Lydia Hopewaley

A smink alatt és a mosoly mögött csak egy lány vagyok, aki a világot szeretné.

Az életem:

- Gyerünk Lyd’s csak még egy kortyot. Biztosra kell menünk!- iszok, iszok és iszok. Pontosan úgy ahogy Greg kéri. Együtt beszéltük meg a tervet. Biztosított róla, hogy nem lesz semmi bajom és ha azt meglépjük örökké vele lehetek. Nem leszek soha többet ilyen beteg, mint amilyen most vagyok. Nyamvadt pestis, hát engem is megtaláltál... Gondolataim sokasága közben ismét elkap egy csúf köhögő roham és ennek köszönhetően a számból is kispriccel Greg vámpírvére.
Hogy vajon mióta tudom, hogy a szerelem vámpír? Nos már elég régóta, de eddig nem terveztem én is átváltozni. Hisz szeretem az életem, a családom és a lakhelyemet is. Eddig nem akartam mindezt feláldozni az örök életét. Sőt talán még most is boldogan meghalnék, ha tudnám, hogy nem hagyok itt ennyi jó és kedves embert magam mögött, akik jelen pillanatban épp engem siratnak a másik szobába.
Bizony. Nem szép szokás a szülőnek temetnie a gyerekét. És én jelen cselekedetemmel ettől próbálom megóvni szeretett családomat, na meg a srácot, aki már pirosra sírta ki a szemét miattam, pedig ő már jól tudja. Jól tudja, hogy itt bizony nem lesz semmi probléma. Én megiszom a vérét, majd elalszok. Nyugodtan, mert tudom, hogy utána felfogok ébredni. Mégis megvan a kockázat. Mégpedig az, hogy ezeknek a fránya köhögő rohamoknak köszönhetően eddig még talán egy csepp vámpírvér sem csurgott le a torkomon.
De meg kell lépnünk, mivel az emberi perceim ebben a világban kezdnek végképp leperegni. A szívem oly’ vadul ver, mint még sosem és a homlokom is égetően mar a láztól.
- Több nem megy!- jelentem ki elfáradt és beteges hangon. Nem bírtam többet nyelni szeretett férfiúm véréből, mivel ennyi is bőven elvette a maradék energiámat.
Lassan meg kell pihennem, le kell hunynom a szemem és egy kis időre itt kell hagynom Greget és a családomat.
Bár már csak homályosan látom, de Greg még mindig sír. Talán ennyire biztos, hogy nem fog sikerülni? Vagy csak ennyire félt a rám váró komoly vámpíri feladatoktól? Lehet, hogy mid a kettő? Nem tudom, de érzem eljött az órám.
Lassan hunyom le a szememet és még arra erőt merítek, hogy hideg kis kezemet Gregére tegyem. Lágy mosoly csúszik ajkaimra és érzem.
Érzem, kezd az összes teher hirtelen legurulni a vállamról. Meglelem az édes és boldog békességet. Csöndben, mosollyal az arcomon elalszok.

Pár héttel később
Nem megy! Egyszerűen nem tudok ellenállni. Érzem, ahogy a szemeim alatt az erek kidüllednek és az agyaraim is fájóan feszítik az ínyemet. Ennem kell. Éhes vagyok, de nagyon. Viszont gyötör a bűntudat és folyamatosan csak Greg szavai visszhangoznak a fejemben. Önuralmat kell gyakorolnom, ha viszont látni akarom a családomat!! Gyerünk Lyd’s, megbírod állni! biztattam magamat, úgy ahogy a szerelmem szokott az elmúlt hetekben amióta az érzelmeim így megnőttek és állati ösztöneim így kibontakoztak. Mióta vámpír lettem.
De egyszerűen nem megy, hisz itt áll előttem egy félelemtől reszkető nő, a tenyerén egy jókora vágással. Csak úgy csorog ki belőle az édes nedű, amire most úgy fáj a fogam. Bár a kis hang még mindig itt motoszkál a fejembe, na meg Greg múltkori ábrázata a legfrissebb és legkiszáradtabb hulla láttán, de nem bírok megálljt parancsolni az ösztöneimnek. Vadásznom kell. Meg kell szereznem a zsákmányt. Ennem kell.
Így hát rávetem magam a nőre, aki egy fájdalmasat sikít, majd gyorsan el is hallgat. Megállt a szíve és az övé már sosem fog újra dobogni. Megöltem. Bizony őt is, pont mint a tegnapi pasast és a tegnapelőttit. Gyilkos vagyok, egy gátlástalan gyilkos.
Az önuralom nélkül - Greg is megmondta - sosem láthatom újra a családomat. Túl veszélyes húzás lenne részemről és ha netalántán őket is bántanám azt sosem bocsátanám meg magamnak!