"A szenvedés mélysége határtalanul csap le a legbelsőbb pontomra, ezáltal okozva fájdalmat, kínt, s mindinkábbi gyötrelmi sorozatképet. Szívemnek dobbanása nem létezik, levegőnek nyoma sincs, és a sötétség úgy lep el, mint egy olyan fátyol, ami épp elrejteni próbál minden elől.. Nincs hang, nincs zaj, csak az üres magányba tóduló hangtalanság általi csend, mely azt nyomatékosítja, hogy akármeddig is vagyok lent, hogy akármennyi idő is telik el egy pillanat leforgása alatt, akkor is a magány az, mely fojtogatóan mardos belsőleg, mely örökre velem marad, és lesz az idők végtelen zálogába nyúlóan. Nem mozdulok, nem reagálok, nem érzékelek, sőt már-már olyan, mintha élni sem élnék.. megfulladok, meghalok, feltámadok; folytonosan. Néha a képzeletembe cseppenek, mely elfedi eme kínzó poklot, mely eltakarja eme átoksúlyt, mely nem hagy bennem mély nyomot, avagy sebhelyet. Mely nem kínoz, mely nem marcangol, mely nem felemészt.. mely nem fáj. A képzeletembe sokkal jobb, hisz úgy érzem szabad vagyok, s nem eme pokol terhe villan fel előttem, mely mint valamely súlyos teher húz vissza, s vissza mindinkább a mélység pontja felé ütemesen. Mellkasom összeszorul, vízzel telt, átkozottan fuldoklóan hat.. Felköhögném a fojtó vizet, de nem tudom, hisz a tüdőm belsejében érzem, ahogy a levegőnek nyoma sincs immár.. az idő lassan telik, évszázadoknak érzem mindinkább ezt. Milliónyi megfulladásomnál tarthatok tán, de a létem.. de az érzelmek szétszedtek.. széthullottam miattuk apró szilánk foszlányokra; apró törmelékekre. Lelkem, szívem, s testem tudja, hogy eme állapot, hogy eme jelenség nem helyén való, hogy mindez csupán pokoli kárhozatú felhozatal, hogy mélységesen ülő sínylődés az, mely jellemzi az egész lényemet. Szenvedek, szenvedek, szenvedek.. oly hatalmas fájdalom lep el, oly hatalmas átokkín fog közre, oly sanyarú sors ez. Elvesztem önmagam, elveszek e kín alatt, elveszek.. meghalok.. fáj, mert fájnia kell, szenvedek, mert a szenvedés a kábítószerem.. de ezt mi csökkenti? Semmi, csak fokozódik az éhséggel, a magánnyal, s minden mással. A halált akarom magamnak, mely mentő öv lehetne, de akkor gyávának mondanának, mégis helyesebb lenne megtenni, mint itt lent.. lent lenni. De nem tudom megtenni, hisz lehetőségem sincs rá, csak a senyvedő sorsom az, mely létezhet.. s lám megtörtem, emberi lettem; egy szánalmas emberi élőlény, kinek lennem sem kellene."

Tiszta vér borítja az öltözékemet, ezáltal festve vörösre mindenem.. az alkony szele óvatosan érinti a bőrömet, s a hidegség érzete úgy fut rajtam végig, hogy abba beleremegek. A ruhám nem csak vérrel itatott, hanem némileg vízzel is vegyített, s hogy őszinte legyek nem régóta érkeztem vissza New Orleansbe.. Véres ujjlenyomatom azonnal ott marad a kapun, melyet szinte majd kitépek a helyéről, csak hogy végre bejussak a házamba.. de erőtlenül esem össze a bejárati ajtónál. Mély lélegzetem kapkodja a levegő minden árnyalatát, s én magam megint úgy érzem.. fuldoklom. Megrázom a fejem, ahogy felállva remegő kezekkel nyúlok az ajtó kilincshez.. s ha nem nyílik, akkor ösztönösen tépem ki a helyéről, hogy én magam bejuthassak. Érzelmeim zavarosak.. én magam pokolian érzem magam. Belehalok abba, ami lezajlik bennem, mégis egyetlen kép az, amelyre gondolni tudok, s ez egy ágy lenne.. Lassú, erőtlen léptekkel menetelek befelé végig haladva az előtéren, ahogy a hideg beingázik az ajtón át a házba, amelyet be sem zártam, sőt úgy emlékszem az ajtó ki lett tépve a helyéről. Elérek a nappaliig, ahol egy emberi alak rajzolódik ki előttem remélhetőleg háttal.. nyilván Cait az.
Nem tudom hogyan, de elé kerülök, s rögtönzött mozdulattal meg se várva a szavait ragadom meg, ahogy magamhoz ölelem őt. Amint látom neki semmi baja, s ez a lényege az egésznek. Pár perc múlva elengedem, s véres kezeimmel az arcát érintem, ahogy eléggé közel kerülve hozzá.. megcsókolom. Mégis mi a francot művelek? Magam sem értem, csak annyi bizonyos, hogy megtettem, bár senki se kérdezze miért.. őrült vagyok, őrült, hisz épp most szabadultam több évnyi poklot adó kárhozatból..

Stefan & Caitlyn

I literally go out of my freakin' mind

▼ note: <3 ▼ music: skyscraper ▼ szószám: nem!

A nappalit homály fedi, oly fajta sötétség, mely eme tájkor megszokottan jellemző, mégis némi fényforrás beszökik az ablakokon át, s így megvilágítva a terepet nyújt egy adott összhangot. Sok idő telt el mióta erre jártam, s mióta a lábamat föld érintette - talaj. Szinte szokatlannak tűnik a fény, a levegő, a szellő játéka, ez az egész mindenség, hisz kiesett rengeteg napnyi, sőt heti esemény. A gondolataim cikázva űznek valami ismeretlent, s én magam az őrültséggel határos szakaszon állok egyúttal, hisz nem hogy nem ismerek jóformán fogalmakat, de a szenvedés felemésztően tett olyanná, akivé mostan lettem; elmebeteggé. Érzelmeim zavarosak; nem tudom, hogy örülnöm kellene, vagy sírnom, hogy újra szabad vagyok, miközben egy átoksúlyú érzelem nyomja a pecsétjét a lelkemre; maga a fájdalom, mely a szörnyűbbnél is rosszabb érzelmi hullámvölgyet takar az én így is megsebzett lelkem mélységes űrjének. Néha-néha még mindig feldereng a víz mélyén töltött idő, sőt ama tényező, hogy miért is mentem Mystic Fallsba, de őszintén szólva kár volt.. kár volt megmozdulást tenni annak érdekében, hogy a bátyámmal rendezem a viszonyom, amikor is ím szenvedést kaptam, s nem azt, amit terveztem. Olyan hihetetlen, hogy egykor még a halál őrjítő gondolata játszadozott az elmémmel, s mostan pedig az életemet élem, holott voltaképpen még mindig gyötrelmes minden megmozdulásom. Vér.. vér borítja be a kezem, az öltözékem, s szinte ezzel fest vörösre engemet, ahogy nem zavar a tény, hisz vámpír vagyok, ki árt, ki öl, ki mészárol, s ki szenvedést okoz. Ezzel nem fogok sohasem leállni, hisz az életem egyenlő azzal, akinek lennem kell, s míg köztudottan jóvá kéne válnom.. mégsem megy egy pillanatra sem a cselekedett megtételének gondolatiságának ösztönzése. Nem tudok emberi lenni, nem tudok érzelmeket érezni, nem tudok helyesen cselekedni, hisz megint.. megint nem érdekeltem őket, s lám egyedül maradtam. A magány játéka kegyetlen szakasz, mégis sokkal jobb, mint bármelyik Mystic Fallsi lakos.. én végeztem velük, s mindennel mi oda köt. Egyedül csak Klaus, és Cait maradt nekem, kikre számíthatok.. de vajon megéri nekem mindez, s hogy életben vagyok?
Lassú, lágy, mégis birtokló csókkal illetem őt, ahogy egészen szorosan közel vonom magamhoz. Kezeim a derekán állapodnak meg, ahogy észrevehetően nem ellenkezik velem szemben. Az idő eltelte után is épp úgy ragaszkodik hozzám, s tán álomnak tűnhet, hogy itt vagyok, de nem az. S tán eleinte magam sem hittem el a tényt, de tényleg kiszabadultam, bár az érzelmek, a gondolatok, a lelkem, s a szívem felemészt mindinkább, de mindez puszta mellék kérdés, amikor is a szabadságom egyfajta mámorát élvezhettem. Az ő ruhája is átveszi a vér motívumát, ezáltal festve őt bűnösre, ki ártatlan lélek.. de az ölés fogalma az én kezemhez tapad, én öltem meg annyi embert, s áldozatot.. én nem törődtem senkivel sem. Én akartam a halálukat, a vérüket, és mindeközben az ezzel határos élvezetet, mely olyan jól esett. Megszakítva a csókot magamhoz ölelem őt, ahogy a fejemet a nyakába temettem. Hallom szívének heves dobbanásait, lélegzetvételének lágy ütemét, vérkeringését az ereiben.. az őrület nagyúr.. az őrület bosszút takar.
-Hiányoztál, kedvesem.-Szökik fel belőlem halkan, ahogy a fülébe suttogom megbabonázó hangon, majd finoman csókot lehelek a fülének alsó részére, s így haladok lefelé egészen a nyakán át a mellkasáig, ahol is megemelve a fejem a szemeibe tekintek. Tán őrültség mit teszek, de a tetteim magukért beszélnek.-Gyönyörű vagy, mint mindig.-Nyomok egy csókot az ajkaira, s immár hevesebben viszonyulok hozzá, ezáltal pedig a finomkodásomnak nyoma vész. Az, amit teszünk, s az ami történik a hajnal folyamán csak is rajtunk áll.. kettőnkön.