futottam vele, de így én is préda lettem. Nem tudom mi a fészkes fenét csinálhatott amiért magára haragította a népet, de meglakol érte, az egyszer biztos.
Az egyik motelban szálltunk meg, messze a várostól, ahonnan kezdődött a hajsza. Nem féltem, mert ellenem senki sem tud kiállni. Azonban egy eléggé erős és tapasztalt volt a testvérem nyomában.
Este, a jól megérdemelt vacsora után lefeküdtünk pihenni. Sokat gondolkoztam, rengeteget. Hogyan húzhatnám ki magamat ebből?!
A húgom békésen aludt már, mint egy angyal. A konyharészlegből megragadtam egy hatalmas hússzeletelőt, és eldöntöttem; ma este én magam ölöm meg.
Közelebb léptem az ágyához, a kést felemeltem a levegőbe. Nem akartam megtenni, de meghalni sem szerettem volna. Így lehunytam a szemem, és végre hajtottam az első döfést, ami még nem volt halálos. Kihúztam belőle a hússzeletelő kést, és összesen nyolcszor állítottam belé újra, mindig más pontra. Sikoltozott, mert fájt neki, és kapálózott. Egyszer csak nyugton maradt, szeme nyitva. A vére felfröccsent az arcomra. Tenyeremmel lehajtottam a szemeit, és közelebb hajolva holttestéhez suttogtam:
- Ezt azért tettem, hogy megmentselek. - szökött könny a szemembe, és elhagytam a helyszínt. A mondatom beleégett az agyamba, úgy érzem a sírkövemre ezeket a szavakat szeretném, ha vésnék. Megmenekültem, így végre visszatérhettem a normális életemhez; sajnos a testvérem nélkül.