„Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy fenséges király, ki testvérével egy pompás kastélyban élt, ahol ünnepelték a zenét és a művészetet. A király nem számított rá, hogy apa lesz, de elvarázsolt földön élt, ahol nem létezett lehetetlen. Idővel megáldotta a sors egy gyönyörű kislánnyal, kinek nem is kívánt mást, csak békét és boldogságot. A királyt azonban továbbra is démonok üldözték. Élt egy kegyetlen szörnyeteg, aki magának akarta az egész birodalmat. Csapatnyi vad lénnyel az oldalán elűzte a királyságból a többi mágikus lényt. És volt még egy gonosz boszorkány is, bűvös kövekkel, melyek minden teliholdkor elszívták a király összes erejét. Félve a sötétségtől, amit ellenségei az otthonára hoztak a király, más választása nem lévén elrejtette szeretett kis hercegnőjét ezzel bizonyítva a maradottaknak, hogy a hercegnő örökre elveszett. A király bánatában elfordult a világtól. A kastély bezárta kapuit, a királyság pedig elesett. Úgy tartják, az egyetlen fény, mely a kastélyból jön, kirajzolja az egykor oly hatalmas király alakját, miként a gyermekének szánt szobában álldogáll. De ahogy a kegyetlen szörnyeteg átvette a hatalmat a hanyatló királyságban, sejtése sem volt arról, hogy a király és öccse egy percig sem tétlenkednek addig, míg el nem pusztítják az ellenségeiket. Úgy hitték, egyszer sikerül feléleszteni a birodalmat, s a hercegnő hazatérhet. Hogy boldogan élhessen, hisz soha meg nem hal.”
Fejeződött be újra az a mese, melyet már egész pöttöm korom óta hallgattam. Nem mintha, most annyira nagy lennék, azzal a négy hosszú évemmel. De ezt a mesét tényleg egész a kezdetek óta hallgattam. Valamiért mindig az az érzésem volt ezzel a mesével kapcsolatban, hogy rólam szólt. Elég „nagy” voltam már ahhoz, hogy megértsek dolgokat, azt pedig biztosra vettem, hogy ez a történet több volt, mint mese. Igazi volt és bizony rólunk szólt, a családomról és a városról, ahol éltünk. Nem tudom mi lehet a kapcsolat, a mami sosem mondta miért olyan veszélyes a város, amiért én nem hagyhatom el a házat, akár csak a toronyba zárt hercegnő, Rapunzel. Kicsit úgy is éreztem magam. El voltam szigetelve a várostól, alig láttam valamit a körülöttem lévő világból. Egyedül csak apu gyönyörű festményein keresztül láttam képeket gyönyörű városokról, építményekről és tájakról. Elijah és Rebekah néninek hála pedig ezer, meg ezer történetet hallottam a világ különböző helyeiről, korairól és eseményeiről. Képeskönyvekből csodáltam azt a nagy csodát, ami életem minden percében körülvett; a világot.Sokat ábrándoztam, álmodtam arról, hogy egyszer én is elhagyom a „torony szobát”, de amíg ennek nem jött el az ideje, ez mind csak álom maradt. Helyette én is rajzoltam, festettem, akár csak apa. Néha a rajzlapok helyett, egy-egy vásznára festettem meg vágyálmaimat. Mami szerint nagyon tehetséges voltam benne és különösen tetszett neki, hogy mennyi élénk színt használtam benne. Egyik képem sem volt komor, vagy sötét. Mind napfényes volt, vidám és teljesen elvont a világ rossz, gonosz oldalától. Rebekah néni szerint ez jó jel, azt mondja, hogy legalább ebben nem az apámra hasonlítok, aki inkább a sötéttel barátkozott, mint sem a fénnyel. Én pedig nem tudom, hogy emiatt szomorúnak kellene-e lennem, vagy örülnöm kéne neki? Én szerettem apára hasonlítani. Büszke voltam rá, hogy olyan lehettem, mint ő. Még ha ő nem is tudja, én felnéztem rá, csodáltam és... szerettem őt. Annak ellenére, hogy milyen keveset láttam. Azt pedig csak reméltem, hogy Rebekah néni meséje igaz, és apa is szeretet engem. Ugyan is az ő arcáról nem tudtam úgy leolvasni az érzéseket, mint például a mamiéról, aki mindig mosolygott, a szemei is mindig csillogtak, szinte mosolyogtak, amikor rám néztek. Apa szemei? Az ő szemei is fénylettek, mégsem tudtam a mai napig, kiolvasni belőlük semmit. Ez pedig ezer kérdést vetett fel bennem, köztük elsősorban ezt:
- Apáé volt a királyság, amiről a mese szól, ugye? – néztem fel az én hercegnőket megszégyenítő szépségű nagynénimre, aki mellett Hamupiőke és a többiek labdába sem rúghattak. Vajon ilyen szép leszek én is, mire megnövök? Szeretnék ilyen szép lenni...
Nagyokat pislogva vártam a választ, melyet ártatlan arckifejezéssel koronáztam meg. Kívülről talán olyannak tűnhettem, mint egy átlagos kisgyerek, de én a sok meséből tudtam, hogy koránt sem voltam átlagos. A gondolkodásom valahogy... felnőttesebb volt, s még is olyan gyermeki. Vajon ezt észrevették ők is? Elijah, Rebekah, Kol, mami vagy apa? Látták vajon, hogy más vagyok? Ők is másnak tűntek. Nem voltak olyanok, mint a mesés könyvekben, vagy a mesefilmekben. Valahogy nem voltunk átlagosak. Ahogy ez a város sem volt az. Hogy miért? Azt nem tudtam. De éreztem...