Két év csupán azaz idő amióta a víz alatt vagyok; fuldokolva, meghalva, feltámadva. S már néha magam sem értem, hogy melyik következik melyik után, vagy hogy hol vagyok, avagy mégis micsoda a valóság. Fuldoklom, vagy sem, az életben vagyok, vagy tán mégsem? Ezernyi érzés kavarog bennem, hisz valahogy még ha ki is voltam kapcsolva mindez mostanra hatástalan lett, mintha minden azt akarná, hogy még jobban szenvedjek - még erőteljesebben. Két év, mely oly gyorsan elrepült, és én már egy végtelenségnyi időnek néztem, aminek tán sosem lesz vége.. csak kezdete volt egyszer, de befejezése eddig nincs. Miért akartam bármit is ebben a városban? Miért voltam oly hülye, hogy visszatértem ide? S miért találkoztam össze Tatiaval, aki ugyanolyan szinten kikapcsolt, mint amilyen én is voltam akkor? Egyszer boldog voltam, egyszer éltem, s léteztem, mint szabad személy, míg mára.. szenvedve szenvedek a nap minden egyes pillanatában. Borzalmas érzés, és még Silas volt oda a kétezer évnyi bezártságtól? Oh, mily sajnálatos lehetne, de ez ezerszer rosszabb. Az idő eltemetett, én magamat is elfeledtem, s nem hogy azokat, akikre emlékeznem kéne. Keverek mindent, s mindenkit, az életet magát, az eltűnő napot, az évek számát.. Élnem kellene, léteznem, élveznem azt, ami van.. nem pedig szenvedve kínzást éreznem, mely belülről felmarva, széttépve, megfojtva, lelökve a mélybe tesz semmivé egy pillanat alatt. Mit reméltem, hogy vissza jövők, és majd minden megoldódik Damonnel? Hát tévedtem! Mindig is tévednem kellett, és most tessék szenvedek! Ők élvezik az életet, nekem meg fáj.. fáj minden mozdulat, minden érzés, minden gondolat, mely felemésztve végül őrültté tett. Próbáltam józan maradni, normális, és kitartó. Reméltem, hogy kiszabadulok, de mindez nem történt meg.. minden mi eddig valóság volt álom lett, minden mi egykor számított elpárologva mondott búcsút, s minden mit szeretem volna lehetetlenség. Én már nem élek, én már meghaltam, én már nem érzek jót soha többé, csak szenvedés lesz minden pillanatom, melyet megélek. Hiányzik a szabadság, az élet maga, a jövő árnyalata, a múlt emléke, a szeretteim kiket lassan elfeledek, de nem gond.. sohasem voltam senkinek sem fontos. Ha ez eddig nem kerestem, akkor aztán sem fognak. S íme így leszek végleg semleges!

Meghalás, meghalás, meghalás? Feltámadás, meghalás, megfulladás, vagy megfulladás, feltámadás, meghalás, avagy meghalás, megfulladás, feltámadás? Jó, rendben van! Nem értem a sorrendet, ezért ne engem okolj, hanem azt, aki ilyen sorsra ítéltetett! Minden pillanatban maró érzés kaparja végig a mellkasom, mintha a szívem felakarná adni, de dobog-e egyáltalán? Élek-e még? Egyszer ember vagyok, egyszer vámpír, egyszer fulladozom, egyszer a való életben vagyok... most melyik is? Kín, fájdalom, szenvedés, gyötrődés, égetés, marcangolás, bűntudat... miért kerültem ide? Mert rossz voltam, mert vétkeztem, mert a számra mertem venni Tatia lányának a nevét, és ezért. Vagy nem ezért? Úgy érzem kellene nekem valami, de nem tudom, hogy mi.. ja igen; levegő, fény, és... vér. Ez az!

Mélyen lent a Mystic Falls-i tó fenekén fekszem egy széfbe zárva, s rabul ejtve ezáltal egy örökké valóságra. Mozdulatlanul, törékenyen, élettelenül, s szinte erőtlenül fekszem, és fekszem immár két éve. A víz az, mely minden irányból körbe véve közre zárva elrejt végleg. Ez az, amely újból, s újból szenvedésre juttat. Kár, hogy nem ember vagyok, hisz akkor már rég megfulladtam volna. Tán jogos, hogy halál vágyam van, s miért is ne lenne az, amikor minden egyes pillanat maga a kegyetlen szenvedések kínsorozata? Oly sok ideje vagyok mozdulatlan, szinte már-már ledermedve, és várok.. de vajon mire? Szabadulás nincsen, ha eddig nem volt, akkor mégis miért lenne mostan? Örökre elvesztem, végleg.. S tán egykor éltem, de már sosem fogok soha! Nem érdeklek senkit, és semmit.. ennyi volt a híres neves Stefan Salvatore, aki immár örökre ki lett zárva az életből.. a kínzó szenvedés lesz a végzetem, és majdan a halálom lesz a megváltás, hisz meg kell halnom.. muszáj meghalnom!

"S hát temess el, vagy én temetlek el!"