Ez a nap is pontosan ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Tizenegy óra három perc. Vagy esetleg nyolc? Nem tudom kora reggel mindig homályos a látásom és a telefonom éles fénye sem segít túl sokat ezen. Édesanyám ront be az ajtómon nem kopog, ahogy szokott. Szapora lélegzetvétele és ijesztő tekintete engem is megrémisztett. Gyorsan felültem az ágyamon, de az agyam még nem igazán ébredt fel csak a testem vágta magát hamar vigyázz állapotba. – Költözünk. Kezdj el pakolni. – Csak ennyit mondott és kiviharzott a szobámból.  Megdörgöltem a szemeimet, majd pedig kimásztam az ágyamból és pakolni kezdtem. Mormogtam magamban, hogy miért nem lehet előbb szólni. Igazából maga a tény, hogy költözünk sem jutott el az agyamig. Ehhez nekem még nagyon, de nagyon reggel volt. Elővettem az ágyam alól a bőröndömet és pakolászni kezdtem. Aztán, mikor már nem csak a testem, de az agyam is ébren volt csörömpölést hallottam a földszintről. – Anya mi történt? – Kérdeztem, de választ nem kaptam. Már, ha a dulakodási hangot nem tekinti az ember a válasznak. Lerohantam a lépcsőn és két férfit láttam és az anyámat. Az egyik felém rohant, de ekkor anyám a testével védelmezve feláldozta az életemet miattam. A földre rogyott a karjaimba fogtam, de ekkora akkora düh öntötte el a bensőmet, hogy nekimentem a gyilkosának. Nem gondolkodtam tisztán. Pizsamában az általában létszükségletű reggeli kávém nélkül rontottam neki. Ütöttem ott, ahol csak értem egyáltalán nem éreztem a fájdalmat. Igen ez határozottan az adrenalin hatása volt. Leütött. Egyáltalán nem fájt, de mégis a padlóra kerültem. Hátrálni kezdtem, mire egyszerre ketten kezdtek közeledni felém. – Hagyd, ő az enyém. – Kapkodtam a fejem kettejük között, hiszen nem értettem mégis milyen elmebeteg emberekkel találtam szembe magam. – Az előző is a tiéd volt.. Hadd élvezzem már én is egy kicsit a dolgot. – Elvonták egymás figyelmét, ami pont kapóra jött nekem. A kandalló melletti piszkafa után nyúltam és mielőtt még reagálni tudott volna bármelyikük is anyám gyilkosának hasába mélyesztettem. Összerogyott előttem én pedig, mikor felálltam még egy kicsit mélyebbre csúsztattam benne, majd hirtelen kirántottam és mikor elterült a földön a másik alakhoz fordultam, de egyszerűen csak hűlt helyét találtam. Ledobtam a piszkavasat és anyámhoz rohantam, aki még, ha alig is, de lélegzett. – Anya.. Anya.. Minden rendben lesz mindjárt hívok segítséget. – Suttogtam és már álltam is volna fel, amikor megállított. Erőtlen keze karomra fonódott. – Emlékszel arra a régi épületre, ami előtt mindig elmentünk kiskorodban, mikor sétáltunk. – Gyenge, reszelős a hangja. Könnyek áztatják a szemeimet és a kezeim is remegnek. Nem veszíthetem el.. Nem lehet vége ennek az egésznek. Pont most? Egyáltalán kik voltak ezek az emberek? Kérdésre egyszerűen csak bólintok ő pedig tovább folytatja. – Ez a kulcs nyitja az ajtaját és, amit ott találsz minden kérdésedre választ ad. Sajnálom, kicsim. – Nyakláncán logó kulcsot szorongatja szemei pedig lassan lecsukódnak. – Ne, ne, ne.. Anya.. Anya kérlek.. Ne.. – Meghalt. Elveszítettem az egyetlen embert, aki fontos volt a számomra, akivel a magam módján tényleg törődtem. Gyászoltam volna tovább is, de ha engem most itt megtalálnak.. Nem fognak még egy gyilkost keresni főleg, hogy mindenem beborítja édesanyám vére. Felrohantam az emeletre gyorsan átöltöztem a véres ruháimat egy zacskóba gyömöszöltem, hogy valahol, majd kidobhassam és elhagytam a házat. Magam mögött hagytam mindent pontosabban a semmit. Mert édesanyám elveszítésével az életem értelmét vesztette.