Az öröklét, a halhatatlanság valószínűleg egész szépen cseng egy olyan ember szájából, akinek az élete tökéletlenebb már nem is lehetne és ez az egy adna valamiképp értelmet létének. Azonban mind tudjuk, hogy ez az egész körülbelül annyira evilági, amennyire én vagyok. Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok és a hibrideket meg már ne is említsem. Bármennyire is meghökkentőnek tűnik, de elsősorban a négylábú, vérfarkas teremtményekkel volt alkalmam találkozni és akárhányszor csak a múltra gondolok, amikor kereszteztük egymást a borzongás végig fut testem minden egyes pontján. Természetesen nem emberi létem villan be, ahogyan a szél fútta, hűvös éjszakában lassan kelve igyekeztem hazafelé a vadászatból, hanem a társam, akit próbáltam mindenféle bajtól megóvni. Az öcsém, Henrik. A könnyek, amely arcomra vízesésként zúdultak kicsípték a szemeimet, miközben a testvéremet vittem a házunkhoz a karomban, amíg ő utolsó lélegzetvételeit számolta. A gyász, mely elborított egy falat emelt közém és a külvilág közé, egyszerűen nem tudtam mit kell ilyenkor tenni. Sírni? Ordítani? Vagy bosszúszomjasan a telihold másnapján a gyilkos vérfarkas családot kiirtani? Nos, utóbbira már nem volt lehetőségem, tekintettel arra, hogy apám, Mikael megtette a tétlenségem alatt, amit talán nekem kellett volna. S hogy mindeközben a falu legszebb lánya nyom nélkül eltűnt csupán pontot tett az „i”-re. Tatia volt szívemnek igaz szerelme, aki finom illatával és megnyerő, óvatos humorával már az első pillanatokban megnyert magának, ugyanakkor, mint kiderült nem pusztán csak engem, mert ott volt még a falu összes legénye, akiket nem tántorított el, hogy éppen a szóban forgó hölgynek egy másik férfitól van gyermeke. Klaust sem. Legidősebb öcsémmel a szó szoros értelmében martuk egymást, veszekedtünk és szitkozódó szavakat szórtunk egymásra mindattól függetlenül, hogy tisztában sem voltunk, hogy ezek milyen következményekkel járhatnak később. Anyánk, Esther nagyhatalmú boszorkány volt és természetesen esélye volt arra, hogy fennmaradt öt gyermekét olyan áldással ruházza fel, hogy ne haljanak meg…soha, ennek érdekében pedig hasonmás vérre volt szüksége, mert az a kötőanyag, mely hiányzik a varázslatból s erre természetesen kéznél volt Tatia. Nem végezhet velünk boszorkány, sem vérfarkas, melytől az öcsém halála után jobban rettegtünk, mint bármi mástól. Öten maradtunk a hétből, tekintettel arra, hogy a bátyámat még születésem előtt elvitte a pestis, ennél fogva nem tudom, hogy milyen ember is volt valójában. Vámpírráválásunk egy tomboló vihar kellős közepén történt, milyen ironikus, hogy embertelen idő volt, amikor a szörnyetegek megszülettek, nemde? Hogy miért mondom ezt? Mert senki sem számított arra, hogy lemészároljuk a fél falut, annak érdekében, hogy éhségünket csillapítsuk és természetesen nem volt semmi ellenvetésük annak érdekében, hogy halálunkat kívánjuk. Apám hozzánk hasonlóan halhatatlanná vált, annak érdekében, hogy levadásszon minket, kiváltképp Niklaust, aki mint kiderült mindössze csak a féltestvérem, tekintettel arra, hogy Esther erkölcseit levetkőzve összefeküdt egy másik emberrel és titokban tartotta mindenki előtt, azonban talán még ő maga sem számított arra, hogy az öcsémben, amikor első áldozatának utolsó szívdobbanása is elhallgat, előtörekszik benne a farkas énje és megszületik a legelső hibrid. Ezután az életem csupán abból állt, amire tulajdonképpen számítani is lehetett, mivel menekültünk. Bujkáltunk és olajra léptünk, amikor már úgy éreztük, hogy eljött az ideje, mert Mikael a nyomunkban volt s amikor már úgy talán eljött az ideje, hogy új életet kezdve próbáljunk élni a városunkban New Orleansban, újra ránk találtak és felégettek mindent. A családunk pedig végérvényesen is szétesett és még tett rá egy lapáttal Klaus közbe lépése, amikor gondolván egyet bezárt minket egy előkészített koporsóba. S bármennyire is próbálkozom, hogy szeretett Rebekahmat, Klaust és a legifjabb öcsémet, Kolt újra magam körül, egy megbízható családban tudhassam mindig bennem van az érzés, hogy talán mindez felesleges, tekintettel arra, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan, de be kell valljam valamiképp él bennem a remény, hogy egyszer talán elérem a célomat és csak mi leszünk négyen… a fennmaradt, kitartó Mikaelson család.