Heather and Katherine

Nem csak én kezdtem el gondolatban az életről elmélkedni, hanem láthatóan Heather is, ettől függetlenül többet nem árult el a múltról. Lehet hogy félt; ha belemegy, nem tud majd kimászni belőle. Mitagadás, ismertem az érzést.  

 Igazat adott nekem, megint. Ez különösképp tetszik. Azért jött Mystic Falls-ba, hogy elfelejtse élete szerelmét? Nem gondoltam volna, hogy ennyire kispórolták belőle a fantáziát. Ide csak az jön, akit valami köt ehhez a helyhez, aki nyugalmat akar, vagy aki teljesen megunta már az életét. Ó és nem akarok megfeledkezni azokról sem, akik éppenséggel ide születtek. Ebben a kisvárosban felejteni? Kizárt. Itt esetleg azt éri el, hogy unalmában még többet fog gondolni a hercegére. Egyetlen dolog van, ami kicsit felpezsdíti a várost; a természetfeletti lények. Vannak itt vámpírok, vérfarkasok, hibridek, boszorkányok, és ki ne felejtsük a szellemeket sem. Ők bizonyára mindenhol ott vannak. Lehet hogy Heather megunta már az embereket?
- Attól tartok, a felejtéshez nem a megfelelő helyet választottad. – közöltem a lánnyal, hiszen tényleg ezen az állásponton voltam. Elmehetett volna New York-ba, Los Angeles-be, Angliába, Tokióba, és még megannyi helyre. Ő mégis a csendes Mystic Falls-t választotta. Talán van valami hátsó szándéka is?
Heather újra meglepett. Kezd már elegem lenni abból, hogy mindent tud, mindent kiszimatol, aztán kifaggat. Rossz szokás és felettébb idegesítő. Számomra legalábbis. Értem én, hogy szeret mindenről tudni és a tudtomra is adni, hogy ő ezeket a dolgokat igenis tudja, de nem gondolkodik. Annyi mindent lehetne még kezdeni ezekkel az információkkal, ha nem dörgölné egyből az orrom alá. Sokkal nagyobbat durranna, ha nem is tudnék róla és egyszer, egy óvatlan pillanatban csak bumm. De természetesen, ha továbbra is ragaszkodik a saját gondolatmenetéhez, én csak jól járok és egyenes, zöld utat ad arra, hogy újra olvassak benne.
Nem szándékozok újra belemenni ebbe a kérdezősködésbe. Amúgysem lenne semmi értelme válaszokat várni a „Honnan tudsz te erről?” és társaira hasonló kérdésekre. Választ úgysem adna rá, egyértelműt pedig mégúgysem.
- Ő is itt van a városban, talán egyszerűbb lenne, ha te magad keresnéd fel. – dobtam fel az ötletet a lánynak, hiszen semmit sem veszíthetek. Lehet, hogy már azt is előre tudta, hogy ez lesz rá a válaszom... – Akár most is, ugyanis mennem kell. – pillantottam a Grill falán levő órára, már csak a hatás kedvéért is. Megittam a maradék italomat, majd a pénztárcám után kezdtem kutatni, a tipikusan nagy és rendetlen női táskámban. A limonádém árát az asztalra tettem, ezután pedig ráhelyeztem az üres poharat. – Viszlát Heather, még találkozunk! – álltam fel az asztaltól, s egyből a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Nem volt semmiféle találkozóm, nem kellet mennem sehová, de úgy éreztem, ennek a beszélgetésnek itt és most véget kell érnie. Ő akármennyire is kíváncsi, nekem a mai napra elég volt belőle. Az egészből.

Heather and Katherine

Heather válasza megdöbbentett, ami azt illeti számomra lesújtó volt. Ahogy elkezdte mesélni mi miatt hagyta ott New Orleans-t, hogy mi történt a nővérével, hogy mennyi szenvedésen mentek ők ketten keresztül. De nem, mégsem ez volt az, ami kihozott belőlem egy érző lényt. Az, hogy miközben meséte, valahogy képes voltam teljesen átérezni a történteket.

A nővére súlyos beteg volt; ez olyan mint egy metafora  rám. Nem használt neki semmi, senki sem volt képes segíteni rajta? Ismerős érzés; az öregedés az egyetlen, amit egy egyszerű ember nem állíthat meg. Még az az őrült doki sem, a Whitmore főiskoláról. Napról-napra rosszabbul volt. Továbbra is teljesen a bőrében érzem magam. Aztán egyszer csak eltűnt. Ez volt az a mondat, melytől a gyomromban egy csavar keletkezett. Sokszor gondolkoztam már azon, hogy mi lesz, ha vége. Mi lesz velem, mi lesz a többiekkel? Hogyan fognak vajon ünnepelni? Ironikus, nem? Még mindig nem tudom. Lehet, hogy csak eljön és soha többé nem fogok már érezni semmit. Lehet, hogy fájdalmas lesz? Lelkileg. Talán... A torkomban egy óriási méretű göb keletkezett, melyet próbáltam, csak próbáltam egyre lejjebb tuszkolni, de nem ment. Nyeltem nagyokat, és próbáltam visszatartani mindent, ami bennem tombolt. Nem hagyhattam magamat felfedni. Ha eddig kibírtam, tovább is menni fog.
Csak néztem a lányra, ahogy szomorú tekintettel mesél, és ez a tekintet mintha átragadt volna rám is. Nem ragadt át, két teljesen különböző dolog hozta ki belőlünk ezt. Mondhattam volna, hogy sajnálom, de azt hiszem bőven elég volt, az is amit Heather látott. Látta azt az együttérzést a szememben, ami valójában nem is együttérzés volt. Csak tipikus önsajnálat.
Csendesedni kezdtek a bennem tomboló hullámok, amikor a lány a szerelméről kezdett beszélni. Csak most kezdett nyálassá válni a beszélgetés, persze hogy alig vártam már. Aha, igen. Tényleg. Tipikusan, mint valami szappanoperában. Szerelem van, aztán jön az életveszély, a mi kis hősünk megmenti örök szerelmét, viszont ismeretlen okokból kifolyólag eltűnik. A vége úgyis az lesz, hogy évek múlva egymásra találnak és boldogan élnek míg meg nem halnak. Mai napig sem értem, hogy egyesek hogy pazarolhatják arra a drága életüket, hogy nyálas szappanoperákat néznek, melyeknek már az elején kiderül a vége. Vagy csak én lennék ennyire előrelátó?
- Ne drámázz. És főleg ne várj egyetlen emberre egész életedben. Tedd túl magad rajta! – adtam tudtára Heath-nek jó tanácsként. És igazam volt, tudom. Jó volt kicsit eltérni az előző témától, ez a kijelentésem pedig nekem is segített túltenni magam az imént felvetett problémáimon. Részben.
A lánynak látszólag kielégítő volt a válasz, miszerint az egyetlen problémám az, hogy újra ember vagyok. Sikerült elérnem, hogy egyetértsen velem és szépen lezárjuk ezt a témát. Midőn kijelentette, hogy igazam van, csak egy egyszerű „Én megmondtam.” arckifejezéssel reagáltam Heather-re. Nincs is már mit tovább boncolgatni ezt az ember-létet.

Heather and Katherine

A lány, mintha habozott volna, a kérdéseimre csak pár korty után adott választ. Meglepett, hogy a Mikaelson-ékra utaló megjegyzésre rögtön felkapta a fejét, azaz tudja hogy elmentek innen, hogy New Orleans-ba mentek és, hogy ott is telepedtek le. Megkérdezném, hogy mit tud róluk, vagy hogy egyáltalán csaptak-e parádét az érkezésükkel, de a szavaiból amúgyis kivehető volt, hogy igen.

Elvégre, honnan is tudhatná, hogy ott vannak egyáltalán? Érdekelni kezdtek azok a bizonyos emlékek, melyeket megemlített; emlékek, dolgok, melyek miatt ide menekült New Orleans-ból. Tényleg érdekel. Mi lehetett az, ami Heather-t elzavarta onnan, arról a helyről ahol született, ahol csaknem száz évig békességben élt.
- Milyen dolgokról beszélsz? Mi miatt hagytad el a várost? – érdeklődtem, egyrészt, mert mint már említettem nagyon bökte a csőrömet, hogy alig tudok valamit erről, másrészt pedig azért, mert inkább én kérdezősködjek, mint ő. Valójában semmi kedvem nem volt válaszolgatni az értelmetlen kérdésekre és épkézláb válaszokat adni a sok szimatolásra. Bizonyára érdekli, mi van velem, főleg most, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Kortyoltam egyet az italomból.
Amikor a szülővárosáról kezdett el beszélni, és megemlítette azt a kétszázast – azaz, hogy kétszáz éve jött el onnan – látszott rajta valami. Valami meghatódottság talán? Egy biztos; ez az a téma, ami érzékenyen érinti a lányt.
- Azt hittem, mielőtt Mystic Falls-ba érkeztél volna, New Orleans-ban éltél. De ezek szerint már rég otthagytad azt a helyet. – reagáltam a válaszára, miközben láthatóan elgondolkodtam. Azon kattogott az agyam, hol lehetett akkor egészen idáig? Kétszáz évig. Nem firtattam, egyszer talán majd elmondja.
Szíven ütött, amikor azt mondta, szarul nézek ki. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezt mondja. Nem nézhetek ki szarul, én nem! Semmi gúnyolódás nem volt felfedezhető a hangjában, de ha mégis valami gonosz; esetleg szarkazmus lehetett. Bármi is volt, nem ez foglalkoztatott.
- Ezt sajnos képtelen vagyok bóknak venni... – mondtam jól látható meglepődöttséggel. Valójában eszem is megállt, amikor – magyarul – pofán csapott ezzel a kijelentésével. – De, gondolj csak bele, ha te hirtelen újra ember lennél, hogyan viselnéd? Ha hirtelen azon kapnád magad, hogy akármikor beronthat az ajtódon néhányszáz teremtés, aki a halálodat akarja? Nem túl fényesen, ebben biztos vagyok. – közöltem vele és próbáltam ezzel magyarázni a helyzetemet, miközben a limonádémat ízleltem. Egyre savanyúbbá vált. – Ennyi az én bajom, és valljuk be, nem is olyan kicsi, mint amilyennek egyesek gondolják. – próbáltam rövidre zárni a témát. Meggyőző voltam, mint mindig, elvégre ez az egyik specialitásom.

Heather and Katherine

Ez az egész könnyebb volt, mint gondoltam. Először nem hittem volna, hogy Heather meg fog nyílni nekem vagy, hogy egyáltalán változtat kicsit a modorán, de szerencsére tévedtem. Megtartotta azt a tulajdonságát, hogy aki normálisan viszonyodik hozzá, ahhoz ő is normálisan viszonyodik. Azt hiszem. 

 Ha tévednék is, velem jelen esetben kivételt tett. Csak annyi kellett hozzá, hogy higgadtan tegyem fel a kérdést és láss csodát, higgadtan – mitöbb barátságosan és látszólag őszintén – válaszolt rá. New Orleans-ban járt? Mik ki nem derülnek itt! Ez az a hely, ahová az ősi család vándorolt nemrég, az én szerencsémre. Azon sem csodálkoznék, ha miattuk döntött volna úgy, hogy otthagyja azt a helyet. Alapvetően talán nem is lenne különösebb bajom velük, de Niklaus-on nem tudom magam túltenni, úgy ahogyan ő sem rajtam. Ha megtudná, hogy itt vagyok... Ki tudja mi telne még ki abból a férfiből.
- New Orleans? Azt hittem oda csak mennek az emberek, nem jönnek. – mondtam ezzel szintén az ősi családra célozva, bár lehet érti, lehet nem. Benne van a pakliban, hogy nem is tud Klaus-ék ottlétéről. Lehet hogy feltűnésmentesen éldegélnek a sok természetfeletti lény között, de az sem kizárt, hogy hozzájuk méltóan nagy parádét csapnak. Addig jó, amíg nem tudom. – Mennyi ideig éltél ott? – ez csak egy egyszerű kérdés, talán csak annyi háttérrel, hogy tudjam mire számítsak Heath-től. Letelepedő vagy inkább világjáró típus? Ha az utóbbi, meggyűlhet még vele a bajom, ha viszont az előbbi... akkor lesz még időnk kibeszélni a múltat.
A lány ellökte magát a faltól és elindult az ajtó felé, ezzel jelezve, hogy egyetért velem, benne van az ötletemben. Hurrá. Mystic Falls egy csendes kisváros, de a mosdóból kiérve meglepetten láttam, hogy a Grill szinte teljesen tele van. Szerencsére akadt még számunkra egy szabad asztal. Matt volt az aki kijött és felvette a rendelésünket, ami egy kólából és egy limonádéból állt. Igen, limonádé. Meg is lepődtem magamon, de ha észnél akarok maradni – így emberként – ,nem ihatok alkoholt. És mivel igenis észnél szerettem volna maradni a kis beszélgetésünk alatt, nem engedhettem meg magamnak semmi alkoholt. Semmit. De ha az élet citrommal kínál, csinálj belőle limonádét. Még akkor is, ha nem teljesen erre céloz.
Heather a terveimről kérdezett, hogy mihez kezdek magammal így emberként. Azt vajon tudja, hogy nincs már sok időm hátra vagy csak annyit tud, hogy elkezdtem öregedni, mint minden átlagos ember? Akármit is tud rólam, olyannal még véletlenül sem szeretnék neki szolgálni, amit még nem tud. Attól hogy diszkrét maradt, és ezzel az alkalommal nem kiáltotta világgá, hogy ember vagyok, még nem lehetek biztos abban, hogy nem is fogja.
- Mi lenne? Megpróbálom a lehető legjobban kiélvezni az élet minden egyes pillanatát. – feleltem Heather kérdésére elég tömören, de őszintén; mit is tehetnék a maradék idő alatt? – Mindenki ezt tenné... – fejeztem be elhalkuló hangon, s lazán megvontam a vállam. De igazat mondtam; mindenki ezt tenné.